Ilyen színház alapú közösségi élményben ebben az évszázadban még nem volt részem. Ehhez jó pár kilométert meg kellett tennem, de nincsen ebben semmi különös, hisz a színházbarátok úgy járnak mostanában Miskolcra, mint a jó kútra. Nagy élet van ott, s ennek bizonyítéka ez a most bemutatásra került előadás is, ami egy sötét humorú kitalációt, egy ízig-vérig amerikai sztorit artista biztonsággal fürdet meg napjaink magyar valóságához kötődő asszociációkban.

Szó se róla, nem a semmiből jön az alapmű sem. A Producerek szövegkönyvét Mel Brooks és Thomas Meehan jegyzi, a zene és a dalszöveg Mel Brooks munkája. Az első számú alkotó, Mel Brooks, Melvin Kaminsky néven, 95 évvel ezelőtt született Brooklynban, gdanski ősökkel rendelkező édesapja és kijevi származású édesanyja szerelméből, s ma is élvezi azóta többször kivívott világhírét. Hamar ismertté vált, mint komikus és parodista. 1963-ban A kritikus (The Critic) című, Ernest Pintoff által rendezett, háromperces kis animációs filmhez csak a hangját adta, ő volt az absztrakt formák közt tájékozódni kívánó és azokat megnevezni próbáló „néző”. A film nyomban Oscar díjat nyert, s ha a Youtube-on megkeressük, ma is megnevettet bennünket a nagyszerűen elkapott figura hadoválása. A mű és közönsége mint téma továbbra is foglalkoztatta az egyre népszerűbb alkotót. Siker és bukás fancsali bohózata lett az 1967-ben bemutatott, általa írt és rendezett Producerek című film, aminek a forgatókönyvét a rákövetkező évben Oscar díjjal jutalmazták. 2001-ben, már jelentős produceri gyakorlattal is rendelkezve, musicalt írt hajdani filmjéből, ami aztán – 12 Tony-díjat besöpörve – 2500 estén át volt látható a Broadway-n. A Madách Színház 2006-ban, Szirtes Tamás rendezésében mutatta be a művet, s a ragyogó szereposztásnak (Haumann – Gálvölgyi, Alföldi– Paudits, Gallusz Nikolett – Oroszlán Szonja, hogy csak pár nevet említsünk) nem kis része volt abban, hogy éveken át, összesen 200 alkalommal játszották a darabot.

Miskolci Nemzeti Színház: Producerek. Fotók: Gálos Mihály Samu

A miskolciak piros karikával ellátott plakátja és szórólapja a mutatványokat jelző futófényeket idézi, 18 éven felülieknek hirdetve az előadást. Sárga fényű lámpasor formál óriás P betűt, mely – a magyar olvasónak – a produkció címén túl eszébe juttathatja a főszerepet játszó pénzt, és még pár kevésbé illedelmes, ám de el nem hanyagolható dolgot is. Megszólal a zene, felgyúlnak a fények s újra meg kell állapítani, kevés rendező előadása tud úgy „jönni” és „megérkezni”, mint Béres Attila egy-egy munkája. Hát még ha olyan csapatok által„támad” az esemény, mint a most közreműködők, a Miskolci Nemzeti Színház zenekara, énekkara és a Miskolci Balett. Cser Ádám, mint zenei vezető, Philippe de Chalendar-ral felváltva vezényli az előadásokat. S míg állóképességén és munkabírásán csodálkozva épp leírom Cser Ádám nevét, hitetlenkedve számolom össze, hogy az elmúlt pár hét alatt már másik két gigaprodukció karmestereként is találkoztam vele, hisz láttam a Figaro3 előadását az Eiffel Műhelyházban, s a Margitszigeten bemutatott, ősztől a Vígszínházban színpadra kerülő Kabarét is, s ezek mindegyike igen jó élmény volt.

Cziegler Balázs, a nagy felületeket –  gazdasági megfontolásokból is előnyös –  városképi vetítésekkel megbolondító díszlettervező, Pilinyi Márta, a szellemesebbnél szellemesebb, színészt és táncost egyaránt kiteljesítő jelmezek tervezője és Barta Dóra, a játék nagyszerű koreográfusa össze kellett, hogy beszéljenek, mert hármójuk – rendező által is szentesített – munkája lépten-nyomon örömteli meglepetésekkel szolgál. Egy jövőbeli zenés színházrendezői tananyagnak a színpadkép változásaira vonatkozó fontos tudnivalói is bele vannak rejtve ebbe a gördülő, forduló, ereszkedő és emelkedő, folytonossági hiánnyal soha nem küszködő előadásba.

A rajzfilm-egyszerűségű alaptörténet lényege, hogy egy élete és karrierje delén már túl lévő szórakoztatóipari nagyvad, Max Bialystock (Lajos András /Salat Lehel) épp egy friss bukás miatt van padlón, amikor egy mamakedvence, ijedős könyvelőlegény, Leo Bloom (Rózsa Krisztián/Koller Krisztián) elrebegi neki a vizsgált számsorok fölött, hogy igazi pénzszerzésre nem annyira egy sikeres bemutató, hanem egy oltári nagy bukás esetén számíthatna. Az aktuális NAV előírásokat most ne keressük, fogadjuk el Leo Bloom ötletét. Max megérti, s mindent elkövet egy bombabiztos bukás érdekében. Fölfogadja Leót, aki jelentős banki hezitálás után hősi mozdulattal vágja főnöke, az ördögi Mr. Marks (Kokics Péter) lába elé saját kiszolgált könyökvédőit, s maga is elindul a csatába. Kiválasztják a legrosszabb szövegkönyvet, s fölkeresik annak vassisakos szerzőjét, a nyulaival társalkodó, esztelen nácit, Franz Liebkindet (Farkas Sándor/Béres Bence e.h.), hogy megkapják a jogot a Hitler tavasza című rémborzalom előadására. Elnyerik kegyeit egy kétes minőségű, ám de magát avantgárdnak érző, meleg munkaközösség élén álló rendezőnek (Szőcs Artur/Papp Endre), s a meghallgatások már a tűsarkon tipegő titkár, Carmen Ghia (Bodoky Márk) vezényletével bonyolódnak. A színházkedvelő öregasszonyok, élükön az Ölelj-Csókolj nevű matrónával (Nádasy Erika/Molnár Anna) Max nehezen leírható szolgálataiért cserébe elkezdik potyogtatni a csekkeket, így Max és Leo fel tudnak venni titkárnőnek és primadonnának egy IKEA robotba ojtott barbibabát, a nagyon csinos és nagyon svéd Ullát (Czakó Julianna /Czvikker Lilla). Ami ezután jön, az az őrület maga.

Könnyed és mégis kíméletlen blődli ez, sokaknak szóló, rétegzett poénáradattal, pazar ritmusban, szokatlanul hibátlan prozódiájú dalokkal (Fordító: Galambos Attila). Hiba lenne fölemlegetni s ezzel le is lőni a verbális és motorikus viccek bármelyikét. Majd ki-ki kiválasztja az áradatból a magáét. Lesz, akinek a győzni induló karakter pozitúrájában Piero della Francesca híres feltámadás-freskója rémlik fel, s lesz, akit egy formás fenék miatti erotikus elrévedés kacagtat meg. Olyan ez az egész, mint egy közösen énekelt bordal, ami a színházcsinálás kínjáról és élvezetéről szól. Jó pillanat, amikor a megfáradt Max, az egyik magát épp megvalósító figura őrült jelenése után kivár egy másodpercet, majd megkéri: „Meg tudná ezt most még egyszer csinálni?” Mert működésbe lép az üzletember és a színházi ember szimatolóorra, s mindenkinél előbb jelzi: „Ebben pénz van! Attrakció!” Az alaptörténet tulajdonképpen egy szarkazmus és irónia között lebegő, minden cinizmust nélkülöző, megbocsátó legyintés csupán. S mivel mind a szarkazmus, mind az irónia érzékeltetése nem a közlés tartalmában, hanem a közlés módjában, az „ahogyan”-ban rejlik, az előadás nagy erénye az, ahogyan a bohózati cselekményt bevonja honi élmény közösségünk patikamérlegen kimért, köhögtető és röhögtető porával.

Csak az egyik szereposztást láttam, de fontos minden név, hogy lehessen találgatni, s lehessen örülni, ha mint nézők, találkoznak az előadással. Ha hiszik, ha nem – az erővel és a szabadsággal fognak találkozni. S hogy miből származik az a telítettség, az az érzékelhető, de sosem nyomasztó erő, ami a színpadról árad? A csapat együtt-lélegzéséből s a szakmai biztonságból. Jó pár külföldi színielőadást láttam, így elmondhatom: ami ma Miskolcon látható, az bárhol megállná a helyét. A tárgyak és a díszletelemek szinte élőlényként simulnak a játékba, a színészgárda pedig egyénenként is kiválóan teljesít. Öröm volt látni Bodoky Márkot szenvedő férfiként A feketeszárú cseresznyében, s pompás mulatság találkozni vele most, amint elképzelt hajtűit dobálja. Szőcs Artur figurateremtő képességét már a városmajori Feydeau-előadás óta csodálom, mostani, meleg rendezője meg, ahogy mondják, „mindent visz”. Papp Endre, mint énekre és táncra is bevethető karbantartó, elképesztő „ciszgender” jelenség, Cvikker Lilla pedig nemcsak jól fényképezhető, jól éneklő szőkeség, de kellő humorral rendelkező színész is, aki úgy érinti meg a karmester elkért pálcáját, hogy teljesen indokolt a 18-as karika a színlapon.

Rózsa Krisztián Leo Bloom-ja nagy utat jár be a „nyunyókát” szorongató szűzfiútól a bűnökre és vad akciókra kész svindlerig, majd a producerkalapot kiérdemlő szupervállalkozóig. Max Bialystock szerepében a jelentős férfiszínészünkké érett Lajos Andrást láttam.  Visszagondolva viszonylagos árnyékban töltött vígszínházi éveire, ámulva figyelem karikírozó és éneklő tudását, hatalmas fizikai terhelhetőségét. Nem beszélve arról az őt jellemző, s talán Jávor Pálra emlékeztető, férfias sármról, amit – az egész produkcióval együtt – jó lenne országosan is ismertté tenni. (A Vígszínházba vagy az Operettszínházba be is férne a terjedelmes díszlet és a rengeteg szereplő.)

Béres Attila különös rendezői adottsága, hogy pontosan érezve az esetleges kifáradás veszélyét, a közönség erejét is képes visszavezetni az előadásba. Hogy miképpen, azt érdemes a helyszínen tanulmányozni. A közönség pedig élvezi és birtokolja, s a végén álló tapssal köszöni és méltányolja, amit az övéitől kap. S aki tanúja mindennek, örömteli sóhajjal mondhatja, amit az előadás után Stuber Andrea színikritikus kolléga írt a naplójában: „Ilyen az, amikor egy városnak színháza, és a színháznak városa van.”

Mi? Mel Brooks – Thomas Meehan: Producerek

Hol? Miskolci Nemzeti Színház

Kik? Rendező: Béres Attila. Szereplők: Lajos András / Salat Lehel (Max Bialystock), Rózsa Krisztián (Leo Bloom), Czakó Julianna / Czvikker Lilla (Ulla), Farkas Sándor / Béres Bence (e.h.) (Franz Liebkind), Szőcs Artur / Papp Endre (Roger de Bris), Bodoky Márk (carmen Ghia), Nádasdy Erika / Molnár Anna (Ölelj-Csókolj), Kokics Péter (Mr. Marks). Közreműködik a Miskolci Nemzeti Színház zenekara, énekkara és a Miskolci Balett