A Tanyaszínház, ahogy évtizedek óta szokás, vitte volna az előadást a környékbeli falvakba. Ezek magyar képviseletei azonban a Vajdasági Magyar Szövetség utasítását szolgai módon követve nem fogadták idén a truppot. Az előadást ezért a kavillói bázison játszották, ami utólag egészen magától értetődőnek tetszik, valójában azonban kellett hozzá a csapat gyors helyzetfelismerő-képessége, szakmai elkötelezettsége és kockázatvállalása – hiszen a legtöbb embernek ilyenkor családja van, a legtöbb ember ilyenkor másokért felelős, és a többi szomorúan sóhajtozva mondható önfelmentő bullshit.

„Nálunk itt a Balkánon mindent szabad! Itt még szabadon megnyomoríthatók a nálunk gyengébbek jogai!” mondja búgó hangon szórakoztatásunkra a Kikiáltó – már ez a felütés is sértheti a rendszer érzékeny lelkű, műértő kegyeltjeit, bár ezen az alapon ideje lényegében a teljes drámairodalomra haragudniuk. A letiltott Tanyaszínházi előadáson jártunk, ahol minden este istentelenül sok néző jött össze a VMSz vírusmarketingjének köszönhetően.

Tanyaszínház: Kazimír és Karolina. Fotók: Srdjan Doroški

Nem hiszem, hogy Lénárd Róbert rendezőt a párkapcsolatok mélylélektana különösképpen érdekelte volna ebben a munkában, azt gálánsan meghagyta nekünk, nézőknek. Ödön von Horváth kis mottója szerint örökkön él a szerelem, amit ez az előadás diszkréten eliminált. A szövegigazítások mögötti gondolatiságtól társadalmibbá vált az anyag, és sokkal kevésbé kellett egy sajátos szerelmi talány felett tépelődnünk. Lénárd picit igazította az arányokon, könnyű kézzel áthelyezte a hangsúlyokat.  Roppantmód érdekelte ugyanis, hogyan válunk magunk is egyre torzabbá, amikor egy embertelen világban próbálunk életben maradni. Mindannyian ismerünk olyan bulldogarcú férfit, mint akit az előadásban néztünk némiképp borzongva – akinek a feje a seggnyalástól kénytelen anatómiailag is az életmódjához alkalmazkodni (Puskás Zoltán kifejező jelmezei jól érvényesültek Gombos Dániel díszletében). Ödön von Horváth kilencven évvel ezelőtt írta le azt a társadalmi működést alulnézetből, amit a mai neoliberális szabadpiaci kapitalizmus meghatározó szereplői immár körmönfontabban folytatnak. A perifériákról különösen remekül látható mindez – az előadás pazar társadalomismereti alapozó.

Ezenkívül a darab a kortárs macsóság netovábbja,  a női emancipációnak tart tükröt – a maga férfiszempontjai szerint. A történet arról szól, hogy a női főszereplő Ödön von Horváth elképzelése szerint valami vélt sértettségből, rejtélyes dacból, vagy csak úgy, nem a vőlegényével, hanem mással kíván mulatni, továbbá, és mindennek tetejében, mással, hogy is mondjam… igen, ágyba bújni. Ez az alaphelyzet baromi erős állítás a két fiatal viszonyáról, aminek az előzményéről csak annyit tudunk, amit a veszekedéseikből kihallunk – és ami abszolút szegény Kazimír javára billenti a külső szemlélő szimpátiáját. Ezen mozdított egészen apró beavatkozásokkal az előadás: sejteni engedi, hogy bonyolultabb és árnyaltabb előtörténete van ennek a kapcsolatnak, minthogy a csapodár Karolina lepattintja a munkáját éppen elveszítő szerelmét. A darab születésekor a német nyelvű közegben áthatóan jelen volt Freud munkássága, feltehető, ennek lenyomatát is viseli a mű. „Noha kezelései során továbbra is páciensei szexuális életére helyezte a fő hangsúlyt, soha többé nem volt hajlandó elismerni a nők által megélt tapasztalatok kizsákmányoló voltát. Csökönyös makacssággal, amely mind bonyolultabb elméletek megalkotására késztette, továbbra is kitartott amellett, hogy a nők csak elképzelik, és maguk is kívánják azokat az erőszakos szexuális élményeket, amelyekről kezelésük során beszámolnak.” írja Judith Herman Trauma és gyógyulás című könyvében. Nem kárhoztathatjuk Ödön von Horváthot, hiszen milyen alapon is szállt volna vitában a korszak (azóta is) sztárolt lélekgyógyászával. Ugyanakkor örömmel észleltem, hogy Lénárd Róbert és alkotótársai nem erőltetik ezt a vonalat – persze nem kerekítenek feminista kritikai kiáltványt az előadásból, mindössze jobban mennek Karolina kimondott és kimondatlan igazságával is.

Így, ebben a szövegváltozatban és színrevitelben kevésbé marad sematikusan homályos László Roland Kazimírja és Dedovity Tomity Dina Karolinája. Kőműves Csaba Bence Szemes Franz-a pedig keresetlenebb módon mutatja meg, hogyan kell el/bánni a nőkkel, és Hodik Annabella Ernája is érzékletesebben adja azt a figurát, aki nem kényelemből és számításból, hanem a kiszolgáltatottsága miatt tűri a helyzetét. Így komplexebben jelenik meg „lehetőségként” Ágyas Ádám Karolinára mérsékelten kíváncsi Schürzingerje, aki Varga Benjamin Rauchjának bármit megtesz a ranglétrán való előrejutás reményében – amivel ez a szál is inkább társadalmi lesz, mintsem érzelmi. Frappáns dramaturgiai húzás, hogy Speer alakja és az autóbaleset (ami ugyancsak izgalmas topik lehetett annakidején) nem került az előadásba. Ugyanakkor nagyobb nyomatékot kapott a körülmények okán torzult, mutogatásra megérett alakok (Dupák Fanni, Gresák Lea, Barna Léna, Dékány Máté, Fekete Dóra, Kéri Sándor Botond, Szalma Antónia, Szőnyi Márton odaadó játéka, továbbá Crnkovity Gabriella mozgásmunkája) velünk, magunkkal való szembesítése.

Az előadás tehát sokkal inkább azzal az alapvetéssel dolgozott, hogy Karolinát a spektákulum fordítja ki, nem pedig valami férfilelket szaggató női szeszély – az a feltevésem, Lénárd Róbert mélyen érti Ödön von Horváth szövegének a korabeli közélethez való viszonyát, és markáns víziója lett arról, mi az, ami érdemben megváltozott azóta. Ezt a direktebb társadalomkritikai vonalat pedig a középpontba helyezett Kikiáltó erősíti fel, a vajdasági nyáréjszaka orgánumú, pimaszul magabiztos Szabó Regina alakításában. Az általa előadott dalok (Lénárd Róbert szövegeit ifj. Kucsera Géza zenésítette meg) jóval többet mondanak (akut dallamtapadással), mint az eredetileg elképzelt korabeli szalonmuzsikák. A Tanyaszínház előadása pontos, élő színházi tudásról, nyitott, kritikus világlátásról és a játszók iránti bizalomról szól. És végső soron érteni vélem az otromba (feljelentésre? besúgásra? történt) politikai beavatkozás okát is, mert valóban rendre előfordul az ilyesmi színházban, a Tanyaszínház történetében is, hajajj! –, hogy egy előadás nem elfeledteti velünk a világ bajait egy estére, hanem ahogy itt is: bár szórakoztunk és szórakoztak velünk a drága művészek, éppen elég érzékletesen felvillantották azt, miként keletkezik sokak nyomorúsága. Azonban el vagyok képedve a VMSz-lakájok gátlástalanságán, hiszen arra sincsenek felhatalmazva, hogy hivatalból akárcsak mondjanak  is valamit egy alkotásról, de az, hogy megpróbáljanak színházcsinálókat attól eltiltani, hogy közönség elé vigyék az előadásukat, nagyon sötét és buta hatalmi visszaélés.

 

Mi? Ödön Von Horváth: Kazimír és Karolina. adaptáció és dalszövegek: Lénárd Róbert

Hol? Tanyaszínház, Kavilló

Kik? Rendező: Lénárd Róbert. Szereplők: Szabó Regina (Kikiáltó), László Roland (Kazimír), Dedovity Tomity Dina (Karolina), Ágyas Ádám (Schürzinger), Kőműves Csaba Bence (Szemes Franz), Hodik Annabella (Erna), Varga Benjámin (Rauch), Dupák Fanni (Elli), Gresák Lea (Maria), Barna Léna, Dékány Máté, Fekete Dóra, Kéri Sándor Botond, Szalma Antónia, Szőnyi Márton (Torzszülöttek)

Facebook Comments