A kabaré aranykora

Az elmúlt két évtizedben két könyv is megjelent a magyar kabaré múltjáról. Molnár Gál Péter A pesti mulatók című művét 2001-ben a Helikon Kiadó, míg Bános Tibor A pesti kabaré száz éve című munkáját 2008-ban a Vince Kiadó adta közre. Mind a két szerző a színpadi szórakoztatás ezen válfajának panorámájára helyezte a hangsúlyt, nem bíbelődtek részletkérdésekkel. Ismertették a budapesti mulatók és kabarék földrajzi elhelyezkedését, bemutatták azokat a vállalkozó kedvű pénzembereket és művészeket, akik megpróbálkoztak ezzel a műfajjal. Számba vették a kabaréban fellépő színészeket. Felsorolták a színpadon megjelenített tipikus jellemeket. Megpróbálkoztak a műsor leírásával és a közönség összetételének meghatározásával. A magyar történelem és a magyar kabaré párhuzamba állításával pedig végül arra jutottak, hogy ez a színjátéktípus elsősorban politizáló szelleme miatt vált népszerűvé.

Látványosan szakított ezzel a hagyománnyal Körner András, aki látszólag egyetlen kérdésre összpontosítva a jelentős lírikusok dalait vizsgálta meg Költők a kabaréban című könyvében. A bevezetőből azonban kiderül, hogy nem csupán erről van szó, hiszen művében egyúttal az első hazai összehasonlító kabarétörténeti tanulmányt üdvözölhetjük: „Egyetlen eddigi munka sem próbálja elemezni azokat az érdekes és a helyi viszonyokra jellemző különbségeket, melyek a pesti kabarét és annak dalait elválasztották a német, osztrák, svájci, lengyel stb. megfelelőiktől. Ezek a tanulmányok említés nélkül hagyják azt, hogy Magyarországon a jelentős költők sokkal nagyobb hányada írt kabarédalokat, mint külföldön; de azt is, hogy a pesti kabaré általában konzervatívabb volt a külföldinél, ahol helyenként megjelentek az anarchista (Aristide Bruant, Wedekind), a hangsúlyosan baloldali (Brecht, Tucholsky, Mehring stb.) és az avantgárd irányzatok is (például a dada mozgalom kezdetét jelentő zürichi Cabaret Voltaire).” (12. o.)

Körner András, akinek nevét elsősorban művelődéstörténeti, életmódtörténeti munkái tették ismertté, alaposan látott hozzá a jelenség vizsgálatához: mindent meg akart tudni s el akart mondani a kabarédalról, s ennek ürügyén a nemzetközi és hazai kabaréélet jellegzetességeiről. A mintaszerű aprólékosság nála rajongó szeretettel párosul. Körner kabarédalok iránti szenvedélye egy 1955 táján hallott rádióműsorral kezdődött. A stúdióban a magyar kabaré hőskorának legismertebb énekesnője, Medgyaszay Vilma beszélt pályájáról, s illusztrációként egy-egy dalt elő is adott.

A könyvnek számos erényét lehet kiemelni. A legfontosabb, hogy először mutatja be, hogy Párizsban, Berlinben, Bécsben, Münchenben és Zürichben milyen kabaréműsorok szórakoztatták a közönséget, mennyire nem voltak tabuk, s ezzel szemben mennyire óvatos témaválasztás jellemezte a szelíden politizáló magyar kabarét. Körner András a hatóságok tűréshatárával és a Modern Színpad igazgatójának, Nagy Endrének mérsékelt politikai meggyőződésével magyarázza ezt. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy újságíróként szinte valamennyi kabarészerző részese volt a politikai életnek, s a kabarét egyúttal publikációs terepnek tekintették. Hogyan is írta 1911-ben Gábor Andor a Fehér kabarédalok című füzetkéjének előszavában? A bevezető első mondatát egyébként Körner idézi könyvében, de a további gondolatok legalább olyan fontosak, hiszen ezekből derül ki, hogy az írók tudatosan választották a könnyed és csiszolt formát: „Ezt a magyar kabarét röviden és találóan úgy lehetne jellemezni: újságírás a színpadon. Versben és prózában, zenével és zene nélkül. A közönség mulattatása mindannak a persziflázsával, ami ferdén és rosszul történik, holott jól és okosan is történhetnék, vidám, de néha keserű csúfolódás, közállapotok, helyesebben: közhelytelenségek fölött, füttyentés ott, ahol szitkozódni is lehetne, nevetés, mely a fogcsikorgatás helyét foglalja el.” Azaz lehetne durvábban, kíméletlenebbül, fogcsikorgatva is, de nem sokkal elegánsabb így?

Egyvalamiről azonban nem nagyon szóltak a magyar kabaré jelentőségét méltatók, s erre Körner András sem tér ki mélyrehatóbban. Már a legelső beszámolók egyikében nyomára lehet bukkanni annak, hogy a budapesti kabaré helyet adott a modern irodalmi törekvéseknek. Kosztolányi Dezső a Faludi Sándor-féle Modern Színház Kabaré megnyitó előadásán csak egyetlen műsorszámra utalt, Kemény Simon versére, melyet Nyáray Antal adott elő: „Nem csalódunk, hogyha azt hisszük, ez a vers fejezi ki legsikerültebben a modern és intelligens kabaré szellemét, s igazán szeretnők, ha a jövőben is ez mutatna utat az igazgatóságnak. Itt a vers megtalálta a színészt és a zeneszerzőt: Kemény Simon izgatott ritmusaiba új lelket öntött Kálmán Imre ideges zenéje s az előadóművész finoman cizellált interpretációja.”[1]

Bár Kosztolányi a sebtében készített kritikájában Hetényi-Heidelberg Albert helyett Kálmán Imrének tulajdonította Az én kezem című vers megzenésítését; abban nem tévedett, hogy az új színjátéktípus egyik legfontosabb jellemzője az irodalom, a zene és az előadó-művészet egyenrangúsága. A költő egy évtized múlva még egyértelműbben fogalmazta meg, hogy a kabarészerzők az irodalmi életben is megtalálták helyüket. Arra persze ő sem számított, hogy sok alkotónak éppen a legkönnyebb múzsa biztosít maradandóságot: „A kabarékban mindig van egy mellékajtó, mely az irodalomtörténetbe vezet. Ez ennek a rendje. Az írók itt hagyják legnagyobb értéküket, fiatalságukat, és a többi, ami megmarad, az Akadémiáé és a halhatatlanságé.”[2]

Azt Körner András is többször leszögezi monográfiájában, hogy nem egyformán sikerültek a kabaréban előadott dalszövegek; de azt kell mondani, hogy az alkalmi verseknél és aktuális rigmusoknál mindegyik maradandóbbnak bizonyult. Gábor Andor már idézett írásában megjegyzi, jól tudja, hogy ezek a versek nem egynapi használatra készültek, majd szerényen hozzáteszi: „[N]e méltóztassék megriadni: nem az öröklétet követelem számukra. Dehogy. Ma már egy-két év is tekintélyes darabja az örökkévalóságnak, s erre az egy-két évre, igazán nem többre próbálom konszerválni őket.” Ebben nem lett igaza, kabarédalait ma is hatásosan elő lehet adni, s a közönség szívesen hallgatja a több mint százéves műveket.

Nem hallgathatjuk el azt sem, hogy Tóth Árpád igen rossz véleményt fogalmazott meg az első világháború éveiben született háborús kuplékról és poén-versekről: „Ha a kabaré-divat elkerülhetetlenné tette ilyen álversek tömeges gyártását, helytelennek tartjuk, hogy költőink komoly köteteikbe is átmentik őket” – írta 1916-ban Somlyó Zoltán A halál árnyékában című kötetéről a Nyugat 24. számában.

Hogyan is lehetne minden darabon a mívességet számon kérni, amikor a kabarédalok mesterkéletlensége, ötletszerűsége nem csak az alkotók szándékából fakadt; hozzájárult ehhez a hatáshoz a művek megszületésének módja is. Nem csiszolgathatták a szerzők sokáig munkájukat. „Este Ady írt a szobájában, egy cabaret-verset csinált” – jegyezte fel 1907. szeptember 15-én naplójába Vészi Margit. A Lányos anya izenete című költeményről van szó, mely 1907-ben a Budapesti Napló főszerkesztője, Vészi József dunavarsányi nyaralójában született meg, s melyre 1940-ben „súgókönyvében” bukkant rá Medgyaszay Vilma, majd közzétette a Hídban.

Körner András ragyogó tanulmányához pompás antológiát illesztett. Ady Endrétől Zsolt Béláig harminchárom költő kabaréban előadott műveiből válogatott. Lehetne persze sorolni, hogy ez vagy az a mű miért nem kapott helyet a gyűjteményben, de tudomásul kell venni, hogy ennek a válogatásnak, csakúgy, mint a magyar kabaré első évtizedeit bemutató kalauznak, legfőbb erénye a személyesség. S ezt lehet elmondani a könyv képanyagáról is. A ritkán vagy eddig még egyáltalán nem közölt fényképek, karikatúrák, kotta- és könyvcímlapok, plakátok, melyek közül egyetlenegy sem véletlenül került a kötetbe, nem pusztán illusztrációk – a kabaré műfajának mélyebb megértését és értelmezését segítik.

Taub János pályája

Jászai Mari sokat idézett mondása szerint a színész, ha lelép a színpadról, olyan, mint a tegnapi felhő. De mit mondjunk a rendezőkről, akik a huszadik század második fele óta a színházi előadások legfontosabb alkotói? Ám a közönség, még ha netalán ismeri is művészi felfogásukat, leginkább a színészek játékában gyönyörködik. A kritikusok látszólag többet foglalkoznak a rendezők munkájával, hiszen a színházi előadásról szólva elsősorban az ő elképzeléseiket értékelik. Ezekből a bírálatokból azonban nem lehet egy-egy alkotó munkásságának lényegét megérteni. Szintén megtévesztő, ha csupán a kiemelkedő bemutatókról készített előadás-rekonstrukciókból tájékozódunk, hiszen a kudarcok, a kísérletezések így örökre feledésbe merülnek. Nincs mit tenni: a rendező életművét monografikus igénnyel kell feldolgozni; valahogy úgy, ahogyan Darvay Nagy Adrienne tette Szín játék. Rendezte Taub János című kötetében.

Taub János különös és furcsa pályát futott be – ötvenhárom évet élt Romániában, négy évet Izraelben, és végül 1986-tól 2010-ig huszonnégy évet Magyarországon. Rendezett magyar, román, német, héber, jiddis nyelvű előadásokat. A kolozsvári Állami Magyar Színházban 1961-től 1966-ig főrendezőként, a világhírű bukaresti Bulandra Színházban 1973–1980 között rendezőként dolgozott. A Habima és a Cameri – a legjelentősebb izraeli színházak – foglalkoztatták. Tanított a bukaresti színművészeti akadémián és a tel-avivi színművészeti egyetemen. Magyarországi pályafutása azonban kevesebb sikert hozott. Pedig úgy tűnt, hogy Budapest nagy lehetőséget tartogat számára: az 1993/94-es évadban Törőcsik Mari és Schwajda György igazgatásával egy „alulról” szervezett együttes kezdte meg működését a Nagymező utca 22–24. szám alatt lévő játszóhelyen. Taub János mint a Művész Színház művészeti vezetője kijelentette: „[…] szeretnénk Budapesten egy olyan társulatot létrehozni, ami egyféle ars poetica alapján működik. Elharapózott az a felületes, a szakmára nézve sértő szemlélet, hogy csak az lehet sikeres, ami nem művészi. Hogy kétféle színház van: az egyik szórakoztató, a másik művészi. Mindent elkövetünk, hogy bebizonyítsuk, művészi előadás is lehet szórakoztató és sikeres.”[3] Számos oka lehetett annak, hogy az újonnan alapított színház sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az egyik például az, hogy a vezetők mégsem tudtak olyan harmonikusan együttműködni, ahogyan remélték.

Ha színházi vezetőként nem is sikerült Taub Jánosnak felfrissítenie a magyar színházi életet, munkamódszerével annál több hívet szerzett magának. Természetesen voltak, akik ellenálltak rendszerének, de a többséget elvarázsolta, hogy már az első próbára az előadás lekottázott vázlatával érkezett, meghatározta a szereplők gesztusait, hanglejtését, a dialógusok dinamikáját – mindent. Ő maga így beszélt erről: „Nálam a munka menete a következő: megkapom a darabot – a darab egy nyomtatott eredmény. Egy vég nélküli gondolat- és érzésvilágnak a rögzített eredménye. Hogy én ezt az eredményt helyesen értelmezzem, a fantáziámmal mögé kell építsem azt a szellemi és érzelmi világot, ami ezt szülte. A színész csak akkor érzi jól magát a színpadon, ha konkrétummá válik az ő ottléte. Ez lényeges: ő nem »játszik« a közönség előtt, a színész azért jön be, mert »dolga van« a színpadon. És ez az ő dolga ától zéig konkrét kell legyen, hogy a dolgát jól végezhesse, mert neki ezen a dolgon keresztül van kapcsolata a nézővel.” (402. o.)

Darvay Nagy Adrienne idézi Taub hű színésze, Gáspár Sándor gondolatait. Ezeket olvasva felsejlik a gyanú, hogy a rendező különös metódusával aligha érthettek egyet magyar kollégái, s ezért mellőzték a merőben új utakon járó művészt: „Mi abból az iskolából érkeztünk erre a pályára, ahol lehetett misztifikálni a saját ötleteinket. Ezért előfordult, hogy túlzottan hangsúlyoztuk a végleteinket, emocionális kitöréseinket. Ha kellett, ha nem, már ordítottunk és sírtunk. János értette meg velünk, hogy minden egyes centiméternyi mozdulattal el kell tudnunk számolni, misztifikálni ezeket a mozdulatokat pedig majd a néző vagy a magyarázó fogja. Ez nagyon fontos felismerés volt a számunkra.” (400. o.)

Bár utolsó magyarországi évei nem koronázták meg kivételes pályafutását, jó néhány emlékezetes előadást vitt színre. A legtöbben vélhetően A hetvenkedő katonáját látták 1988 és 1992 között a Radnóti Miklós Színházban – s ami talán ennél is fontosabb: számos vezető színművész rajongással emlékezett, emlékezik a közös munkára.

Régi adósságot törleszt Darvay Nagy Adrienne műve. Aki elolvassa, megtudja belőle, hogy Taub János nem csak Romániában számított az egyik legjelentősebb színházi embernek. S ezt számos kritika, vallomás, életrajzi tény igazolja. Túlzás nélkül kijelenthetjük: ilyen gazdag apparátust felvonultató munka egyetlen rendezőről sem készült magyar nyelven. Kissé el is veszünk ebben a bőségben. Nem ártott volna feszesebb, a pálya csomópontjait jobban hangsúlyozó szerkezet. Ugyanakkor végre úgy olvashatunk az erdélyi kisebbségi magyar színjátszásról, hogy hű képet kapunk a Romániában zajló politikai és művelődéspolitikai törekvésekről.

Darvay Nagy Adrienne kötete jól reprezentálja, hogy a legújabb kor színházművészetét milyen sokféle dokumentumtípus segítségével lehet bemutatni. Érdekessé és vonzóvá teszi a monográfiát, hogy a szerző román, német, angol és héber forrásokra egyaránt támaszkodott, Taub János hagyatékában pedig ritka hang- és mozgóképfelvételeket tanulmányozhatott. Irigyeljük, hogy elmélyült kutatómunkája során újranézhette az 1980-as és 1990-es évek meghatározó színházi produkcióit. Mindezeknek köszönhetően árnyalt, alapos és izgalmas munkát vehet kezébe a szakma és a laikus olvasó.

KÖRNER András, Költők a kabaréban. Pesti kabarédalok a 20. század elején,
Budapest: Corvina, 2019, 351 oldal, 7990 Ft

DARVAY NAGY Adrienne, Szín játék. Rendezte Taub János,
Budapest: Corvina, 2020, 512 oldal, 4990 Ft

[1] Budapesti Napló, 1907. október 13.
[2] Színház és Divat, 1916. szeptember 3.
[3] BALLA Emőke, „A legjobb színházat szeretnénk”, Magyar Hírlap, 1993. január 6.