A két világháború között román közigazgatás alá került Kolozsváron a zsidóság – Gáll Ernő mára szállóigévé vált metaforájával – kettős kisebbségi sorsúvá vált;[1] mind anyanyelvéért, mind vallásáért hátrányos megkülönböztetés érte. Nagy Románia egyik korai antiszemita diáktüntetésére Kolozsváron került sor, 1922. november 29-én: román orvostanhallgatók kezdeményezték, és magyar társaik is csatlakoztak hozzájuk. Összerombolták a Zsidó Nemzeti Szövetség Ferenc József úti irodáit és a zsidó nemzeti lap, az Új Kelet Brassai utcai nyomdáját, megakadályozták a Habima műkedvelő zsidó színtársulat előadását.

A nagy port kavart ügyet a bukaresti parlament is tárgyalta.[2] Számos értelmiségi megpróbált lehetőség szerint állást foglalni a zsidóellenes megnyilvánulásokkal szemben. Ezt példázza az 1924/1925-ös színházi évad egyetlen bemutatója, Nicolae Bretan új operája, a Gólem, vagy az agyagember lázadása,[3] amelyet Bretan a Stern Ignácként született Kaczér Illés szövegkönyvére szerzett.[4] A zsidó misztika tanítása szerint a gólemmel foglalkozni csak nagy üldözés idején megengedett, amikor az a zsidók megmentését célozza.[5]

Az 1918–1940 közötti időszakban önálló erdélyi zsidó színjátszás még nem létezett, csupán műkedvelő csoportok működtek,[6] mint a már említett Habima jiddis színjátszó társulat.[7] Valamint az akár hivatásosnak is tekinthető, a Máramarosban született hét – törpe növésű – Ovics testvért szerepeltető Liliputi Társulat, amely szórakoztató zenés előadásaival az 1920–1930-as években rendkívüli sikert aratott.[8]

Emellett külföldi zsidó színtársulatok vendégszerepeltek Erdélyben, közöttük a Habima bécsi jiddis színház. 1935 februárjában Szidi Thal primadonna a csernovici jiddis színtársulattal érkezett Kolozsvárra.[9] Fellépett a kor híressége, Sarah Osnath Halevi[10] énekesnő is.[11] Sylvia Altheim-Feller operaénekesnő pedig zsidó zeneszerzők műveivel, valamint jiddis és héber népdalokkal aratott sikert 1940-ben.[12]

Kolozsvár zsidó zenei életét fémjelezte a kolozsvári zenebarátok az 1934. évben megalakult együttese, a Goldmark Filharmóniai Társaság, amely 1942-ig működött, és az országrész legjobb zsidó művészi együttesévé nőtte ki magát. Hangversenyei örökké telt házat vonzottak.[13]

 

„Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik”[14]

Az impériumváltozás után megalakult Concordia Kulturális Egyesületnek kezdetben nem voltak színjátszással kapcsolatos célkitűzései. Így míg Kolozsváron virágzott a zsidóság által kezdeményezett zenei élet, szervezett zsidó színházi életről még nem beszélhetünk. Ennek magyarázata, hogy a zsidó színészek a magyar színház társulatában játszottak.

Dr. Kádár Imre, a kolozsvári magyar színház művezető igazgatója az 1935/36-os évad kezdetén a Thália Rt. művészi hitvallását abban látta, hogy „kisebbségben a színház nemcsak tükre, hanem teremtője is a népi géniusz kibontakozásának; a színház legyen magyar, erdélyi és egyetemes”.[15] Megkapóan tömör megfogalmazása ez annak az elvárásnak, hogy a román közigazgatás alatt sokszor ellenséges közhangulatban működött magyar színjátszás magán viselje a couleur locale-t, az erdélyiséget, de ne süllyedjen poros, szürke vidékiségbe, hanem képviselje az egyetemes művelődési értékeket.

Alig négy évvel Észak-Erdély visszatérése előtt még elképzelhetetlennek látszott egy magyar nyelvű zsidó társulat különválasztása a magyar nyelvű kisebbségi színjátszás egészétől. Zsidó színtársulat csak azt követően működött Kolozsváron, hogy a zsidó színészeket származásuk miatt letiltották a Thália színpadáról. Báró Kemény János felidézte, hogy 1940 őszéig a keresztény és zsidó színészek a „legnagyobb egyetértésben, kollegialitásban dolgoztak közös célokért.”[16]

 

Kitért színigazgatók a visszatért Észak-Erdélyben

A magyar anyanyelvű és magyar kultúrában nevelkedett észak-erdélyi zsidóság számára a magyar közigazgatás visszatérése komoly megpróbáltatással járt.[17] Aligha volt hirtelen jött döntésnek betudható, hogy Kádár Imre színigazgató, a kolozsvári neológ hitközség tagja, már 1940-ben kitért.[18] Számos hittársát megelőzve megsejtette a zsidók helyzetének jövőbeni alakulását. Balsejtelmét előidézhette, hogy már érvényben volt két magyarországi zsidótörvény, és azokat azonnali hatállyal Észak-Erdélyre is kiterjesztették. Kádár döntésében valószínűleg szerepet játszott az is, hogy az 1939. évi IV. tc. (azaz a második zsidótörvény) 11. §-a kimondta: „Zsidó nem lehet színház igazgatója, művészeti titkára, dramaturgja. […] Színházi előadások üzletszerű rendezésére (tartására) zsidó vagy jogi személy hatósági engedélyt nem kaphat.”[19] Kolozsvár német megszállása után a színigazgató feleségével Budapestre menekült, serdülőkorú lányát, Annát Járosi Andor evangélikus esperes rejtegette, amivel ő és családja nagy kockázatot vállalt. Az esperest és feleségét, Brandt Laurát a Jad Vasem post mortem ismerte el a Világ Igazának.[20]

Mostoha sors jutott osztályrészül Kolozsvár másik színigazgatójának, a legendás hírű Janovics Jenőnek. Habár 1895-ben református vallásra tért, és egész életét a magyar színjátszás ügyének szentelte, ő sem mentesült a zsidótörvények hatálya alól.[21] Így nem őt bízták meg a Hunyadi téri épületbe visszatért Nemzeti Színház igazgatásával, hanem Budapestről Táray Ferenc színészt és rendezőt nevezték ki, akinek kolozsvári kötődése is volt.[22] Ugyanakkor Táray a kor szellemét testesítette meg; azt nyilatkozta, hogy „keresztény és nemzeti színházat akar csinálni, fiatal új tehetségekkel”. És hozzátette, hogy a jelenlegi kolozsvári társulatból megtartja azokat, akik az új színvonalnak megfelelnek, „hiszen a hosszú évi raboskodás után ennyit […] megérdemelnek.”[23]

Ám mivel a „hosszú raboskodás” nem vonatkozott a zsidó származású színészekre, őket jogerős szerződésük ellenére a Thália Rt. elbocsátotta. Kemény János közbenjárására a számos darabban nem nélkülözhető Kovács György és Sándor Stefi az évad végéig haladékot kapott, így 1941 júniusáig a Színkörben felléphettek. Azonban a felújított Hunyadi téri épületben 1941. november 9-én ünnepélyesen megnyitott kolozsvári Nemzeti Színház már Kovács Györgyöt sem alkalmazta.[24]

Kádár Imre és Janovics Jenő sorsa azáltal is egybefonódik, hogy 1940 novemberében mindkettőjüket megvádolták azzal, hogy szabadkőműves páholy tagjai.[25] Janovicsot újabb méltánytalanság érte, amikor az Egyetemi Könyvtárban megnyitott erdélyi zene- és színművészeti kiállításon személyét és tevékenységét teljességgel mellőzték. Janovics keresztény feleségével, Poór Lili színésznővel 1943-ban (vagy 1944 tavaszán) Budapestre ment, ahol barátok bújtatták őket.[26] A háború után visszatért Kolozsvárra, és 1945. január 20-án újból átvehette a Városi Színház néven működő társulat irányítását. A direktor lelkesen készült a Bánk bán bemutatójára, amelyen Bíberach szerepét kellett volna eljátszania, de pont az évadnyitás napján érte a halál.[27]

 

Kizárt színészek színházat nyitnak

Az előbb Forgács Sándor, majd Fekete Mihály által vezetett Zsidó Színház 1941 februárjában alakult, és 1944 tavaszáig, Kolozsvár német megszállásig működött[28] a zsidótörvények által a színpadról letiltott, állástalanná vált erdélyi színészek társulataként. Eleinte Hagibbor művészegyüttes, illetve Concordia művészakció néven játszottak, majd felvették a Kolozsvári Zsidó Színház nevet.[29] Sugár Jenő „néhány lelkes színházszerető kolozsvári zsidó” kezdeményezésének tulajdonította a színtársulat életre hívását.[30] Arányi Júlia úgy emlékezett, hogy létrehozásában a legnagyobb érdeme Neumann Zoltánnak volt, aki később Natanján élt.[31]

 

Szerény, mégis sikeres kezdet

Az első előadást 1941. február 13-án tartották Ossip Dimov jiddis nyelvű orosz író Szomorúságának énekese című darabjával.[32] Az előadók – két kivétellel – műkedvelők voltak. Az előadást Forgács Sándor, az aradi, majd a kolozsvári társulat vezető színésze vitte színre. A több mint egy éve állás nélküli Forgács örömmel vállalta az úgyszólván életmentő megbízatást.[33]

A Kolozsvári Zsidó Színház az ország egész területéről befogadott színészeket. A marosvásárhelyi színháznak 1940-ben három zsidó tagja volt: Sugár Jenő táncos-komikus, jó humorú színész, Woyticki Elvira szubrett-primadonna és Szabadkai Miklós buffókomikus. A magyar csapatok parancsnoka működésüket azonnal letiltotta,[34] ezért mindhárman Kolozsvárra szegődtek. A társulathoz Budapestről csatlakozott még Arányi Júlia két színésztársával, Könyves Ibolyával és Füredi (Friedmann) Józseffel együtt.[35]

Utolsóként érkezett Kovács György, az erdélyi színészet elismert alakja. Kovács számos szerepben sikert aratott. Amikor behívták munkaszolgálatra Nagybányára, és megtudták róla, hogy „komédiás”, arra kényszerítették, hogy részeg őreinek szavaljon, de már másnap haza is engedték – elképzelhető, hogy mentesítő papírokat mutatott be.[36] A deportálások idején – talán apósa, Kahána Bernát, a Brassói Lapok tulajdonosának közbenjárására bekerült a kiváltságosok svájci csoportjába, és az ún. Kasztner-vonat utasaként kijutott Sankt Gallenbe.[37] Más értesülés szerint Kovács Györgyöt Kemény János váltotta ki a munkaszolgálatból, és ugyancsak ő intézte el neki, hogy bevegyék a svájci csoportba. Luzernből 1946-ban Kemény János hívta haza. Hosszas tépelődés után Kovács György visszatért, és a háború utáni erdélyi színjátszás vezéregyénisége lett.

Magas művészi színvonal szegényes körülmények között

A Zsidó Színház a Fejedelem utcai Építőmunkás Otthonban (utóbb Vasmunkás klub) megtartott előadásait zsidó és nem zsidó közönség egyaránt látogatta. Az előadásokat általában szombati és keddi napokon tartották, de a sikeres darabokat akár hetente többször is előadták. (Plakátokat nem függeszthettek ki, de a Széchényi Könyvtár állományában megmaradt kilenc szórólap méretű színlap a szereposztással.[38]) Nagyváradon is vendégszerepeltek: három darabot a református kultúrházban telt házzal játszottak.[39] A tervezett budapesti előadásokra az erősödő antiszemitizmus miatt már nem kerülhetett sor.

A Zsidó Színház rendkívül nehéz anyagi körülmények között működött. Sokat köszönhetett báró Kemény Jánosnak, aki ellátta darabokkal, emellett anyagiakkal is segítette a társulatot, díszleteket, jelmezeket és kellékeket kölcsönzött nekik. A színészeknek minden hétfőn kiosztottak árban a fizetésüknek megfelelő értékű színházjegyet, amelyeket maguk kellett eladjanak a hétvégi 2–3 előadásra. A jegyek némely zsidó üzletben is kaphatók voltak. Minderre Sugár Jenő így emlékezett: „Kialakult minden színésznek a jegyvásárló közönsége. A pénztárnál még befolyó pénzből és a »Concordia« klub hozzájárulásából fizettük a dologi kiadásokat: terembér, fűtés, színlap stb. […] Később a zsidóság egyre nehezebbé vált helyzete miatt […] a jegy eladás is egyre nehezebb lett. De, aki csak tehette, végig kitartott mellettünk.”[40]

A színház működésének anyagi gondjaira utal egy nézői visszaemlékezés is. A Lion Lea előadása közben elszakadt a függöny, és a javítás elhúzódott. A csodarabbi szerepét alakító Fekete Mihály az alábbi szavakkal fordult a közönséghez: Hölgyeim és uraim! […] Elszakadt a függöny kötele, apróság, szóra sem érdemes. Kötelet mindenhol lehet kapni, csak sajnos, […] amit ebben a színházban keresünk, abból még kötélre sem telik.”[41] Az utolsó félmondat a színház állapotait a szó szoros és átvitt értelemében is jellemezte.

A társulatban fellépett az ismert Gróf László is, további tagjai voltak Arányi Júlia, aki szerepeit aprólékos munkával készítette elő, és a lánya, Könyves Kocsis Ibolya, a bájos naiva, aki minden alakításával meghódította a közönséget. Füredi József, aki több darab rendezője is volt, módszeres felkészülésével új légkört teremtett a színházban. Bárdi (Braun) Teréz minden szerepét művészi gonddal formálta meg. Hevesi Miklós férfias megjelenésével, mély hangjával hatott a közönségre. A társulat egyetlen keresztény tagja Felszeghy Mária volt, drámai szerepek alakítója, az akkor ötvenhét éves Fekete Mihály fiatal felesége.

 

Özönvíz – és özönvíz után

A hivatásos színház első bemutatója H. Berger Özönvíz című totalitarizmusellenes háromfelvonásos drámája volt Szabó Imre fordításában. Az előadást Fekete Mihály rendezte, aki egyben a bűneit megvalló hírhedt ügyvéd szerepét is alakította. A darab zenéjét Harry Maiorovici szerezte és szólaltatta meg.

Molnár Ferenc Az ördög című színművét szintén Fekete Mihály rendezte, aki a címszerepet Forgács Sándorra osztotta. A társulat számos szavalóestet is tartott: Forgács Sándor és Simon György Ady, Villon, Kosztolányi, Juhász Gyula és Kiss József verseit szavalták, Brassai Viktor többnyire saját költeményeit.[42]

A háború nyomasztó körülményei között élő kolozsvári zsidóságra lélektani szempontból kedvezően hatottak a vígjátékok és kabaréműsorok,[43] köztük Bernstein A tolvaj című darabja, az emberi- és házastársi botladozások elnéző krónikája,[44] valamint Vaszary János (valójában a Vaszary Gábor és János testvérpár) Angyalt vettem feleségül című vígjátéka, amelynek főszerepét Kovács György alakította.

A Zsidó Színház a végveszély küszöbén is továbbműködött. 1944. február 22-én (vagy 23-án) mutatták be Szilágyi László és Márkus Alfréd Nem leszek hálátlan című zenés vígjátékát, amelyben Könyves Ibolya, Hevesi Miklós, Füredi József, Szűcs Magda, Simon László és Sugár Jenő mellett Váradi Aladár nagyváradi komikus is fellépett. A darab 1944 márciusáig műsoron volt. 1944. március 7-én, úgyszólván a német megszállás előestéjén a közönség kívánságára felújították Gellért Lajos és Weinréb Ignác Timosa című zenés játékát, amelyben Simon László, Arányi Júlia, Könyves Kocsis Ibolya, Füredi József és Kohn Béla működött közre, ugyanakkor a darab valamennyi előadására új férfi színészt kellett beállítani, mivel a fiatalabbakat közben rendre behívták munkaszolgálatra.[45]

A kolozsvári Zsidó Színház műsorát cenzúrázták, a bemutatók mégis rendszeresek voltak, mert a város szellemi vezetői között mindig akadt valaki, aki az akadékoskodó rendőrtisztek tiltó intézkedéseit hatályon kívül helyezze.[46]

 

A színészek sorsa Magyarország német megszállása után

A társulat színészeinek többsége a német megszálláskor a téglagyári gettóba került, ahonnan Auschwitzba deportálták őket. A legtöbben elpusztultak a háborús meghurcoltatásokban. Forgács Sándor, akinek „művészete a csúcsokat ostromolta” (Kötő József képe) Auschwitzban halt meg.[47] Simon László a varsói gettólázadás áldozata lett; nevét emléktábla őrzi Nagyváradon. Füredi József nem tette fel a sárga csillagot, és megpróbált elrejtőzni, ám szomszédja feljelentette. Örökre híre veszett. Deportálásban pusztult el Székely Sándor.[48]

Túlélte a háborút Fekete Mihály, akit keresztény felesége, Felszeghy Mária bújtatott;[49] Kovács György és Sugár Jenő, aki később alijázott; Arányi Júlia és Darvas Dezső, akik nyugdíjazásukig a sepsiszentgyörgyi társulatnál dolgoztak. 1960-ban Arányi Júlia kivándorolt Izraelbe, és Nahariján magyar nyelvű színicsoportot irányított.[50] Sándor Ernő és Simon György Nagyváradon élt. Hevesi Miklós, akit Kőműves Ilona, a Nemzeti Színház tagja bújtatott, a város felszabadulása után a kolozsvári magyar társulathoz szegődött; a Tordai úti zsidó temetőben nyugszik. Könyves Kocsis Ibolya 1945-ben szerelmi bánatában öngyilkos lett.[51] A kolozsvári születésű Bárdi Teréz (Braun Dincsi) 1948–1967 között a nagyváradi társulat tagja volt; Kolozsváron hunyt el 1987-ben, nyolcvanéves korában.[52], [53]

1944 novemberében a színház átmeneti vezetését Fekete Mihály vállalta el. Ő rendezte a háború utáni első bemutatót, Farkas Imre Iglói diákok című vígjátékát, és a továbbiakban is a kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja maradt.[54]

A háborút túlélt Gróf László színészt, filmvállalkozót, műfordítót megható levéllel Kőmíves Nagy Lajos hívta haza Svájcból. Gróf László 1946-ban a Bolyai Tudományegyetemen doktorált, majd 1949-től 1960-es nyugalomba vonulásáig Nagyváradon volt színész és rendező.

Négyéves fennállása idején a Kolozsvári Zsidó Színház jelentős érdemeket szerzett, története azonban szinte teljes mértékben hiányzik a Kincses város színháztörténetéből. Ezt a mulasztást próbáltuk a jelen írással is pótolni.

 

 

[1] GÁLL Ernő, „Kettős kisebbségben”, Korunk III. folyam, 8. sz. (1991).
[2] Ellenzék 43, 270. sz. (1922. november 30.): 4.
[3] Kaczér Illés egyfelvonásos művének eredeti címe Gólem ember akar lenni. A darabot Kolozsváron mutatták be 1922-ben.
[4] LAKATOS István, A kolozsvári magyar zenés színpad (Bukarest: Kriterion, 1977), 84.
[5] BABITS Antal, „Gólemek a hazai művészetben”, Remény 13, 2. sz. (2010): 25–30.
[6] GIDÓ Attila, „Az erdélyi zsidó intézmények identitásformáló szerepe a két világháború között”, Korunk III. folyam, 8. sz. (2004): 70.
[7] Új Kelet, 1933. február. 16., 38.
[8] Jehuda KOREN – Eliat NEGEV, Lélekben óriások voltunk. A Liliputi Társulat különös története, Budapest: Európa, 2006.
[9] Ellenzék 56, 28. sz. (1935. február 3.): 14.
[10] Sarah Osnath Halevi (1913–1975) jemeni születésű énekesnő, színésznő, táncos, mimika.
[11] GIDÓ A., „Az erdélyi zsidó intézmények…”
[12] GIDÓ Attila, Úton. Erdélyi zsidó társadalom- és nemzetépítési kísérletek (1918-1940) (Csíkszereda: Pro-Print, 2009), 83.
[13] LŐWY Dániel, A Kálváriától a tragédiáig. Kolozsvár zsidó lakosságának története (Kolozsvár: Koinónia, 2005), 43-44.
[14] JÓZSEF Attila, Minden rendű emberi dolgokhoz (1924)
[15] Kolozsvár Magyar Színháza 1792–1992, szerk. Kántor Lajos, Kötő József és Visky András (Kolozsvár: Gloria, 1992) 132.
[16] LŐWY Dániel, „A kolozsvári Concordia zsidó színház története”, Múlt és Jövő 61, 1. sz. (2000): 75-79.
[17] LŐWY D., A Kálváriától a tragédiáig…, 119–142.
[18] KISS Erika Márta, Erdély zsidó közösségei a kezdetektől napjainkig a temetők tükrében, PhD-disszertáció, Országos Rabbiképző–Zsidó Egyetem, Budapest, 2014.
[19] 1939. évi IV. törvénycikk a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról. L. Ezer év törvényei (hozzáférés: 2019. április 28.).
[20] „A Szamos-parti város Wallenbergje”, in Lőwy D., A Kálváriától a tragédiáig…, 227–232.
[21] MÉHES György, Bizalmas jelentés egy fiatalemberről (Bukarest: Kriterion, 1982), 135.
[22] „Táray Ferenc”, in Magyar színházművészeti lexikon, főszerk. SZÉKELY György, Budapest: Akadémiai Kiadó, 1994.
[23] Ellenzék 61. évf., 1940. szeptember 15., 9.
[24] SZIGYÁRTÓ Sándor, „A kolozsvári zsidó színház”, kézirat (év nélkül), 8. és 19.; Magyar színházművészeti lexikon, 395.
[25] TOMPA Andrea, „Ami megszakad. A kolozsvári Nemzeti Színház újraindítása és a Hamlet-díszelőadás (1941)”, Színház 46, 9. sz. (2013): 16. A vád súlyosságát támasztja alá, hogy a szabadkőművességet 1920 májusától betiltották a Magyar Királyság területén.
[26] Kevesen tudják, hogy Janovics Jenő Bandi nevű öccsét a nyilasok lőtték agyon. Salamon Lászlóné szóbeli közlése Lőwy Dánielnek, Kolozsvár, 1998. május 9.
[27] ENYEDI Sándor, Öt év a kétszázból. A Kolozsvári Magyar Színház története 1944 és 1949 között, Budapest: Magyarságkutató Intézet, 1991.
[28] A sárga csillag viselését március 31-től tették kötelezővé, az iskolákat pedig április 1-jén bezárták. Ellenzék 65, 73. sz. (1944. március. 31.), valamint 74. sz. (1944. április 1.).
[29] SZIGYÁRTÓ S., „A kolozsvári zsidó színház”, 9.; Magyar színházművészeti lexikon, 395.
[30] SUGÁR Jenő, „Emlékezés a »Concordia« zsidó színházra”, Új Kelet (Tel Aviv) 51, 6556. sz. (1970. február 9.): 4.
[31] WEISZ (ARÁNYI) Júlia, „A Concordia-színházról”, Új Kelet (Tel Aviv) 51, 6567. sz. (1970. február 16.): 3.
[32] HALMOS Sándor, „A kincses város színháza”, Menora–Egyenlőség (Toronto) 1998. július 17., 4.
[33] SZIGYÁRTÓ S., „A kolozsvári zsidó színház”, 9.
[34] SUGÁR J., „Emlékezés…”
[35] ARÁNYI J., „A Concordia-színházról”
[36] ERŐS László, Soha nem engedem el a kezed (Nagyvárad: Literátor, 1994), 83.
[37] Senkálszky Endre színművész személyes közlése Lőwy Dánielnek, Kolozsvár, 1998. január 8.
[38] SZIGYÁRTÓ S., „A kolozsvári zsidó színház”
[39] LŐWY D., „A kolozsvári Concordia…”, 75–79.; Szigyártó S., „A kolozsvári zsidó színház”, 26.
[40] SUGÁR J., „Emlékezés…”
[41] MARKOVITS Dov (Beri), „Emlékezés egy zsidó szívre”, Új Kelet (Tel Aviv) 51, 6566. sz. (1970. február 20.): 3.
[42] SZIGYÁRTÓ S., „A kolozsvári zsidó színház”, 24.
[43] HALMOS S., „A kincses város…”; Lőwy D., „A kolozsvári Concordia…”
[44] SZIGYÁRTÓ Sándor, „A Kolozsvári Zsidó Színház 1941 őszétől 1944 márciusáig”, Honismeret 23, 6. sz. (1995): 80–81.
[45] SZIGYÁRTÓ S., „A kolozsvári zsidó színház”, 30.
[46] HALMOS S., „A kincses város…”; Lőwy D., „A kolozsvári Concordia…”
[47] SZINBERGER Sándor, A visszatekintő számadása (Kolozsvár: Erdélyi Híradó, 1997), 20.
[48] SZIGYÁRTÓ S., „A kolozsvári zsidó színház”, 20. és 23.
[49] SZIGYÁRTÓ S., „A kolozsvári zsidó színház”, 14–17.; CSIRÁK Csaba, szerk., Szatmári zsidó emlékek. Otthonom Szatmár megye 12. (Szatmárnémeti: Szent-Györgyi Albert Társaság / EMKE, 2001), 347.
[50] „Székely Imre tanúságtétele”, in LŐWY Dániel, Sárga csillag Kolozsváron, Kolozsvár: Koinónia, 2017.
[51] SZIGYÁRTÓ S., „A kolozsvári zsidó színház”, 20. és 23.
[52] „Székely Imre tanúságtétele”
[53] MÉHES Gy., Bizalmas jelentés…, 137. és TIBORI SZABÓ Zoltán, „Az írjon drámát, aki az ördögtől sem fél (Beszélgetés Méhes György íróval)”, Szabadság, 1997. szeptember 22.
[54] Kolozsvár Magyar Színháza…, 133.

Facebook Comments