Volt már utcakölyök és király, kislány vagy éppen despota színházigazgató. A Stúdió K Színház alkotóközösségének egyik húzóneve, aki ért a bábok nyelvén, és természetesen hozza magából a kortalan, időtlen, nemileg behatárolhatatlan karaktereket is. Homonnai Katalin számára gyerekkorától egyértelmű volt, hogy az átváltozások művészetét választja. Fodor Tamást tekinti a mesterének, több mint 25 éve tagja az általa alapított alkotóközösségnek. A kis szerepek nagy pillanatainak elismeréséül 2018-ban Aase díjat kapott.

Homonnai Katalin. Fotó: Dömölky Dániel

– Az alkatod eleve predesztinál a gyerekszerepekre, Az utolsó aleppói bohócban is kiskorúakat játszottál. És ha jól tudom, ezért a kettős alakításért kaptál Kult50 díjat.

– Még a pandémia előtt, 2020-ban kaptam a díjat Udvaros Dorottyával, Szirtes Ágival, Garai Judittal, Schneider Zoltánnal egy kategóriában. Az akkor elmaradt díjátadó még várat magára. Az utolsó aleppói bohócban bandavezért és csicskafiút játszottunk, epizódszereplők voltunk Sipos Gyuri kollégámmal. A próbákon az írott szövegünk elmondása után elkezdtünk hülyéskedni Gyurival, amit Blaskó Bori rendező meg a többiek nagyon élveztek. Ebből aztán remek improvizáció született, amit minden előadás alatt irányítottan csináltunk, az eleje és a vége megvolt, közben kulcsszavakra szabadon improvizálhattunk. Szeretem, mikor a humoros oldalamat használják vagy az alkatom ellen dolgozhatok vagy valami nagyon végleteset csinálhatok, mint például a legutóbbi bemutatónkon. A Günter Grass Kutyaévek című regényéből készült előadásban, amit a montenegrói Mirko Radonjic rendezett, egy kegyetlen náci kislányt, Tulla Pokrifkét alakítom. Az ő életét is nyomon követjük  fiatal felnőtt koráig.

– A Stúdió K működésének egyik eleme az állásfoglalás a közélet, az aktuális társadalmi kérdések kapcsán. Milyen volt a közös munka a Sacra Hungaricában Urbán Andrással, aki nagyon bevállalós ezen a téren?

– Az alapszituáció szerint egy hazai független társulat önvizsgálatot tart, átgondolták és rájöttek, milyen hülyeség volt Sorosban meg a liberális rendszerben hinniük. Úgy kezdtünk neki a próbáknak, hogy minden nap kaptunk egy-egy témát, például hogy a magyarokat vagy a külföldieket, a vidékieket és a városiakat utáljuk. A saját ezzel kapcsolatos történeteinket Gyarmati Kata dramaturg személyes hangvételű szöveggé dolgozta össze. Iszonyatosan erős társadalomkritikát fogalmaz meg a darab a magyarokról.

– A közös értékrend, a közéleti érzékenység tart immár 27 éve a Stúdió K-nál?

– Nagyon meghatározó volt számomra Fodor Tamás személye. Huszonegy évesen kerültem hozzá, nála nőttem fel, rengeteget tanultam tőle. Színművészetis végzettség híján Kaposvárra mentem, egy évet jártam a tanítóképzőbe. Az egyik ottani ismerősömtől hallottam, hogy a Stúdió K Színház felvételt hirdet a Műcsarnokban. Korábban semmit nem tudtam a társulatról. Így kerültem be Rácz Attilával az akkor hat fős csapatba. Nem bántam meg a döntésemet, viszont hét év után úgy éreztem, tovább kell mennem másfelé.

– Miért kívánkoztál el, végül miért maradtál?

– Csak arra emlékszem, hogy elegem volt. Folyamatosan a pincében voltunk, vágytam arra, hogy kijöjjek onnan, mást csináljak, ne ennyire belterjesen, zártan. Közben hívtak filmezni, Jancsó Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című filmjébe. A színház gyönyörű, teljes világ tud lenni, de új impulzusokra, nyitásra mindig szükség van. Éppen akkor, amikor valami másra vágytam, Fodor Tamás elkezdett behívni rendezőket, vendégművészeket, magyarokat, külföldieket egyaránt. És ez a „hagyomány” később is folytatódott, így dolgozhattam többek között Zsótér Sándorral, Horváth Csabával, Geréb Zsófiával. Végül nem kellett elmennem, mert ők jöttek hozzánk.

Stúdió K Színház: Sacra Hungarica. Fotó: Véner Orsolya

– Egy színész nyilván felteszi magának a kérdést, mi tartja ezen a pályán. Hogy állsz ezzel, újrafogalmazod magadnak időnként?

– Számomra ez nem kérdés. Gyerekkorom óta tudtam, hogy színész leszek. Egyszer olvastam olyasmit, hogy a színész az utolsó inkarnáció. Nem tudom, mi igaz belőle, mindenesetre elég érdekes eljátszani a gondolattal. A szerepek által sok mindent meg lehet tapasztalni, olyan bölcsességet lehet nyerni, amit civilek talán sokkal lassabban szedhetnek össze. Óriási pszichológiai tudásra, emberismeretre, a kapcsolati rendszerekre való rálátásra lehet szert tenni. Amikor annak idején Zsótér Sándor az Othellot rendezte, egy mesterkurzussal felért, amit egy hónap alatt tanultam tőle. Rendkívül felkészülten jön a próbákra, tudja mit akar, de a színésznek is szabadságot ad a jeleneten belül. Élesen, tisztán látva, pontosan megfogalmazva olyasmiket mond az emberi kapcsolatokról, hogy csak ülsz, és azt érzed, te is pontosan így gondoltad. Csak ő ezt elképesztő könnyedséggel, eleganciával, magától értetődöttséggel fogalmazza meg.

– A versmondás, a néptánc is rásegített arra, hogy már gyerekfejjel tisztában legyél a későbbi hivatásoddal?

– A nővérem mindenben jobb volt nálam, igazából neki kellett volna színésznek menni. Apukám műszaki tiszt volt, a munkája miatt sokat költözködtünk. Általános iskolás korunkban Szentesen laktunk. A nővéremnek, aki énekelt, táncolt, mesejátékot adott elő, Bácskai Misi bácsi mondta, hogy két év múlva várja a Horváth Mihály Gimnázium drámatagozatán. Igen ám, de elköltöztünk Székesfehérvárra, és a szentesi gimnázium „ ugrott ” nekem is, aki mindig mentem a nővérem után.

– Mikortól vetted igazán komolyan a színészetet?

– Háromszor felvételiztem a Színművészetire, de mindahányszor ellinkeskedtem a dolgot. Az egyik évben Gálffi László továbbengedett a második rostán. A Stúdió K pótolta a főiskolát. Nagyon szerencsés találkozás volt a miénk. Tamás gondolkodása nagyon közel áll az enyémhez, persze ő sokkal tapasztaltabb, bölcsebb, nagyobb tudású. Akkor éreztem meg a súlyát annak, hogy színpadon lenni felelősség. Hiszek a szavak erejében.

– A bábszínészet is a Stúdió K-nak köszönhetően jött az életedbe?

– Színészi gyakorlatnak indult Tamással, és a feleségével, Németh Ilonával, aki festőművész-bábtervező. Tamás mindig azt mondta nekem, hogy babrálok, „nyulászkodok”. Amikor leülök egy bábbal, elkezdek azzal foglalkozni, ki ő, mit csinál, hogy mozog és milyen a „hangja”. Volt egy Grimm-mesék című bábelőadásunk, ami nagyon sikeres lett. A gyerek előadásainkat a felnőttek ugyanúgy élvezik, mint a gyerekek. A Grimm-mesék sikerén felbuzdulva megcsináltuk a Csipkerózsikát, majd a Hamupipőkét és A varázsfuvolát; a Nemzetiben a Jordán-éra alatt játszottuk őket. Ám az igazi nagy durranás a Rettentő görög vitéz volt Zalán Tibor tollából, a frissen odaszerződött Nagypál Gáborral Thészeusz szerepében. Tizenkét éve játsszuk, azóta felneveltünk egy nézőgenerációt.

– Az egyik főszerepet viszed Závada Péter A Széplélek című drámájában, amelyben II. Lajos bajor királyt formálod meg három életszakaszban. Mennyi devianciát, őrültet kell belevinni az elmebetegnek tartott király figurájába?

– Szerintem Lajos nem volt elmebeteg, csupán egy nagyon különc, érzékeny gondolkodó. Két életsors nagyon izgalmas összefonódására épül a történet: Lajosé és az idegenvezetőé, aki a király által építtetett giccses kastély termein végigvezeti a színházi közönséget.

– A színészet alapvetően női érzékenységű pálya, emiatt talán a színészeknek könnyebb nővé változni, mint színésznőknek férfivá. Hogy állsz ezzel a kérdéssel?

Stúdió K Színház: A széplélek. Fotó: Vass László

– Azt szokták mondani rám, hogy androgün alkat vagyok, férfit, nőt, időset, fiatalt, bárkit el tudok játszani. Ha rámnéz egy rendező, nem feltétlenül a nőies nőt látja bennem. Lajos alakját Závada Péter zseniális szövegén keresztül fogtam meg. „Nemrég úgy döntöttem, hogy felhagyok az ideálok hajszolásával és kizárólag a természetre figyelek. Nyugtalan kedélyem csillapodását reméltem tőle, ezért a környezetem minél akkurátusabb és érzelemmentesebb leírására törekedtem. Mindegy mire, csak ne bennem elhatalmasodó pánikra koncentráljak.” Imádom az ilyen mondatokat, a csavart mondatszerkezeteket, a kihívást jelentő szövegeket. Iszonyú nehéz őket megtanulni. Muszáj nagyon megértenem, hogy aztán képes legyek láttatni a nézőkkel.

– Nem sokkal a pandémia kitörése előtt zajlott a Stúdió K-nál a vezetőváltás. Mi változott mára, a Fodor Tamás-féle időszakhoz képest?

– 2011-ben Fodor Tamás átadta Zubek Adriennek az ügyvezető igazgatást, Nagypál Gábornak pedig a művészeti vezetést. Adrienn egy, Gábor négy év után visszaadta a megbízatást. Közben folyamatosan kérleltük Gyarmati Katát, hogy jöjjön hozzánk, de nem akart egyszerre ügyvezető igazgató és művészeti vezető lenni. Végül tavalyelőtt elvállalta. Kata méltó utódja Tamásnak, régebben művészeti titkár volt nálunk. Tíz éve folyamatos nyomás alatt állunk, jött a pandémia is, a legsűrűbb szakaszban vette át a színházat. Szerintem mindenki más feladta volna, de neki van ereje és kitartása hozzá.

– Régóta cél a függetlenek kiéheztetése a pénzelvonásokkal…

– Paradoxon, hogy azt mondják nekünk, kevesebb pénzt kaptok, és a kevesebb pénzből is megcsináljuk az évadot. Majd azt mondják, na látjátok, meg tudjátok csinálni ennyiből is, minek nektek több pénz. Közben elfáradunk abban, hogy újabb és újabb bőrt húzunk le magunkról, aztán egyszer csak már nincs ott semmi. Ameddig az ember meg nem hal, addig lehet nyúzni, aztán vége van. Ez az SZFE-ügy kapcsán csúcsosodott ki igazán: nem elég, hogy elvonják a taót, majd a támogatások egy részét, hanem viszik az oktatást is, az alapokat, az egészet.

– Az elvonásokra adott válaszként mutattátok be az Ítél a nép című doku-revüt, amelyben a zsidótörvények megszavazásával szimpatizáló színész- színházigazgatót, Kiss Ferencet formálod meg. Lehet bocsánatos bűnként kezelni, ha valaki túlélési stratégiából belesimul egy politikai rendszerbe?

– Színészként azonosulnom kell a borzasztó gondolkodással, amit Kiss Ferenc képviselt a nacionalizmussal, az antiszemitizmussal. Egyszerűen hitelesnek kellett lennem. Egy ember igazságát mutatom meg, és ebből ki kell derülnie, hogy borzalmas dolgokat művelt a kollégáival, a Nemzeti Színházzal. Nem hagyta munkához jutni a zsidó színészeket. Egyik kedvenc történetem, amit Zoltán Gábor is leír a Szomszédban Kiss Ferencről. A Nemzetiben együtt öltözött Jávor Pállal. Volt az öltözőjében egy kis gipsz mellszobra saját magáról. Egyszer Jávor nagyon dühös volt rá, fogta a szobrot és összetörte. Orbán Viktornak nemrég jött ki a logója. Újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat. És elfelejtjük őket. Ez egy tragikus örök emberi tulajdonság.

– Más közegekben mennyire van lehetőséged megmérettetni magad?

– Repülök, ha hívnak, persze mindig az anyaszínház élvez elsőbbséget. Két éve Kelemen Kristóf dramaturg – rendező Magyar akác előadásával végigturnéztuk Európát. Különösen a németek imádták ezt az előadást. New Yorkba is mentünk volna vele a pandémia előtt. Az elmúlt évben két kisjátékfilmet is forgattam, és kaptam egy kisebb szerepet a Toxikomában. A csoportterápiás részben egy gyógyszerfüggő nőt játszom.  Azért is vállaltam el, mert fontos téma, beszélni kell a függőségről. Magyarországon a tizenévesek körében is iszonyúan elterjedt a drogfogyasztás. Nagyon jó volt Herendi Gáborral dolgozni, mert bízik a színészeiben, partnerként kezeli őket.

– Érezted valaha annak a hiányát, hogy nem voltak klasszikus értelemben vett mestereid? Függetlenként többet kell bizonyítanod a pályán?

– A kapcsolati tőke sokkal lassabban épül fel, ha valaki nem végez Színművészetit. Ezt én is megtapasztaltam. Mindig rám csodálkoznak, eddig hol voltál, honnan jöttél. Székely Gábor látott régebben egyik tanítványa, Koltai M. Gábor rendezésében a Stúdió K-ban, és azt kérdezte, Úristen, kik ezek a színészek, hol voltak eddig?!