A Kilencnek hirtelen szezonja lett: játsszák Temesváron, és a járvány alatt a Budapesti Operettszínházban is próbálni kezdték, a bemutató szeptemberben várható.

Nem tudom, mi lehet az oka, hogy ennyire az alkotói érdeklődés középpontjába került az életközepi válsággal meg a writer-director’s blockkal egyszerre küzdő, a hűség szobrához hiteles modellnek nehezen felkérhető filmrendező története. A darab (újra)felfedezését magyarázzuk csak a véletlennel, az a legegyszerűbb, az biztosan nem hozza elő a recenzens egyébként sem túl titkos, Irónia keresztnevű énjét.

Adott egy, a Broadway-n majd’ 40 éve bemutatott, hozzánk (pontosabban Békéscsabára) 2005-ben elért, és azóta  nálunk nem játszott musical. Készült belőle 2009-ben egy hollywoodi sztárokkal telepakolt filmfeldolgozás, ami a mozikban nem lett sem kassza-, sem szakmai siker, gyanítom, emiatt sem gondolkoztak magyar színházigazgatók azon, hogy jogot kérjenek Arthur Kopit és Maury Yeston darabjára. De a játszástörténeti raritás sosem nem áll egyenes arányosságban a minőséggel.

Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár: Kilenc. Fotók: Petru Cojocaru

A történet magja Federico Fellini önvallomásos 8 és fél című filmje. Guido Contini, a legnagyobb olasz filmrendező épp következő filmjére készül. A munkát hatalmas titokzatosság övezi, ennek azonban a teljes ötlettelenség, a kiégés és az alkotói válság az oka. Nagyjából egyetlen dologban biztos, a főszereplőben, állandó múzsájában, Claudiában. Elmegy egy gyógyfürdőbe, hátha a gőz meg a víz felszabadítja a kreativitást, de csak újabb nyomasztó kötelezettségekkel szembesül felesége, Luisa, és szeretője, Carla személyében. Guido múltjából felbukkannak az angyali démonok meg a démoni angyalok, azaz a mama, aki anyai szeretettel küldte gyerekét Sarraghinához, a prostituálthoz, hogy kisfiúként férfivá legyen – nekem ez új, emlékeim szerint a kiskamasz csak megleste a falu szélén lakó rossz nőt, aktus nem történt –, producere, Liliane Le Fleur próbálja visszarángatni a földre praktikus szemlélettel, de teljesen eredménytelenül. A történet szempontjából, sőt már a nézőnek is tökéletesen érdektelenné válik, hogy elkészül-e a mestermű, ráadásul közben lelki sérülések ide, kötődésvágy oda, minden szimpátiánkat elveszti Contini karaktere. Nem véletlen a finálé hiánya.

A filmből az alkotói krízis maradt, a filozófiai mélység pedig ment, bekerültek viszont a cselekményt előre nem vivő, állapotot nem jelző teljesen töltelék dalok – a filmbe extrán is, ezeket a temesvári előadás megtartja –; a végeredményben Fellini tudatos és átgondolt megmagyarázhatatlan momentumai a színpadon zagyvaságnak és káosznak hatnak, az összevisszaság uralta narratívát „magánszámok” szakítják meg, és ezek alá rendelődik az egyre zavarosabb történet. Amit látunk, az egy szenvedő férfi, körülötte fontos és fontoskodó nők hada, akik közül mindenki megkapja a maga néhány percét a rivaldában, plusz a staffázs, összességében ez a színházi foglalkoztatás szempontjából nem mellékes körülmény. Györfi Csaba rendezőt ambicionálta a nehézség és a járatlan út, de Guido Continihez hasonlóan ő sem találta a kiutat a történet és a maga zsákutcájából.

Pedig ígéretesen indul az előadás. A képzeletbeli Cinecittà díszletállványaira épített oszlopokon első pillantásra beazonosítható temesvári színházterem kékeszöldje és a faldíszek fehérje, aranya (Albert Alpár munkája). A forma némileg a Rob Marshall rendezte filmet idéző, a produkció egészét tekintve nem példa nélküli, de szellemes gesztus. Contini öntudatosan érkezik, ám a vörös szőnyeget ő maga gurítja magának, cipőorrával pöckölgeti a föltekert filcanyagot. A karakter önreflexiója és a frivol lokális kikacsintás e ponton azonban véget ér. Kiss Attila alkatilag nem talál fogást a magánéleti és szakmai problémák súlya alatt összeomló filmrendezőn. A szorongó, a nők örvényében elvesző zsenit nem tudja hitelesen eljátszani. Pláne akkor, ha a zseni karaktere rendezőileg finoman szólva is körvonalazatlan, ezáltal egy farokvezérelt, érzelmi intelligenciáját tekintve éretlen férfi hazudozásba és múltba menekülését látjuk.

A nőknek egy-egy dalba kell sűríteni a karaktert, helyzetet vagy – mint a Cinema Italianónál – a klipben jól mutató, dramaturgiailag viszont teljesen felesleges közlendőt. A tüzes, de butácska szerető, Carla szerepében Vajda Boróka, a fürdő fecsegő-csacsogó hölgyeként Lőrincz Rita, illetve a sprőd, bölcs Liliane Le Fleur karakterében Tokai Andrea azok a szerencsések, akik összhangban lehetnek a kívánatos játékstíllel. A többi nőnek primer módon „viszket”, kizárólag szexiskedésre telik. Szomorú, hogy csak ennyit tudunk meg róluk. Az egyébként remekül éneklő társulati tagok sincsenek megsegítve, a tömeget képezők kórusként kedvesen tátognak, tánckarként pedig hellyel-közzel elsajátították a közlekedésrendészetet. A produkció ritmustalan, Baczó Tünde és Györfi Csaba koreográfiája bátortalan és látványhiányos, ami jó részben annak köszönhető, hogy a kar mozgáskultúráját a szalagavatón táncoló középiskolások lelkesedésével írhatjuk le a legpontosabban.

Az ambíció abszolút értékelhető, de a tapasztalat fájó módon hiányzott a gyakorlat sikeres kivitelezéséhez. A hátsó falra vetített filmszalag jelnek redundáns is, illusztratív is, használni viszont semmire se használják. Erőltetettek a forgatási jelenetek, sok a suta, fölösleges mászkálás – Borbély B. Emíliának a teljes állványzaton végig kell sétálni horizontálisan és vertikálisan is a dala alatt –, mintha a kreativitás kimerült volna a női ruhák és parókák összerendezésében meg a tornacipők és sneakerek remek kiválasztásában (jelmez: Cs. Kiss Zsuzsanna). Az aktuális járványügyi szabályok miatt nem lehet szünet, sem 120 percnél  hosszabb a színházi előadás. Ez hasznára vált a Kilencnek, de még jobban jártunk volna egy koncertszerű előadással.

Mi? Arthur Kopit­ — Maury Yeston: Kilenc

Hol? Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár

Kik? Rendező: Györfi Csaba. Szereplők: Kiss Attila (Guido Contini filmrendező), Magyari Etelka (Lusa Contini, a felesége), Vajda Boróka (Carla a szeretője), Borbély B. Emília (Claudia, a múzsája), Tokai Andrea (Liliane Le Fleur, a producere), Éder Enikő (Sarraghina, prostituált), Szász Enikő Guido anyja), Tar Mónika (Stephanie Necrophonus, kritikus), Lőrincz Rita (A fürdő hölgye), Aszalos Géza (Orvos), Molnos András Csaba (Bíboros), Barti Lehel András, Csata Zsolt, Czüvek Lóránd, Erdős Bálint, Hegyi Kincső, Jancsó Előd, Lajter Márkó Ernesztó, Lanstyák Ildikó, Lukács-György Szilárd, Mihály Csongor, Vadász Bernadett, Vadd Richárd (Fotósok, újságírók, vendégek, Guido Rajongói Klub, stáb a forgatáson, tánckar és kórus). Dramaturg, dalszövegek: Kiliti Krisztián. Díszlet: Albert Alpár. Jelmez: Cs. Kiss Zsuzsanna. Videómontázs: Lepedus-Sisko Péter. Koreográfia: Baczó Tünde, Györfi Csaba