Liam Scarlett tragédiája kapcsán két szélsőséges álláspont feszül(t) egymásnak: az egyik az életművet a kirobbant botrány, az etikátlan, erkölcstelen magatartás fölé próbálta emelni (…), míg a másik az oeuvre, a művészeti teljesítmény és a karrier megsemmisítését kívánta kikényszeríteni.

Szép remények – Liam Scarlett pályaképe

Ahogy Alekszej Ratmanszkijnak és követőinek, úgy a bár civilizálatlan, a saját felelősségét mindig elutasító, vádaskodó Polunyinnak is tagadhatatlanul igaza van abban, hogy Scarlett tragédiája újra rávilágít a balettszcéna megjegecesedett rendszerhibáira. Ám mint Mark Twain mondotta: „Az igazság és a féligazság között akkora a különbség, mint a villanyégő és a cserebogár között.” Az angolszász szeriőz sajtóban majd minden esetben feltűnően semleges nekrológok (The Guardian, The New York Times stb.) arról is árulkodnak, hogy nem csak Scarlett bukását, halálának okát, hanem személyes életét is sűrű homály övezi. Zárkózott volt, ritkán adott interjút, akkor is a munkájára, hivatására szorítkozott. Csak a halála után tették közzé a születése pontos időpontját, helyét is: 1986. április 8., Ipswich, Egyesült Királyság. Édesapja tervezőgrafikusból lett tájépítész, zenerajongó édesanyja komputerekkel foglalkozik, öccse fénytervező. Utolsó partnere a brazil Fernando Duarte, a Joffrey Ballet táncosa. A brit balett szépreményű ifjúja egyszerre volt hirtelen berobbant üstökös és hullócsillag. Azonban hazánkban szinte csak azok a balettománok ismer(het)ik nemzedéke egykor legkeresettebb klasszikusbalett-mozgáskomponistájának kevés művét, akik figyelemmel kísérték az Angol Királyi Balett élő közvetítéseit a mozikban.^[1]

Eltérően a csekély kivétellel egykori táncosokból lett (balett)koreográfusok karrierjétől: a balett-táncos pályát mindössze hét év után, első szólistaként abbahagyó Scarlett nagyon korán és tudatosan döntött úgy, hogy tánckomponista lesz. Állítása szerint azért, mert hamar szembesítette magát azzal, hogy nem ő a legjobb táncos az osztályában. Az Ipswichben született és elhunyt alkotó négy éves korától vett táncórákat a helyi templomban, majd a szintén a városban működő Linda Shipton School of Dance-ben pallérozódott. 11 évesen nyert felvételt a Royal Ballet Schoolba, ahol 2004-ben végzett. Norman Morrice, az RB egykori igazgatója, és az iskola koreográfusszakának vezetője biztatására már növendékként koreografálni kezdett, és sorra nyerte a díjakat^[2]. 2004-ben az RB akkori igazgatója, Monica Mason bízta meg egy mű elkészítésével, támogatva koreográfusi törekvéseit. 2009-ben a New York Choreographer Institute őszi workshopján vett részt, és elkészítette a New York City Ballet táncosainak a Gargoyles című darabját – ez is segíthetett abban, hogy a későbbiekben nagyon keresett lett a vezető amerikai balettegyütteseknél. Hazájában és a nemzetközi színtéren 2010-ben, 24 évesen került a figyelem középpontjába az RB-nak koreografált Asphodel Meadows című egyfelvonásosával. A Francis Poulenc zeneműre (D-moll versenymű 2 zongorára és zenekarra) és húsz táncosra komponált opust több rangos díjra jelölték, és hazájában elnyerte a Critics’ Circle National Dance Award-ot a Legjobb Koreográfia kategóriájában. Ezután tett eleget kora legünnepeltebb amerikai balett-táncosa, az ABT, majd a NYCB hajdani csillaga, Edward Villella felkérésének, és készítette el első, Viscera című darabját a Miami City Ballet-nak.

2012-ben nevezték ki az RB állandó művészének; a státuszt a regnáló igazgató, Kevin O’Hare alkotta meg számára. Honfitársai, Christopher Wheeldon művészeti munkatárs („Artistic Associate”), és a kortárs táncéletből a balettszcénába betört, korszakos Wayne McGregor rezidens koreográfus mellett kapott állandó koreográfus státuszt. Scarlett a royalistákon kívül számos társulattal dolgozott Európában és a tengerentúlon is.^[3] 2016-tól 2019-ig a Queensland Ballet művészeti munkatársa (Midsummer Night’s Dream, Dangerous Liaisons). 2020-ban – tehát a botrányát követően – a Bajor Állami Operaház balettegyüttesének tanította be a Vespertine-t. A haláláról értesülve a müncheni együttes április 18-án a With a Chance of Rain című művével emlékezett rá, a Paradigma című est streamingközvetítésével. Csak ők tettek ilyen gesztust az elhunyt koreográfus felé.

Cikk a New York City Ballet-nak készített Acheronról a The New York Times-ban.

Ellentétben McGregorral és Wheeldonnal: Scarlett sosem akart saját társulatot. Elmondása szerint élvezte, hogy sok helyen alkothat, sokféle emberrel. Rengeteget, nagyon gyorsan és kevéssé elmélyülten dolgozott, egyre több klisével. Torzó pályája során több mint harminc művet alkotott, ennek közel felét az Royal Ballet-nak. Múzsája az RB prímabalerinája, Laura Morera volt. A Dance Gazettá-nak azt nyilatkozta: „Laura Morera miatt koreografálok”. Az 1977-es születésű, spanyol balett-táncosnő úgy vélte, a műveit tökéletesen rá szabó Scarlettnek köszönheti a másodvirágzását. A táncszínpadon együtt dolgoztak az Of Mozart, az Asphodel Meadows, a Sweet Violets, a Viscera, a Hansel and Gretel, a The Age of Anxiety, és a Frankenstein című balettekben. Scarlett legkedveltebb férfi táncosa, az RB principálja, a ragyogó ausztrál Steven McRae volt.

 MacMillan árnyéka rajta

Az alma materében díjakkal kistafírozott, és a már növendékként is az RB vezetőségének bizalmát, támogatását bíró alkotóra óriási nyomást helyezett mind a londoni társulat, mind az őt ajnározó, arányérzékét is elveszítő szak- és szeriőz sajtó. Az Asphodel Meadows című egyfelvonásosa után a brit balettéletben ő az ügyeletes zseni, a „golden boy”, „wonder boy”. Igaz, ezután nem kapott díjat, rangos szakmai elismerést egyetlen munkájáért sem. 2012-ben az ROH-ban bemutatott kettőst készít(het)ett Erzsébet királynő trónra kerülésének 60. gyémántjubileumára (Jubilee pas de deux).  Apropó, gyémánt: a Forevermark gyémántcégnek koreografált, 2013-as promóciós kettőse az elegancia, a kifinomult ízlés, a luxus helyett inkább álmosító jellegtelenségről árulkodik (The Promise).^[4] Többen ex katedra kijelentették: Kenneth MacMillan óta nem volt kvalitásban hozzá hasonló koreográfusa a brit balettéletnek. A párhuzamot általában azzal magyarázták, hogy Scarlett ugyanannyira vonzódik a „sötét” világhoz, mint legendás elődje, aki egyébként 1970-től 1977-ig az Royal Ballet művészeti igazgatója (is) volt, 1984-től 1989-ig pedig az American Ballet Theatre (ABT) művészeti igazgatóhelyetteseként dolgozott. A komoly szakmai és emberi megpróbáltatásokat átélő, pszichésen érzékeny Sir Kenneth bátor, újító rebellis volt. Elsőként tematizálta a klasszikus balettművészetben a (szexuális) erőszakot, a neurózist, a testi-fizikai bántalmazást, a háborút, a prostitúciót.^[5] Hősnői igen gyakran bántalmazottak, erőszak áldozatai. Noha Scarlett kacérkodott a démoni, gótikus, kriminális világgal, ez nem lett markáns (véd)jegye az oeuvre-jének. Rövid életű egyfelvonásosát, a 2012-es Sweet Violets-et Hasfelmetsző Jack és a sorozatgyilkosságokba rögeszmésen belebonyolódó viktoriánus festőművész, Walter Sickert inspirálta. A szintén az RB-nek készített első egész estés balettjét, a Matthew Bourne-hatást mutató 2013-as Hansel and Gretel-t amerikai környezetbe, az ötvenes évek McCarthy-korszakába helyezte. Nagyban hatott rá az amstetteni rém, Josef Fritzl, és a clevelandi emberrabló, Ariel Castro története. A látványos kiállítású opusban volt sorozatgyilkos Boszorka, erőszakos mostoha anya, bántalmazott férj, pedofília stb. Alastair Macaulay is kiemeli a Scarlett-esszéjében, hogy MacMillan életművének vízjele a szerelem-szex-halál tematika. Scarlett munkái azonban feltűnően aszexuálisak voltak, és mint a kritikus észrevételezte, esztétikailag egyáltalában nem tanúskodtak a homoszexuális identitásáról. Épp ellenkezőleg: kettősei kimondottan „heteronormatívaknak” voltak mondhatók – ellentétben a már az ötvenes években meleg jelenetet készítő MacMillannal (Wild Boy). Summázva: míg az erős/modern színészi játékra is építő, mozgásnyelvében újszerű és technikailag is kimondottan nehéz műveket alkotó MacMillannek tetten érhető esztétikája, világképe, vízjele, karaktere volt, Scarlett általam ismert műveiben ezeket az esszenciákat nem fedeztem föl. Míg MacMillant a maga nemében radikálisnak és progresszívnek tartották, az újkonzervatív, klasszicista Scarlett képviselte a status quót, és így – sok szempontból – a visszalépést a balett műfajában. Ha nem is volt epigon, erős hatást gyakoroltak művészetére: Frederick Ashton, MacMillan, Jerome Robbins, Jirí Kylián, de „idézett” Forsythe-tól, Balanchine-tól is. Komor (mikro)univerzuma nyomelemekben sem tartalmazott humort, játékosságot, szellemességet, iróniát – ellentétben Ashtonnal vagy Wheeldonnal. Nem volt virtuóz, mint a vizuálisan is nagyon hatásos eszközökkel dolgozó, androgünesztétikát követő és ízig-vérig 21. századi Wayne McGregor. Még a méltatói, hívei is elismerték narratív balettjeiben a történetmesélés, a dramaturgia gyakori sutaságait. Intellektuálisan és mozgásnyelvében semmit nem tudott hozzátenni az Royal Ballet-ban színre vitt, méregdrága kiállítású, narratív balettekhez, amelyeknek igéző színpadképéért egyik állandó munkatársa, John Macfarlane skót látványtervező felelt (Asphodel Meadows, Sweet Violets, The Age of Anxiety, Frankenstein, A hattyúk tava). Viszont igen muzikális volt: mindig a zenéből indult ki, taktusra tudott harmonikus mozgást, táncot komponálni, mint a hivatásában egy bizonyos szint fölött oly sokan.

Judit Mackrell kritikája A hattyúk taváról, The Guardian 2018. május 18.

 A haláltrilógia

Alastair Macaulay hivatkozott esszéjében kiemeli, hogy Scarlett a pályája korai szakaszában azt mondta egy barátjának, halál-trilógiát szeretne készíteni vezető balettegyütteseknek. A terve lényegében megvalósult: 2010-ben mutatták be az RB-ban a már többször említett Asphodel Meadows-t (Aszfodéloszi mezők), 2014-ben a New York City Ballet-nak, a szintén Francis Poulenc zeneműre koreografált Acheron-t, és 2019-ben a San Francisco Ballet-nak alkotott Die Toteninsel-t (Holtak szigete). Mindhárom egyfelvonásos: absztrakt balett. A Die Toteninselt nem csupán Rahmanyinov azonos című szimfonikus költeménye, hanem Arnold Böcklin svájci szimbolista festő azonos című, 1883-as műve is inspirálta. A Dalí által is rajongott kép, amelyből 1880 és 1886 között a festő hat változatot is készített, sokakat megihletett. Vladimir Nabokov orosz nyelven írt korai regényében, az 1934-es Kétségbeesés-ben (Otcsajanyije) az áll a festmény olcsóbb reprodukcióiról:  „(…) minden berlini otthonban fellelhető közönséges nyomat volt »A halál szigete«”. Ami bizonyos, ott volt Freud rendelőjében, Lenin ágya fölött – és az egyik eredeti változata a Hitler-bunker falán.

A koreográfus érdeklődése a halál, az erőszakos halál, és a mindezeket övező bizarr misztikum iránt azonban korántsem egyedi. Ismert közhely, hogy a kamaszok mennyire érzékenyek a szerelemmel, a nemiséggel is oly gyakran összekapcsolódó halál-tematika iránt. Ugyanakkor ez az érdeklődés nem szolgálhat magyarázatul Scarlett öngyilkosságára – amellyel kapcsolatban minden, ilyen-olyan elméleten nyugvó feltételezés ab ovo ízléstelen, sőt, kegyeletsértő. Macaulay szerint ellentmondás feszült Scarlett mindvégig ápolt kerubszerű, vonzó megjelenése és aközött, hogy mennyire foglalkoztatta a halál és a sötét oldal. Magam nem látok ebben a kettősségben ellentmondást. Macaulay emellett kapcsolatot fedezett föl Scarlett szexuális identitása és az antik kultúra/mitológia iránti érdeklődése között is.

Debra Craine írása a Frankensteinről a The Times-ban 2019. március 6-án.

 A múltat végképp eltörölni?

Liam Scarlett tragédiája kapcsán két szélsőséges álláspont feszül(t) egymásnak: az egyik az életművet a kirobbant botrány, az etikátlan, erkölcstelen magatartás fölé próbálta emelni – azokról tudomást sem véve és/vagy tagadva –, míg a másik az oeuvre, a művészeti teljesítmény és a karrier megsemmisítését kívánta kikényszeríteni. Szlogenszerűen: Művészet (ilyenkor mindig nagy M-mel) mindenekfelett! vs. Semmi művészet! Úgy tűnik, a párharcból az utóbbi, az eltörléskultúra került ki vesztesen, és lehetséges, hogy az alkotó életének alappillére, pályája összeomlása és öngyilkossága majdan érzelmi zsarolási potenciált is jelent. Azaz: elriasztó precedensként szolgálhat arra, hogy a jövőben az áldozatok, bántalmazottak ne hozzák nyilvánosságra a sérelmes ügyeiket, illetve hogy ezeknek az ügyeknek ne legyen súlyosabb következményük az elkövetőkre nézve. Vagyis: a Scarlett-ügy nem erősítette sem a #metoo-mozgalom, sem az eltörléskultúra célkitűzéseit. De feltehető, hogy a halála többekben pánikszerű lelkifurdalást keltett. Az annak idején Scarlett-től gyorsan megszabaduló ausztrál Queensland Ballet társulata az érzelgősség határát súroló FB-részvétnyilvánításában azt is írta, hogy a repertoárjuk része marad a Midsummer’s Night Dream, a Dangerous Liaisons, a No Man’s Land és a Firebird című balettek. Ez kevesebb konkrétummal bír, mint az, hogy az Új-Zélandi Balett karácsonykor előadja a Midsummer’s Night Dream-et. Ugyanakkor Scarlett egykori anyaszínháza, a Royal Ballet honlapján ez idáig még a halála hírét sem közölték a szakmai életrajzában, ami megmagyarázhatatlan és méltatlan az intézmény hírnevéhez – neutrális részvétnyilvánításukat a Twitter-oldalukon tették közzé.^[6] Mára több mint valószínű, hogy A hattyúk tava repertoáron marad (amúgy a produkció kereskedelmi forgalomban van DVD-n és Blu-rayen, akárcsak a hajdani fiaskó, a Frankenstein és a Bernstein-jubileumra kiadott három egyfelvonásos balett egyike, a The Age of Anxiety). Ide kapcsolódó hír: a londoni dalszínház július 6-án jelentette be, hogy új mozgáskomponista, úgynevezett „Emerging Choreographer” (feltörekvő koreográfus) csatlakozik a balettegyütteshez a 2021/2022-es évadban. A jamaikai-nigériai Joseph Toonga, Londonban felnőtt, kameruni születésű hiphop-táncos és -koreográfus mentora Wayne McGregor lesz. Bármi is vezetett a Scarlett-ügytől érzésem szerint nem függetleníthető, így nem pusztán esztétikai jellegű döntéshez: nyilvánvaló, hogy ma a legfőbb és legkeményebb feladat a világ vezető balettegyüttesei, így a Royal Ballet számára is, a kilábalás a pandémia okozta vákuumból. A világjárvány után bizonyosan semmi nem folytatódhat úgy, mint annak előtte, ám azt nem tudni, mi szabhatna gátat a konszenzusos, (csoport)normának tekintett, elleplezett, elhallgatott sötét és kriminális ügyeknek. Merthogy Liam Scarlett üstökösszerű felemelkedése, bukása és tragikus halála kapcsán természetesen felelősség terheli a felelősséget elhárító, őt magasra emelő, majd (ál)koncként a „vadak” elé vető, pozíciójukat féltő feletteseit, a társulati menedzsmenteket is. Akik semmit sem tettek azért, hogy a világ egyik méltán legrangosabb (és egyik legnagyobb büdzséjű) balett-társulatának belső működése és problémás ügyei a nyilvánosság számára átláthatók és átvilágíthatók legyenek. Kérdéses, hogy a pandémia következményeként feltehetőleg megcsappant támogatóik (értsd: a multinacionális és luxuscégek, alapítványok, mecénások) megkövetelik-e tőlük a transzparenciát, a világos etikai állásfoglalást stb. Ebben borúlátó vagyok. Scarlett letaglózó története lakmuszpapírszerűen igazolja, hogy a nemzedékről nemzedékre átmentett struktúra minden elemében törékeny és a rothadás jeleit mutatja.

^[1] A Scarlett-ügyről Fuchs Lívia írt az Élet és Irodalomban: „Megválaszolatlan kérdések | ÉLET ÉS IRODALOM” .

^[2] 2001-ben Kenneth MacMillan-, 2003-ban és 2004-ben Ursula Moreton-, majd 2005-ben De Valois Trust Fund-díj.

^[3] Miami City Ballet (Viscera, Euphotic), San Francisco Ballet (Hummingbird, Die Toteninsel), American Ballet Theatre (With a Chance of Rain), New York City Ballet (Gargoyles, Funéraille, Acheron), Joffrey Ballet, Atlanta Ballet, a brit Ballet Black (Hinterland, Indigo Children), Angol Nemzeti Balett (No Man’s Land), Norvég Nemzeti Balett (Vespertine, The Firebird, Carmen), Dán Királyi Balett (The Queen of Spades), Új-Zélandi Királyi Balett (Midsummer Night’s Dream), a japán K-Ballet Company (Promenade Sentimentale), a brit BalletBoyZ (Serpent) és a Lengyel Nemzeti Balett (Chopin’s Concerto in E-minor).

^[4] Forevermark reklámfilm, The Promise, 2013. Táncolja: Laura Morera és Nehemiah Kish. Zene: Paul Gladstone-Reid. https://www.youtube.com/watch?v=NjAZVXYG2Bg

^[5] Például: Invitation (1960), Anastasia (1971), Manon (1974), Mayerling (1978), Isadora (1981), Valley of Shadows (1983), The Judas Tree (1992) stb.

^[6] Royal Opera House website, Liam Scarlett: http://www.roh.org.uk/people/liam-scarlett