2021 Pészahján Maia Morgenstern, a bukaresti Állami Zsidó Színház igazgatója gyalázkodó, őt, családját és az általa vezetett intézményt fenyegető e-mailt kapott. A levél éles antiszemitizmusa nagy felháborodást váltott ki, sokan fejezték ki szolidaritásukat a színésznővel és a színházzal.

Ez azonban csak a jéghegy csúcsa – az utóbbi években a román társadalomban egyre látványosabb a fasiszta diskurzus újjáéledése, a rasszizmus, a homofóbia és az antiszemitizmus. Hogy az antiszemitizmus nem az első a radikálisok listáján, az nem a zsidó közösség iránti szimpátia bizonyítéka, hanem annak eredménye, hogy ez a közösség annyira kicsi (2011-ben kb. 4000 főt számlált), hogy nehéz volna hihető ellenségképet gyártani belőle. Maia Morgenstern azonban közszereplő, hírneve túlterjed saját szakmáján, tehát az ellene irányuló támadás heve a csendes szélsőségeseket is elkapja. Nem véletlen, hogy a fenyegető levél címzettje nemcsak a színésznő, hanem a zsidó közösséget képviselő intézmény is. Mert ennek a színháznak történelmi küldetése képviselni a zsidó identitást, és nehéz időkben életben tartani a közösséget.

Lecke a jó modorról, r.: Alexandru Berceanu. A képen Maia Morgenstern. Fotók: Oana Monica Nae

Az Állami Zsidó Színházat 1993-ban fedeztem fel magamnak, amikor elsőéves egyetemistaként épp csak megérkeztem Bukarestbe, és megnéztem Maia Morgensternt a Ma este Lola Blau^[1] című előadásban. Emlékszem vastag hangjára, fekete cilinderére és hosszú lábaira, valamint a szűk, sötét utcákon át vezető útra a régi zsidó negyedben álló, omladozó házakkal körülvett színház felé. 2021-ben, amikor 145. évét ünnepli a romániai zsidó színjátszás, a romok közül üvegépületek nőttek ki, a kis utcákban végre van közvilágítás, Morgenstern pedig igazgatója a színháznak, amelynek története elválaszthatatlanul összefonódik a romániai zsidók történetével.

A világ első hivatásos zsidó színházát Jászvárosban (Iaşi) alapította Avram Goldfaden^[2] 1876. augusztus 19-én, a Zöld fa elnevezésű kerthelyiségben.^[3] Társulata főként vaudeville-eket játszott, családi vígjátékokat és emberi történetként megmutatott bibliai témákat. A színház megalakulását rögzítő egyik első sajtómegjelenést^[4] Mihai Eminescu^[5] jegyzi, aki elragadtatott hangon szól a „kiváló színészi játék[ról]”, de a sztereotípiákról is: az egyik színész „olyan élethűen alakította a zsidót, mint amilyen az a valóságban”, az egyik szerepet pedig „nagyon jellegzetesen [értsd: zsidósan] játszották”, ahogy írja. Eminescu, akárcsak a korabeli társadalom egészének látens antiszemitizmusa a demográfiai veszély érzetéből fakadt – abból a félelemből, hogy az országot az elzsidósodás „fenyegeti”,^[6] mert a zsidó népszaporulat meghaladta a románt. A jiddisül beszélő askenázi zsidók Ukrajna, Lengyelország, Litvánia területéről menekültek Moldvába a 16. században. Helyzetük itt sem lett könnyebb: nem kaptak sem földbirtoklási jogot, sem állampolgárságot. Az 1848-as forradalomhoz az állampolgári jogok ígérete miatt csatlakoztak, de a változás nagyon lassan történt, egészen 1923-ig kellett várni arra, hogy a román alkotmány nemzetiségtől és felekezettől függetlenül állampolgárságot biztosítson az ország minden lakosának. Ez az a háttér, amelyből Goldfaden jászvárosi, később bukaresti társulata mint a nemzeti identitás szimbóluma előtűnik: modern nyelvre dolgozza át a népi színjátszás ünnepekhez (főként a Purimhoz) kapcsolódó énekekből és táncokból építkező hagyományát, és hozzá a kortárs valóságból meríti témáit.

1918 után a háborúban elszenvedtek feledésének vágya elhozta a szórakoztató műfajok elterjedését. Jákob Sternberg^[7] revüi a polgárságot állították pellengérre. A Vilniusi Társulat Romániába érkezésével a repertoárok komolyabb hangvételre váltottak, Tolsztoj, Gogol, Pirandello, Gide, avantgárd esztétikák kerültek színpadra némi szocialista beütéssel. 1930-ban Sternberg megalapította a Bukarester Idişe Teater Studiét (BITS; Bukaresti Jiddis Színházi Stúdió), amely társadalmi küldetést vállalt: „Megértettem, hogy a nagy zsidó tömeget megszólítani egyedül a hagyományos színházzal lehet. […] Ezért hoztam létre az első jiddis nyelvű társadalmi, politikai színházat, revüszínházat. Ez a nagy októberi forradalom hajnalán született bukaresti színház tudatosan ütött meg militáns ideológiai hangokat. Kigúnyoltuk az elpolgárosodást, kötekedtünk az egyházzal, küzdöttünk a haladó szellemiségű zsidó kultúráért, irodalomért, a zsidóság állampolgári jogaiért.”^[8]

Az 1940-ben bevezetett faji törvények megtiltották a zsidó színészeknek, hogy román színházakban lépjenek fel. Megalakult hát a Barașeum Színház,^[9] amely csak nem román szerzők darabjait játszhatta, de kizárólag románul, és amelynek tagjai egytől egyig zsidók voltak. Vígjátékot és revüket mutattak be, mert bár a pogrom elkezdődött,^[10] a színházat arra kötelezték, hogy szórakoztassa a lakosságot. „Olyan volt, mint egy gettó, művészként nem létezhettél máshol.”^[11] Viszont a háború alatt ez a színház segített megőrizni a zsidó identitást. A korabeli feljegyzésekből kiolvasható, hogy a Barașeum működésének tétje sokkal inkább egzisztenciális, mintsem esztétikai. Mihail Sebastian^[12] írja Naplójában: „A Barașeumban a zsidó színészek hatalmas sikerrel játszanak egy revüt. […] Tegnap én is láttam […], és megalázott a szöveg és a közönség vulgaritása. Lehetséges, hogy azok a zsidók, akik annyi rettentő tragédiát éltek és élnek át, ilyen szemetet írjanak, játsszanak, hallgassanak és tapsoljanak?”^[13] A társulat 1945 után feloszlott. Az épületet, amelyben játszott, az Ikuf jiddis nyelvű zsidó együttesnek utalták ki, amelyet később államosítottak, így jött létre 1948. augusztus 1-jén az Állami Zsidó Színház (ÁZSSZ).

Az antiszemitizmus nem múlt el a háború végével. A kommunisták 1946-os hatalomra jutása után a romániai zsidók tömegesen vándoroltak ki az újonnan létrejött Izrael államba, 1953–1954-ben anticionista perek sorozatára került sor. Az első kivándorlási hullámot 1958-ban újabb követte, a román állam közel kétszázezer zsidót adott el Izraelnek.^[14] Mivel a jiddisül beszélő közönség a holokauszt, a kivándorlás és az elrománosodás következtében erősen megcsappant, az ÁZSSZ 1972-ben bevezette a román nyelvű szinkronfordítást.

Bár az egykori Barașeum épületében működik, az ÁZSSZ küldetése más. Míg a Barașeum a zsidó ellenállás egy formája volt, a kényszerűen művelt román nyelvű szórakoztató színház a túlélés záloga, addig Goldfaden színháza, a BITS, az Ikuf és az ÁZSSZ jiddis nyelvű társulatok, amelyek a zsidó kultúrát népszerűsítik. 1990 után a Bukaresti zsidók közössége visszakapta az ÁZSSZ épületét, az intézmény pedig közfenntartásban maradt, fővárosi besorolásban.

*

Üveg- és betonépítmények bújnak elő az egykori zsidó negyed régi, omladozó házai közül, ahol az Állami Zsidó Színház áll. A drasztikusan megfogyatkozott kisebbség színháza olyan nyelven játszik, amelyet helyben jóformán senki sem beszél már. Anka Levana és Katia Pascariu színésznők a színházban tanultak meg jiddisül. „Szefárd családból származom, otthonról a ladinót és a hébert ismertem. Sokat játszottam jiddisül, úgy tanultam meg” – mondja Anka. Katia héber és jiddis nyelvórákat vett, „de nem sok ragadt rám – mondja. – Az utóbbi évben viszont szépen haladtam, képzéseket tartanak nekünk, már tudok jiddisül olvasni, ha nem is értek meg éppen mindent. Az ÁZSSZ románul is játszik, nem erőltetik a kelleténél jobban a jiddist.” Maia Morgenstern szerint azonban számít a nyelv: „A színház tartóoszlopai a jiddis nyelvű előadások, zenés darabok, vígjátékok, színművek, amelyeket szinkronfordítással játszunk.”^[15] Tőle eltérően Levana azt mondja, „senki se beszéli már a jiddist, még a közösségben sem. Jiddis nyelvű előadásokat játszunk, és közben azon tűnődünk, mégis kihez beszélünk a nézőtéren. Minimum furcsa úgy játszani, hogy nincs egy néződ se, akinek ne volna szüksége fordításra. Szerintem ennek a színháznak nemcsak a jiddis nyelv és kultúra népszerűsítése a célja, hanem társadalmi missziója is van: olyan témákat, aktuális problémákat kell tárgyalnunk, amelyek közül nem egy – a rasszizmus, az idegengyűlölet, az eltúlzott nacionalizmus – történelmileg összefügg azzal, amiért az ÁZSSZ létrejött.” Hasonlóképp gondolkodik David Schwartz rendező, a színházi korábbi alkalmazottja: „Az ÁZSSZ-nek két, egymást kiegészítő célt kell követnie. Egyik a szellemi örökség megőrzése: a jiddis színház, kultúra, nyelv és történelmi emlékezet megőrzése, archiválása, és közvetítése a szélesebb közönségnek. Mert az szerves része a helyi társadalomnak és kultúrának. A másik a Tikkun Olam (a világ megjobbítása) hagyományának szellemében fogalmazódik meg. A társadalmi elkötelezettség és politikusság tudatosan vállalt célkitűzése lehet az ÁZSSZ-nek, amely nyíltan tárgyalhatja akár a történelem, akár a társadalmi jelen érzékeny kérdéseit. A rákérdezés a hatalomra és a társadalmi igazságtalanságra szintén egyfajta zsidó hagyomány. Andreea Văleannal erre törekedtünk 2016–2019 között a színház Tikkun Olam-programjával. Olyan, változatos társadalmi ügyekről szerveztünk beszélgetéseket, vetítéseket, felolvasókat, mint a porajmos (roma holokauszt), a zsidók kiárusítása a kommunista Románia által, a román zsidó önkéntesek spanyol polgárháborús tapasztalatai vagy az LMBT+-szolidaritás. Ehhez az irányhoz tartozik a színház számos előadása ezekből az évekből, valamint a feminista roma Giuvlipen Színházzal folytatott együttműködés.”

Jiddis?, r.: Andreea Vălean

A színház 2019-ben bemutatott előadása, a Jiddis? az identitás kérdését feszegeti az ÁZSSZ a jelenbe megérkező történetének áttekintésén keresztül. Peca Ștefan szerint Andreea Vălean rendezőt és őt, a szöveg szerzőjét „nemcsak a színház története érdekelt[e], hanem hogy mi adja a jiddis színház identitását. Az ÁZSSZ egyszerre bírja a romániai jiddis színjátszás örökségét és a Barașeumét. Önkormányzati szubvenciója a kisebbségi színházi besorolásához kötött, ezért muszáj jiddisül játszania. De ennek következtében kénytelen-kelletlen múzeummá válik, amelyben a »kiállítási tárgyak« csak másolatok, reprodukciók tudnak lenni. Ennek a színháznak a saját történetével és a közösséggel szemben feladata a hagyományőrzés. Rendkívül nehéz egyszerre hűségesnek maradni a hagyományos esztétikához, és megtalálni azt a művészi megszólalásmódot, amely szélesebb közönséget ér el, vonz be a színház életébe. Mert az ÁZSSZ-nek tényleg gazdag története van, és azt csak kevesen ismerik. […] az ÁZSSZ missziója nem lehet más, mint hogy beemelje a jelen köztudatába ezt a gazdag történetet mint helyi történetet.” Hasonlóan vélekedik Pascariu is: „A zsidók történetéről beszélni egyet jelent azzal, hogy a kirekesztésről, a rasszizmusról, a szélsőségekről, az idegengyűlöletről, a félelemről beszélünk.”

Az idegenség kérdése a holokauszttól a szíriai menekültekig a témája az Idegen testnek (2017). David Schwartz rendezése egy újra és újra megismétlődő történettel, soha meg nem tanult leckével szemlélteti a nacionalizmus és a xenofóbia uszító erejét. Jean-Claude Grumberg Une leçon de savoir-vivre (Lecke a jó modorról) című darabjának Alexandru Berceanu rendezte előadásában (2017) Morgenstern a 20. század elejének antiszemita irodalmát veszi számba: ez táplálta Európa fasizmusát. A szándékosan vaskos színészi játék a Barașeumot idézi, csak hogy erős kontrasztot teremtsen a befejezésnek, amely elhelyezi az antiszemitizmus polcán a Vasgárda^[16] útját egyengető román írásokat. Berceanu jegyzi a Bukarest 41, oda-vissza című sétaszínházi előadást is (2016). A nézők az 1941-es bukaresti pogrom útvonalát járják be a színháztól – ahol épp Mihail Sebastian Névtelen csillag című darabját mutatják be „Enescu ügyvéd” neve alatt, mert zsidó írót nem játszhatnak – a zsinagógáig, ahol a vasgárdisták kegyetlenkedéseit játsszák előttük újra. Az előadás kísérlet, hogy bevonja a nézőt a történelem e fejezetébe, rákényszerítse, hogy megérezze az erőszak erejét, a gyűlölettel szemben érzett félelmet és rettenetes magányt, amelyet a zsidók a második világháborúban megéltek.

Úgy tűnik, ez, a történelemlecke jelenti ma az Állami Zsidó Színház súlypontját. Ahogy David Schwartz fogalmaz: „Ez a színház nem egy kis létszámú kisebbség kulturális igényeit szolgálja, hanem a széles körű társadalmi nevelést.”

Az írás a Színház folyóirat felkérésére készült, fordította Boros Kinga.

^[1] Georg Kreisler darabját Alexandru Dabija rendezésében mutatta be a színház 1993-ban. Maia Morgenstern alakítása elnyerte a legjobb női főszereplő Uniter-díját.
^[2] Író, színész, rendező, színházelméleti szakíró, 1840-ben született Ukrajnában. Több mint negyven darab szerzője, az Amerikai Egyesült Államokban játszott első héber nyelvű darab (David b’Milkhamah , magyarul: Dávid a háborúban) szerzője. A modern zsidó színjátszás atyjának tekintik. 1908-ban halt meg New Yorkban.
^[3] Az Állami Zsidó Színház történetére vonatkozó információk egy része Israil Bercovici O sută de ani de teatru evreiesc în România (A romániai zsidó színház száz éve; románra ford. Andrei RALUCA, Bukarest: Integral, 1998) című könyvéből származnak.
^[4] A Curierul de Iaşi (Jászvárosi kurír) 1876. augusztusi számában.
^[5] A legnagyobb román költőként számon tartott költő, író, publicista (1850–1889).
^[6] Ezt a vélekedést, bár sokan hangoztatták, semmiféle hivatalos dokumentum nem támasztotta alá. Ma úgy mondanánk: fake news.
^[7] Jiddis nyelvű avantgárd költő, esszé- és drámaíró, rendező és színházelméleti szakíró.
^[8] Interjú Sternberggel 1956-ban a párizsi La Presse nouvelle című lapban.
^[9] A Barașeum Színház Iuliu Barasch orvosról kapja nevét. A zsidó negyedben, a Barasch tulajdonában lévő egyik épületben művelődési ház működött, ennek előadóterme viselte a Barașeum nevet.
^[10] 1941. január 21–23. között 140 ember hal meg a bukaresti pogromban. Június 27–30. között Jászvárosban 13 000 embert ölnek meg.
^[11] Interjú Maia Morgesternnel a Matricea Românească (Román Eredet, 2017. április 3.) című lapban.
^[12] Iosif Mendel Hechter zsidó író és publicista álneve.
^[13] Mihail SEBASTIAN, Napló 1935–1944, ford. VALLASEK Júlia (Kolozsvár: Koinónia Kiadó, 2009), 518.
^[14] A kiárusításban Izrael fejenként 3000 és 9000 dollár közti összeget fizetett Romániának.
^[15] Interjú Maia Morgesternnel a Matricea Românească (Román Eredet; 2017. április 3.) című lapban.
^[16] A román fasizmus mozgalma 1927-ben alakult meg Mihály Arkangyal Légiója néven. A legionáriusokból jött létre később a Vasgárda nevű paramilitáris szervezet.