Leonard Bernstein zenéje a Dóm téri éjszakában nem cseng-bong, inkább éles és fenyegetőn fémes, Silló István távolból vezényelt tempói mára nyitánytól előrevetítik a tragédiát. Az Alföldi Róbert rendezte West Side Story eszközeit tekintve szikár, sallangmentes, hangvételében pedig keserű, kiábrándult és reményvesztett. Ez a világ annyira brutális és nyers, hogy mindent és mindenkit, akarva-akaratlanul, a maga szintjére húz le.

A háttér egy különös, időtlen New York. Fönt turistaimage-szerűen világítanak a felhőkarcolók sziluettjei, a lenti sivár hátsó udvar mintha egy stilizált falanszterszerű Gotham Cityben lenne. Kálmán Eszter sötét, szürkés-kékes dobozának felületét hátul mindössze egy tűzlépcső bontja meg, és bár van innen máshol is kijárás, a síkba belesimuló ajtók inkább a csapda, mint a menekülőútvonal képzetét keltik. A helyszínkijelölő és térszervező elemek közül a fehér kocsmapult és az egyéb berendezés semleges, praktikus, ahogy a tologatható, a szélességében és magasságában egyaránt tiszteletet parancsoló méretű, kerítésdróttal bevont fémkeretek is. Utóbbiak tekinthetők hommage-nak az 1961-es filmváltozat felé – nincs stillfotó, ahol ne drótkerítés lenne a háttérben –, de nem nehéz róluk ketrecre vagy börtönre gondolni. És míg a falak a mexikói határfalra asszociáltatnak, a drót a déli határainkon felhúzott kerítésre; ez utóbbi a szegedieknek különösen ismerős lehet.

Szegedi Szabadtéri Játékok: West Side Story. Fotók: Németh György

Alföldi véleménye arról, amiben élünk, markáns és illúziótlan, nem véletlen, hogy nem egy zenés-táncos spektákulummá tett könnyes-bús Rómeó és Júlia-átiratot rendezett. Ez az előadás minden jogtulajdonosi kötöttség ellenére is tud karcos lenni. Egyértelmű, hogy ez a történet jelenünkről szól. Amerikai zászló lobog a vizuálban, színei föl-föltűnnek a színpadon, ahol a korszakemblémának számító Coca-Cola nem retro-, hanem a mai polcokról ismerős üvegben kerül a pultra. Alföldi a két hely(zet)et egymásra kopírozza, de szerencsére nem csúsztatja egybe a 20. század közepi Egyesült Államokat és a 21. század eleji Magyarországot. Ennek köszönhetően nem szűkíti a nézői asszociációs mezőt, és elkerüli a szájbarágást. Ízlés kérdése, kinek mennyi az elég a Jetek és a Cápák Vári Bertalan készítette koreográfiáiban a magyar férfitáncokból – bennem elért a didaxis határáig –, de tény, hogy a Kárpát-medencei legényesek és verbunkosok tesztoszterontól túltengő „szellemisége” tökéletesen passzol a lengyel és Puerto Ricó-i gyökerű New York-iakhoz. Igaz, hogy vannak köztük feltűnő különbségek – a latinóknak más a testhez való viszonyuk, peckesebben járnak, erősebben riszálnak, pucér feneket villantanak ellenfeleikre –, de viszonylag homogén tömegnek látszanak, amikor mindkét csoport tagjai színen vannak. A Puerto Ricó-iakon van nyakkendő, talán érzetre több rajtuk a piros, színesebbek a zoknijaik (jelmez: Tihanyi Ildi), brillantinosabb a hajuk, de a fiatal férfiak szinte csereszabatosak. Amikor lekerül róluk a felső, teljesen mindegy, hogy alul farmer vagy melegítő-e a nadrág, a trikók fehér szín, majd mocskos véressége miatt egyetlen masszának látjuk őket. Nem véletlen ez, hiszen sokkal több dologban hasonlítanak egymásra, mint amennyiben különböznek.

Hiába ismételgetik, hogy „Jet mindenkiért, mindenki Jetért”, az alapattitűd és az elsődleges összetartó erő nem a közös-ség, a nyelvi és kulturális azonosság – s ez, a két nemzet mély katolikussága adhat kizárólagos magyarázatot a Tony és Maria nászéjszakáján megjelenő neon Szűz Máriára –, hanem a másik gyűlölete. Azé a másiké, aki egyébként társadalmilag ugyanúgy a partvonalon van, akit ugyanúgy kitaszít a hatalommal rendelkező többség, sőt ennél még aljasabb húzással felhasznál, hiszen a periférián azonos pozícióban levőket egymás ellen hergeli. A lokális uszító esetünkben Schrank, a Stohl András alakításában elsősorban hangerőből kommunikáló rendőr. Felnézni nem lehet rá, és mivel primer hatásként Stohl mindenkinél alacsonyabb, teljesen egyértelmű, hogy tekintélye nem kiérdemelt, az kizárólag pozíciójára, tisztelet helyett félelemből épül. Kétségtelen, hogy a két csoport nélküle is összeverné egymást egy darab utcáért – ahogy az egyszerre értetlen és kiábrándult Doc (Bezerédi Zoltán) fogalmaz –, és nem biztos, hogy nem vezetne tragédiához, de azzal együtt is inkább megmaradna ideológiamentes kakaskodásnak. Egy Schrank-féle, hideg fejjel és hidegvérrel manipuláló kell ahhoz, hogy az ember elaljasuljon, hogy a Jetek ne egyszerűen inzultálják a Tony figyelmeztetésére érkező Anitát (képtelen lennék nem elragadtatott jelzőkkel illetni Nádasi Veronikát), hanem a teljes, amorálissá váló banda megerőszakolja őt. Ez a legerősebb állítás Alföldi részéről, innen ugyanis nincs visszaút: ezeknek a szembesítő szép szó hatástalan, az erőszak erőszakot szül.

Egy ilyen világ értelemszerűen megtöri, felőrli, kiveti magából azokat, akik nagyon mások hozzájuk képest. Azokat a szövegbeli szüneteket és hangsúlyokat, azt a pillanatnyival hosszabban tartó ölelést, amellyel a Bernardo (Brasch Bence) halála fölötti gyászban osztozik A-rab (Szerémy Dániel) és Baby John (Gábor Márkó), egy normális országban vagy a latino kultúrát a machismóval azonosító sztereotípia mentén, vagy annak a kritikájaként értelmeznénk. Mi viszont a homoszexualitást és a pedofíliát összemosó törvény árnyékában élünk, ezért egy ilyen alig érzékelhető hangsúlyeltolódás máris kiállásnak minősül.

Tony és Maria egyértelműen a saját csoportjaikon kívül állnak, a világot hozzájuk képest máshonnan szemlélik. Megpillantják egymást a bál elején, a tér egymástól legtávolabbi pontjain állva összeér a tekintetük, és mire a tánc végére a kör közepére érnek, egymáson kívül más nem létezik számukra. A tömeg eközben csak lépdel, forog és pörög körülöttük baljósan. Kocsis Dénes Tonyja különös kevercse az érzékenységnek, az álmodozásnak, a pontos helyzetfelismerésnek és a földön járásnak, de legfőképpen tisztességes. Ágoston Katalin Mariája naiv, jóindulatú és ösztönösen autonóm. (A rendező döntése miatt a színésznőnek a jórészt nyíltabb a-kra és zártabb e-kre korlátozott akcentussal kell beszélni, mivel elhangzik, hogy Maria egy hónapja érkezett New Yorkba. Eleve problematikusnak tartom ezt a többszörös nyelvi áttételeknél kidomborítani, már csak azért is, mert a figura így billeg a rajzfilmkarakterré válás határán. Csak a színésznő tehetsége miatt marad azon innen.) Érett alakítás mindkettőjüké, bírják hangban, átéléssel repülnek a szerelemben, és hiteles a mélybe zuhanásuk.

A Kislány (Tóth Rebeka) dala ebben a kontextusban lemondó gesztus. Megoldást, jó példát, amellyel azonosulni tudnánk, nem kínál föl a rendező. Ebben a közegben a tragédiák emléke nem oldódhat békévé. Alföldi Róbert West Side Storyja kétségbeesett ordítással mutatja fel, mi a legrosszabb forgatókönyv. A csönd hirtelen zuhan le, finálé, zenés tapsrend nincs.

 

Mi? Arthur Laurents–Stephen Sondheim–Leonard Bernstein: West Side Story

Hol? Szegedi Szabadtéri Játékok

Kik? Rendező: Alföldi Róbert. Szereplők: Ágoston Kati (Maria), Kocsis Dénes (Tony), Nádasi Veronika (Anita), Brasch Bence (Riff), Medveczky Balázs (Bernardo). Stohl András (Schrank), Bezerédi Zoltán (Doc), Borovics Tamás (Krupke), Kárász Zénó (Glad Hand)

Facebook Comments