(a láthatatlan, amint eltűnik)

Úgy tűnik, a láthatatlan dramaturg a múlté. Vagy legalábbis feltűnően előtűnőben vannak a dramaturgok. Persze ez sem így igaz. Tapasztalható bizonyos fáziscsúszás. (Miért pont ebben ne?) Míg bizonyos vidékeken a dramaturg – mint afféle 21. századi színházi szüfrazsett – még bőségesen az egyenjogúságért (sőt: éppenséggel az elfogadásért, a láthatóságért) harcol, addig másutt már a hagyományos dramaturgszerep átalakulásáról, átértékeléséről, a határok sebes és látványos átrajzolásáról folyik intenzív diskurzus. Sőt: ismerünk ismert dramaturgokat.

Ahány színház, annyi dramaturgszokás. Ráadásul nemcsak „rendes” színház létezik, hanem báb- és zenés színház, tánc-, „fizikai” és közösségi színház, cirkusz, verbatim, tantermi és kollektív színház, és a többi.

Hogyan? Hogy a dramaturgia nem a drámára (azaz: drámai szövegre) specializált, viszonylag statikus elemekkel dolgozó valami? Nem, persze, hogy nem. (Hogy mi, arról később.) Fölfedezzük (spanyolviasz?), hogy a mozdulatnak, a hangnak, a képnek – de még a befogadásnak – is van dramaturgiája. Mert mi más a dramaturgia, mint az egy időben érzékelhető jelek egymáshoz való viszonyának (az ezt megjelenítő szerkezetnek, hálózatnak, mátrixnak) időben való változása – illetve ennek vizsgálata, az ezzel való értően szenvedélyes szöszölés?

Hopp, egy kis filológia, egy porciónyi természettudomány, hopp, egy pötty zene meg képzőművészet, egy lendületvételnyi akrobatika, egy leheletnyi lélektan. Plusz – manapság már – pénzügyek, menedzsment, PR, HR, SZJA, ÁFA, TB, ATM, PTK stb. És ehhez (meg még irdatlanul sok egyébhez) mind értünk, ugye? Egy csodát! De húz az érdeklődés, a kutatás, az intellektuális izgalom. A dramaturg behozhatatlan előnye a rendezővel és a színésszel szemben (olykor még a szerzővel szemben is), hogy egy kicsivel több ideje jut erre. Mert (elvileg) azért fizetik. Hogy kutasson, hogy utánajárjon (sőt: optimális esetben előtte járjon) a dolgoknak, a folyamatoknak.

Van, ahol mesterségünk fura nevére még mindig felhúzott szemöldök, kérdő tekintet felel, aki pedig e fura-mágikus szót kiejti, gyakran értetlenséggel (ritkábban gyanakvással, lenézéssel) találkozik. Másutt a dramaturg egyszerűen és egyértelműen drámaszerzőt, színpadi írót jelöl. Sok helyütt továbbra is a szűkebb munkaköri leírás érvényes, valahogy így: a dramaturg az, aki a drámai szövegeket előadásra kiválasztja (de legalábbis a kiválasztásra javaslatot tesz), majd produkcióra előkészíti (esetleg szél- és lábjegyzeteli, netalán frissíti, kurtítja, óvatosan átszerkeszti), végül alázattal a (mindenható) rendező kezébe leteszi, majd elégedetten hazamegy.

És van, ahol a dramaturg egyenrangú alkotótársként szerepel más színházcsinálók mellett – olykor szerepet cserél velük, illetve producerként, ügynökként (is) működik, esetleg intézményt vagy társulatot vezet.

(egy könyvről)

A Routledge 2015-ben megjelent (tehát máris elavult?) szöveggyűjteménye egyrészt arra ösztönöz, hogy akár egészen távoli színi tájakat bejárva is különféle gyakorlatokat megismerjünk (persze: a dramaturg elfogult tekintete által), másrészt hozzásegít, hogy nagyszerű elméletészek komoly eszmefuttatásain pallérozzuk az elménket. De ehhez hasonló gyönyörűség, hogy az érdeklődő, a tanvággyal telt, a beavatott, a továbbgondoló szebbnél szebb metaforákat, gondolatdrágaköveket találhat és csenhet el későbbi felhasználásra. Fegyverünk a hasonlat: élesítjük, forgatjuk, villogunk vele. Metaforák jól fókuszált pászmája rajzol drámai hologramot: ez ma a színház – ez pedig a dramaturgia.

Interpretáló, továbbörökítő szakember – recenzens, tanár, dramaturg – számára hálás feladat a szemlézet szemlézése: válogatás az előválogatottból. Terített asztal: Számtalan Pazar Idézet. Ha nemcsak másod-, de harmadkéz is játszik, könnyen megtehetjük, hogy XY-t idézzük, amint Z-t idézi. De jó is bekapcsolódni ebbe a láncba! Büszkén lehetek az, aki sokadikként továbbadja az egykoriak, illetve a másuttírók bölcsességeit vagy aranyköpéseit (ez is a dramaturg képességei közé tartozik).

A könyv fejezeteit egymásra olvasva, a fázisképeket – mint régi rajzfilmkészítők – egymás fölé helyezve lényegében az látszik, hogy a dramaturg betölti a teljes lapot, mindenütt jelenvaló – de legalábbis az kellene legyen. Aprócska túlzással kimondhatjuk: nincs a művészetnek (sőt: a való életnek) olyan jelentős területe, ahol egy ügyes dramaturg hasznossá ne tehetné magát. Nagyjából a tudománytól a politikáig mindenütt és minden művészeti-kulturális, illetve társadalmi tevékenységben ott egy dramaturgnyi űr, amit – ha más oda nem férkőzött – betölthetünk, szakképzett felebarátaim.

(a dramaturg, aki…)

Lawrence Switzky idézi föl írásában, hogy minden dramaturgok ősatyja, Lessing 1767-es szerződtetésekor sok mindent vártak tőle – ő pedig már egy hónap elteltével ezt írta a fivérének: „Az igazgatóság köreiben nagy az egyet nem értés, és senki nem tudja, ki a szakács, ki a pincér.” Nem egészen két évszázaddal később Kenneth Tynan, a londoni Nemzeti Színház első „irodalmi vezetője” (a dramaturg szó Angliában akkor még tiltólistán volt) az igazgató, Laurence Olivier kérésére lajstromba vette, mi minden is volna az ő dolga: „Utazgatni, Londonban és külföldön színházat nézni, szerzőkkel, rendezőkkel tárgyalni, előadásokat tartani, és amennyire lehetséges, megakadályozni, hogy a nem megfelelő darabok kerüljenek színre.” Ez a frappáns „tynaniáda” arra is rámutat, hogy a dramaturg egyik fő feladata volt és maradt a katasztrófaelhárítás – vagy inkább -megelőzés: a mában megsejteni a holnapot, és ha kell, bekapcsolni a vészvillogót.

Upor László. Fotó: Éder Vera

Bruce Barton – akinek mélyen tudományos esszéjét nincs elég terjedelmünk szemlézni – David Williams briliáns megfogalmazását idézi: „A dramaturg végső soron talán azt kutatja, hogy bizonytalan, beláthatatlan és megjósolhatatlanul viselkedő – azaz teljességgel uralhatatlan – terepen miként válhat a paradoxonok zsonglőrévé.” A paradoxonok nagy kedvelőjeként ezt kaján-önkritikusan úgy hajlítanám, hogy a dramaturg talán az a légtornász, aki minden mutatványt a földön mutat be. Így kicsit nehezebb, viszont biztosan nem hal bele.

Az egyik legközkeletűbb (Hevesi Sándortól származó?) meghatározás szerint „a dramaturg a rendező barátja”. Vagy a rendező lelkiismerete – fűzhetnénk tovább –, belső kritikusa, szelíd nógatója és támasza (azaz: mégis a barátja?). Anne Bogart amerikai rendező és tanár ritka empátiával beszél a dramaturgról, írása mottójául már-már az iménti definíció megfordítása kívánkoznék: a rendező a dramaturg barátja.

Bogart a legegyszerűbb, legigazabb gyakorlati-tapasztalati igazságokat megfogalmazva az alkotás lényegét az együttműködés művészetében láttatja (ez adja esszéje címét is). Rendezőként pedig legjobban azzal a dramaturggal tud együttműködni, aki képes és hajlandó mély életigazságokat megvitatni, de adott pillanatban egyszer csak így szól: „Elég a szócséplésből, ez a jelenet legyen tempósabb és mulatságosabb!” Tapasztalata tanácsnak sem utolsó.

(például a világfalu)

A globális (színház)kultúra kihívásairól többek között Tom Sellar, a Yale professzora értekezik. „A nemzeti irodalom kifejezés értelmét veszíti – idézi Goethét 1827-ből (!) –, küszöbön áll a világirodalom kora, és ennek mihamarabbi eljövetelét mindannyiunknak elő kell segítenünk.” Sellar szerint ha a drámát mint irodalmi formát talán meg is változtatta a goethei ajánlás, a világszínház gyakorlata sokkal lassabban vált valósággá. Ma viszont, a sugárhajtású gépek és az internet korában a kultúra „nemzeti” falai eleve omlékonyak és átjárhatók. A posztglobalizáció és a digitális világrend magától értetődővé teszi a kontinenseken és kultúrákon átívelő együttműködést és keveredést. Az egymásba kapcsolódó gazdaságok és egymást sokszorosan keresztező kultúrák sűrűjében eligazodó organizátor-gondolkodó házasságközvetítő-sugalmazó (nyitható és csukható) dramaturgnak – azaz éppen dramaturgként fellépő közreműködőnek – ebben komoly szerep jut(hat).

A fél évtizedes esszékötet bölcs jövőbelátói még nem sejthették, de ha valamire, erre a világegyesítő folyamatra biztosan ösztönző hatással lesz a valós járványidejű bénultság és tetszhalál, valamint a poszt-Covid ébredés. A jelen kényszere még felmérhetetlen és megjósolhatatlan változásokhoz fog vezetni. A dramaturgia is elképesztő változások elé néz. Ami máris születőben van, talán nem nevezhető majd színháznak – hát ne nevezzük annak! –, de biztosan ötvözi a színház és a nemszínház elemeit.

(drámabolygó)

Elinor Fuchs, több könyv szerzője és a dramaturgiaoktatás óriás tekintélye üdítően letisztult, pofonegyszerű és jelentésteli globális útmutatót kínál drámaolvasóknak. Leírása-tanácsa egyszerre metaforikus és konkrét, gyakorlati(as) – alkalmazható bármilyen színműre.

Induljunk ki abból a feltételezésből, hogy egy dráma világában nincsenek véletlenek. Semmi nem véletlenül történik, még a véletlen sem. De a színpad világa sosem ugyanazoknak a szabályoknak engedelmeskedik, mint a miénk, hiszen ebben a világban semmi más nem lehetséges, csak ami ott van: senki más nem lakja, nincs egyéb földrajza, más cselekvésekre nincs esély.

Gyúrd tehát az adott drámavilágot közepes méretű labdává, tartsd középtávolságra, és hunyoríts a szemeddel! Legyen ez a labda épp akkora, hogy az egészet belásd: ne olyan kicsi, hogy szem elől veszítsd a részleteket, ne olyan nagy, hogy a részlet elhomályosítsa az egészet.

Az első, amit szemügyre veszel, legyen a geográfia, a domborzat és a vizek. Milyen – konkrét avagy absztrakt – a tér? Milyen az időjárás arra? Miként – egyenes irányban előre, visszafelé, lóugrásban vagy épp sehogyan sem – telik az idő? Az alapok után jöhet a kérdés, hogy mint zajlik a társadalom élete. Milyenek a viselkedési szabályok, a közlekedés normái ezen a bolygón? Ne feledd: nem dönthetsz önhatalmúlag úgy, hogy jeges tél tombol vagy sötétség uralkodik errefelé – csak mert azt érdekesebbnek találnád –, legalábbis egyelőre nem. Amit számba veszel, arra helyben kell bizonyítékot találnod. Végül pedig hallgasd e bolygó „zenéjét”: hangjait, a hangok mintázatát.

Ideje megnézni, mi állandó, mi változik (és miként). Ekkor jöhet egy utolsó hunyorítás: miután a teret, az időt, a természeti és társadalmi környezetet, a változó és változatlan elemeket mind összeillesztettük, irány a mítosz világa. A drámák ugyanis tele vannak archetipikus, jelentésteli helyekkel. Aztán magadról se feledkezz meg! A fentiek után ott a nagy kérdés: hol helyezkedsz el ebben te magad: benned mi változik, tőled – és nézőtársaidtól – milyen reakciót vár, mit követel meg a darab? Végül kérdezd meg, hogyan kommunikál ez a kicsi világ más drámai művek világával – mit tükröz azokból, és hogyan. És csak ekkor kezdheted alaposabban megvizsgálni, kik lakják ezt az univerzumot, hogyan idomulnak a hely törvényeihez.

Figyelmeztetés: sose alkoss olyan szabályokat, amelyek figyelmen kívül hagyják azt, ami egyedi vagy „szabálytalan”, az olyan dolgokat, eseményeket, figurákat, jeleneteket, amelyek „nem illenek a képbe”! Ne feledd: a dráma világában semmi sem véletlen! Talán épp egy talányos elem adja meg a kulcsot.

Egyszerre látni az egészet és a részleteket: rákérdezni időre, térre, klímára, hangra és hangulatra, a többiekre és önmagunkra, s ezenközben egyelőre érintetlenül megőrizni a dráma kis világát – a szöveggyűjtemény talán legrokonszenvesebb írása pompásan egyszerű drámaolvasási recept a már nyolcvankilencedik évében járó Elinor Fuchstól.

(föl kéne nőni már)

A kötet másik magaslati pontja, Hans-Thies Lehmann és Patrick Primavesi cikke – amely külön tanulmányt érdemelne – az előbbivel ellentétben rendkívül összetett és bonyolult feladatnak állítja be a dramaturgét. A posztdramatikus színház analízisének egyik főapostola szerzőtársával tömören, precízen, hézagmentesen írja le a változó időben és változó társadalmi közegben változó színházban változó szerepek egyik legváltozóbbikát.

Az újdramaturgia gyakorlójának nagy tudást és a hagyományosakat kiegészítő rengeteg új képességet kell begyűjtenie, de ezek között is a legfontosabb, hogy képes legyen lemondani mindezen tudáselemekről és képességekről: nyitottan kell fogadnia a próbafolyamatban és a produkció során felbukkanó váratlan változásokat. Leglényegesebb tulajdonsága a türelem: figyelve kivárni a változást, önnön ideáit nem erőltetni rá a mozgásban lévő folyamatokra. Nem arctalanságot jelent ez, nem is meggyőződések nélküli önfeladást. Mindössze annyit, hogy a dramaturgnak meg kell tanulnia: a professzionalizmus könnyen fordul át rutinba.

Az ezeroldalú dramaturghérosz plasztikusan megjelenített fantomképe első pillantásra megvilágosító és frissítő, másodszorra ijesztő és frusztráló – hogyan is felelhetne meg gyarló dramaturg-énünk ennek a magas és összetett követelményrendszernek –, míg végül megnyugtató is, hisz az ember higgadtan legyint: sehogy. És ez a maga módján inspiráló felismerés. Felszabadító.

(sose lehet tudni, hogy hol van a fent és lent)

A szerepkörök és pozíciók átrendeződése a kötet több írásának témája. A hatalmi viszonyok, a belső és külső hierarchiák (változásának) kérdéseit sokan sokféleképp boncolgatják. Végeredményben a színház társadalmiasításának szemszögéből nézve, az alkotói közösségen belüli, illetve a mű és közönsége közötti direkt kommunikáció hatalmi aspektusaira közelítenek rá. És való igaz: ezek irányításában-hangszerelésében az információs csővezetékek csaposa és karbantartója, a dramaturg kulcsszerepet játszhat.

Láthatóan sokakat megihlet a dramaturg „köztes” szerepe és az, hogy a munkájához szükséges képességek (látszólag?) értékes vezetői tőkévé konvertálhatók. Miért is ne? Kiindulhatunk abból, hogy a dramaturg legfőbb munkaeszköze/erénye az empátia, a hídépítő képesség, a lényeglátás, a szándékok, célok, cselekvés-finomszerkezetek feltárása és összehangolása: nos, ha ezekben kitűnik, tulajdonképpen minden fontos vezetői emberi tulajdonsággal rendelkezik.

Gideon Lester meggyőzően fejti ki, hogy a színház, mint olyan, illetve az intézmény(rendszer)ek változásai indokolttá teszik, hogy dramaturgok is kapjanak vezető pozíciót. Nemcsak a szakma felnőtté érése, hanem a feladatkörök átalakulása, a hierarchikus szerkezetek módosulása, a rendezői teljhatalom megkérdőjeleződése is ezt igazolja. Szerinte egészséges rendszerben a művészi kreativitás formálja (alakítja) az intézményi struktúrát, és nem fordítva.

A kanadai Vicki Stroich úgy érvel, hogy a dramaturg legfontosabb képességei egyben vezetői képességek (azaz a vezetőktől elvárt képességek) is: kutató elme, jó megfigyelő, aki odahallgat a munkatársaira. És hogy mi újat ajánlhat vezetőként az, akit általában támogató, „aládolgozó” szerepben ismerünk? Például azok tiszteletét, akik a keze alá dolgoznak. Nem biztos, hogy minden dramaturg szeretne magas vezetői pozíciót. De minden dramaturg legyen tisztában azzal, hogy mindennapi szerszámkészletét vezetői minőségben is hasznosíthatja, és hogy ezek a szerszámok ebben az esetben milyen értékesek lehetnek.

A kötet szerzői nem pendítik meg, vajon legyen-e „hatalma” a dramaturgnak. Legyen-e hatalma bárkinek? Hogyan viszonyul egymáshoz a kompetencia, a felelősség és a hatalom? Egyenrangú-e a dramaturg? Ha igen, „milyen irányban” az? Vajon „lefelé” is, vagy csak a kreatív alkotókkal kerülhet egy szintre, ám „magasabbra jutván” védelmeznie kell a kiemelt-kivételezett csoportstátuszt? Csalódnék, ha nem ez volna a közeljövő egyik alapkérdése.

Méretes csapda leselkedik a dramaturgra. Hivatásos rálátó vizionáriusként, helyzetelemző-bajnokként és okleveles hozzászólóművészként (most, hogy végre elismerik) könnyen hiheti, hogy őt az ég is kormányzásra teremtette, hisz „azoknál” empatikusabb, körültekintőbb stb. volna. Ha ezt elhitetjük magunkkal, az mást sem bizonyít, mint hogy drámaolvasmányainkból mit sem tanultunk, nem látjuk, miként szédül az önáltatás vermébe a mindenkori feltörekvő másodhegedűs.

Dolgozhatunk hierarchikus rendszerben vagy épp a hierarchikus rendszer lebontásáért, mindegy (nem mindegy persze, de…). Nagyon kevés kivételtől eltekintve jobban tesszük, ha megmaradunk a megvesztegethetetlen (persze lehetőleg jól fizetett), halkan ironizáló vagy harsányan nevettető udvari bolond szerepében, aki kivétel nélkül mindig figyelmezteti a királyt, ha… khm… alulöltözött. A dramaturg lehetőleg ne legyen se fent, se lent, ne „intézményesüljön” – akár intézményes, akár lazább keretek között működő csapat tagja. Maradjon a nyitottság és a kockázatvállalás szabadságának tárgyalóbiztosa. Elengedhetetlen, hogy hiteles személy legyen (hitele a tőkéje), és jó, ha munkájához megfelelő forrásokat-erőforrásokat is magáénak tudhat, de majdnem biztosan nem kell kezébe jogar, ülepe alá trón.

Vezess, ha akarsz, ha bírsz! De ha egy mai dramaturg (bár tehetné) mégsem tör világszínház-uralomra, nem kíván miniszterelnök – de még csak színigazgató sem – lenni, és inkább marad a drámakaptafánál, megelégszik azzal, hogy – mint régen, mint annyiszor – a próbaterem sarkában vagy a rendező mögötti bal kettőn lassan bólintva sokadszor konstatálja, hogy minapi tanácsa végre megfogant, nos, e frusztráció és szakmai gőg mezsgyéjén táncoló dramaturgnak megmarad az örök vigasz (büszkeség), hogy ő már tegnap megmondta.