A Raszputyin című előadástól ne várjuk jó és rossz, fény és sötét világformáló erejének művészi fantáziával színre vitt, sokkolóan kirobbanó erejű megjelenítését, de még csak szappanopera-szintű katarzist se vizionáljunk.

A Margitszigeti Szabadtéri Színpad mintegy 3000 fő befogadására képes. Nekem úgy tűnt, hogy a koreográfus, Yuka Oishi által Szergej Polunyin számára készített Raszputyin című előadás nézői létszámával kimerítette a budapesti előadóhely kínálta kereteket, ami persze nem csoda, hisz minden együtt volt ahhoz, hogy a balett telt házat produkáljon. A főszereplő a jól eladható nevű Szergej Polunyin, a balett „rosszfiújának”, illetve „fenegyerekének” kikiáltott, a közösségi médiában tett botrányos és polgárpukkasztó kijelentéseiről elhíresült, egykor drogproblémákkal küzdő, később tetoválószalont nyitó ukrán táncos, aki az orosz elnök arcképével a mellkasán lejti a táncot a színpadon. A tetovált Putyin-portré mellé már csak a Raszputyin nevű, hírhedt történelmi antihős kellett, hogy Európa-szerte biztos legyen a bruttó 90, nettó 60 perces modern balett-est sikere a több hónapos bezártsággal kiéheztetett közönség körében. A különös, kétes megítélésű „szerzetes”, akinek tevékenykedése történelemformáló erővel bírt, a filmvásznon túl tehát a balett színpadon is bízvást számíthatott érdeklődésre.

Yuka Oishi: Raszputyin. Fotók: Luca Vantusso

De: Raszputyin, Putyin, Polunyin ide vagy oda, a Raszputyin című előadástól ne várjuk jó és rossz, fény és sötét világformáló erejének művészi fantáziával színre vitt, sokkolóan kirobbanó erejű megjelenítését, de még csak szappanopera-szintű katarzist se vizionáljunk, holott az alkotók színpadra citálták a sakk fekete-fehér világát, melyet némi alvadt vér színével és sárkányfejű Ló-figurákkal elegyítettek, remélve, hogy a könnyen értelmezhető univerzális toposszal – mely képileg leuralja a színpadot – kipipálható jó és rossz, erő és gyengeség viszonylagossága (díszlettervező: Otto Bubeníček).

A színpad középső részén egy nyolcszor nyolcas kiosztású táncszőnyeg, jobb és baloldalt hátul egy-egy fekete-fehér felépítmény, illetve sakkfigurák – király, királynő, bástya, (talán) futó, és két ló – hivatottak a nézőket folyamatosan az alkotói szándék asszociációs mezein legeltetni, miközben az öt előadóművész rövidebb-hosszabb táncjeleneteket mutat be a színpadon. Ezek a jelenetek hol leíró-jellemző, hol meg elbeszélő jellegűek, s mivel valós, a táncdráma belső lényegét érintő kapcsolatba a már fent leírt színpadelemekkel nem kerülnek, mozgásanyagukkal tulajdonképpen mintha más célt sem szolgálnának, minthogy körülpárnázzák a húzó nevű sztár táncos expresszív szólóit. Az előadás nélkülözi a mélységeket és a magasságokat.

De vajon miért ragad a középszerűségben a Raszputyin-produkció?

Az első felvonás első képe a boldog cári családot hivatott megjeleníteni. A cárina és a cár világos, levegősen lebbenő öltözékben előadott duettje nem állítja különösebb kihívások elé a képzett táncosokat. A kettőshöz harmadikként társuló trónörökös-figura szándékosan suta, szüleit ügyetlenül utánzó mozdulatai pedig ügyefogyottan, művészietlen és elsietett koreográfusi megoldásként hatnak a színpadon, noha tudjuk, hogy a trónörökös különös betegségére, a vérzékenységre utalnak a csetlés-botlások. Persze, nem egyszerű a koreográfus, a japán Yuka Oishi dolga, hisz kétszer félórás felvonásban lehetetlen elmesélni a történelem színpadán végbemenő drámát, vagyis azt, hogyan válik egy misztikus/sarlatán az orosz arisztokrácia kedvencévé, a nők bálványává, állítólagos orgiák főpapjává, a cári család bizalmasává, s hogy ezáltal miként befolyásolta Oroszországnak az I. világháborúban betöltött szerepét, illetve a Romanovok további sorsát. Yuka Oishi persze nem is vállalkozik effajta történelmi táncdráma színpadra állítására – az időkeretek egyértelműen meghiúsítanának egy efféle célkitűzést –, de azért ő sem tudja kivonni magát a történetmesélés késztetése alól, s olyan pillanatok kerülnek az előadásba, melyeket a néző csak akkor képes megérteni, ha legalább Wikipédia-szinten tisztában van a történtekkel. Ehelyett alapvetően Raszputyin figurájára, személyiségének fényes és sötét oldalára, s arra a sajátos helyzetre koncentrál, melybe ez a paraszti származású, látomásos fiú Szentpéterváron került. Mellette Juszupov herceg (Szemjon Velicsko) kap még lehetőséget karakteresebb táncosi megnyilatkozásra. A koreográfus a Raszputyint tőrbecsaló és megmérgező herceget nőiesen illegető-billegő Mephistó-karikatúraként idézi elénk, de ennél árnyaltabb jellemrajzra nem telik az előadástól, csak halvány utalás sejteti, miféle motiváció munkálhatott a biszexualitásáról ismert arisztokratában. Szemjon Velicsko és Szergej Polunyin mellett a harmadik, fajsúlyosabb színpadi jelenléttel bíró figura a cárevics, kinek szerepét egy erősebb testfelépítésű, életerőtől kicsattanó fiatal táncos, Djordje Kalenich táncolja. Hozzájuk képest a cár (Alekszej Ljubimov) és a cárina (Julia Baro) kevéssé tapintható figurák. A Kirill Richter zenéjében keveredő, egyszerre klasszikus és modern hangvétel jól idomul az előadás egészéhez, nem követeli magának a néző figyelmét, de karakteres dimenziót képez, mely jól szolgálja a színpadon eltáncolt töredékes képeket.

Míg az első felvonás jobbára három fő képre osztható, addig a rá következő rész követhetetlenül töredékes, a koreográfus láthatóan küzd a történelmi tények megformálásának kényszerével, illetve a Raszputyinban dúló jó és rossz felmutatásának közhelyével, de sajnos ebből a párviadalból ő – és a néző – kerül ki vesztesen. Bár Polunyin kétségtelenül képes magára ragasztani a néző figyelmét (az első felvonásban ez kevésbé, a másodikban már jobban sikerült), s mivel a színpadhoz közel kaptam jegyet, volt alkalmam rácsodálkozni többször is arra a különös, hol üdvözült, hol eszelős mosolyra, melyet dervisszerű kerengése közben többször is megvillantott, ezzel is hitelesítve a saját Raszputyin-olvasatát. De azt egy pillanatig sem éreztem, hogy tánca megigézett, hatalmába kerített volna, vagy hogy általa többet értenék meg Raszputyinból. (Nem mintha ezzel a szándékkal érkeztem volna akár én, vagy bárki más az előadásra, de titokban vártam a borzongást, amikor a nézői én kénytelen egy rövid időre magát elveszítve behódolni egy fölötte álló hatalmasabbnak, következmények nélkül.)

Mint sokan kiemelik, egy efféle produkció legfőbb érdeme az lehet, hogy olyan közönséget, korosztályt is bevonz a nézőtérre, mely alapvetően nem rajong a balettért, sőt, talán előadásokra is ritkán jár. Az ügyes marketing és a jól felépített imázs székeket tölt. Ha mindezek mellett az alkotói oldalon a hakninál igényesebb előadás születik, azzal jó irányban formálható a nézői ízlés, s a nézői elvárások növekedéséből a művész is profitálhat.

 

Mi? Raszputyin

Hol? Margitszigeti Szabadtéri Színpad

Kik? Táncolják: Szergej Polunyin (Raszputyin), Alekszej Ljubimov (Cár), Szemjon Velicsko (Juszupov), Julia Baro (Cárina), Djordje Kalenich (Trónörökös). Zene: Kirill Richter. Díszlet: Otto Bubeníček. Jelmez: Uljana Szergejenko. Világítás: Konstantin Binkin. Koreográfus: Yuka Oishi.

Facebook Comments