1935, 1945, 1953, 1978, 1993 – a néző szeme alighanem rögvest megakad a dátumokon, amelyek a játéktér közepén, a forgószínpadra állított kis lakásbelsők felett olvashatóak. Igen, ebben az öt évben játszódnak az események, nem lineárisan, hanem összevissza haladva az időben, s ha a forgószínpad nem fordul el, az aktuális évszám világít is. 

Ha viszont elfordul, akkor jóval nyugtalanítóbb képet látunk; legalábbis a kitáguló lakásbelső sötétbarna falai, amelyek mintha a szín hátterében húzódó műmárvány felületet is hangsúlyosabbá tennék, nem valami ódon bensőségességet sugároznak, inkább nyomasztó hatással bírnak. 

Pesti Színház: A kő. Fotók: Vígszínház – Dömölky Dániel

A Martin  Chocholoušek által tervezett játéktér voltaképpen követi a dráma hatásmechanizmusát: az alapvetően barátságosnak tetsző külső mögött láttatja a rideg valóságot. Marius von Mayenburg több mint egy évtizeddel ezelőtt született drámája, amelyet Kovács Krisztina adaptált a Pesti Színház színpadára, eszközeiben és tematikájában részben eltér a szerző korábban hazánkban játszott műveitől. Nem provokál nyíltan, nem sért tabukat, s noha éppúgy családtörténetet ábrázol, mint például a Lángarc, vérfertőzésnek, őrületnek, erőszakba torkolló családi tragédiának nyomát sem leljük benne. Bár ez utóbbi megállapítás csak részben igaz, hiszen az erőszaknak központi szerepe van itt is, csakhogy nem ide torkollik a történet, hanem az erőszak – és minden, ami kapcsolódik hozzá: aljasság, árulás – az origója a későbbi eseményeknek. Még akkor is, ha a családi legendárium mélyen hallgat róla, és színes mesékkel helyettesíti a valóságot. A dráma és a Michal Dočekal rendezte pesti színházi előadás elején ezt a mesét ismerjük meg: a nagymama, az anya és a tinilány visszaköltöznek a családi házba, oda, ahonnét előbbi kettő több évtizeddel ezelőtt elmenekült (vagy legalábbis keletről nyugatra emigráltak). Maga a ház nemes cselekedet révén került tulajdonukba: egy zsidó család életét mentették meg azzal, hogy megvásárlásával anyagi segítséget nyújtottak menekülésükhöz.
És most, a kelet-európai rendszerváltásokat követően végre visszakapják házukat, amelyben a sokat szenvedett nagymama utolsó napjait békésen leélheti. Ám a ház nem hagyja nyugodni lakóit, s  a szemünk előtt kibontakozó „időutazásban”  – minden jelenet a házban játszódik, az öt különböző idősíkban – fokozatosan kiderül, hogy a családi legendárium minden eleme hazugság, hogy az  életét állítólag egy véletlen orosz lövés folytán elvesztő „zsidómentő” nagyapa valójában a hitleri Németország fanatikus híve volt, aki a vereség után öngyilkos lett. Hogy a „zsidómentés” voltaképpen aljas üzletelést jelentett, amelyet még aljasabb árulás követett. Hogy az a bizonyos kő, amely a hazugságok jól megválasztott szimbóluma, távolról sem a „zsidómentés” miatti tiltakozásként csapódott a házba. Hogy még a ház jogilag nyilvánvalóan helyénvaló visszaszolgáltatása is egy öregember életébe került. Mayenburg körültekintően szerkesztett drámája úgy ugrál az idősíkok között, hogy fokozatosan tárja fel a hazugságok hálóját, s fedi fel a súlyos családi titkokat, amelyeket teljes egészében már csak a valóság elől folyamatosan menekülő nagymama ismerhet. Ez a jól kiszámított, szabatos dramaturgia egyszerre erénye és problémája A kőnek. Erénye, hiszen maga a szerkezet is megidézi a hazugságok feltárásának, a múlttal való szembenézésnek a folyamatát, s az idősíkok váltogatása színesebbnek, változatosabbnak láttatja az egyébként különösebben originálisnak nem mondható cselekményt is. Hátránya viszont, hogy ez a kiszámított dramaturgia egyúttal könnyen kiszámítható is. Főként a cselekmény szintjén; ahogy elindul a hazugságok felgöngyölítése, nem nehéz látni, hova és hogyan fog kifutni a történet – ami aztán magát a szerkezetet is kiismerhetővé teszi.

Michal Dočekal rendezése érezhetően nem kíván ezen változtatni; az előadás pontosan érvényesíti a szöveg hatásmechanizmusát, alapvetően a színészi alakítások erejére támaszkodva. A színészek pedig valóban élni tudnak a szerepek által kínált  – igen eltérő – lehetőségekkel. Antóci Dorottya a tini Hannah vázlatos, sematikus alakját leginkább azzal egyéníti, ahogyan a kamaszkori lázadás és a családhoz való kötődés érzelmi állapotát variálja. Telekes Péter eleinte korlátolt, de ártalmatlannak látszó szobatudósnak mutatja Wolfgangot, s fokozatosan tárja fel súlyos személyiségtorzulását, előbb az önnön jelentőségét óriásira nagyító, önmagát nélkülözhetetlennek látó fanatikust, majd az emberi életekkel üzérkedő szalonnácit is megmutatva. Hegyi Barbara (Mieze) a nyugalmát minden körülmények között megőrző zsidó feleség tartását, illetve csípős humorban pácolt bölcsességét is markánsan játssza – éreztetve azért azt is, hogy magatartása miért válthat ki gyűlöletet a rasszizmussal nem vádolható, de egoista és a megalázó üzlet miatt alighanem amúgy is némi lelkifurdalással küzdő Withából. A több idősíkon is megjelenő szereplők közül ketten ugyanannak a figurának a gyermek- és felnőtt énjét is eljátszhatják. Majsai-Nyilas Tünde (Stefanie) családja sorsát Heidrun szemére hányó, indulattól fűtött, saját igazságába görcsösen kapaszkodó nőalakjában jól érezhető is a tizenöt évvel korábbi, tudatlanul árulást elkövető, a „júdáspénzt” soha meg nem kapó gyerek kétségbeesése. Szilágyi Csenge Heidrunja talán a történet legösszetettebb figurája. Gyermekként kedves, álmodozó kislány, aki éppen olyan naiv hittel csimpaszkodik a családi legendákba, mint ahogy negyven évvel később majd saját lánya teszi azt. Később a legendák kritika nélküli elfogadása motivációs erővé válik, amikor is a ház visszaszerzésével és az odaköltözéssel próbálja összetartani a családot. Szilágyi Csenge alakítása éppoly plasztikusan mutatja ezeket az energiákat, a nő családszeretetét, határozottságát, mint ahogy a mind inkább szándékoltnak tűnő naivitásból fakadó empátiahiányát is. Ez utóbbi nemcsak a Stefanie-val való fölényes viselkedésében jelenik meg, hanem abban, hogy sem anyja, sem lánya motivációit nem érti igazán, s tehetetlenül nézi a család fokozatos szétszakadását. Nagy-Kálózy Eszter minden idősíkban jelen levő Withája nyer legtöbbet a mozaikos, idősíkokat váltogató szerkezettel. Azzal, hogy az eredendő bűn elkövetését csak az előadás végén látjuk, amikor már szinte a nő egész életét ismerjük, szerző és rendező eléri, hogy Withára ne aljas árulóként, hanem az évszázad viharaiban sokat szenvedő, sok terhet viselő emberként tekintsünk. Nagy-Kálózy Eszter pedig éppoly megkapóan játssza el a korábbi életét elvesztő fiatalasszony drámáját, mint az időskori leépülést – miközben a régmúltat megidéző jelenetekben sallangmentes egyszerűséggel mutatja meg a nő hideg gátlástalanságát is. Nagy-Kálózy játéka pontosan érzékelteti, hogy Witha látszólagos demenciája mögött a múlttól való menekülés áll. Hogy ez a menekülés mennyiben öntudatlan és mennyiben szándékos, azt az alakítás éppúgy nyitva hagyja, mint ahogy azt is, mennyiben valóságos és mennyiben színlelt maga a leépülés.

Az egységesen erős színészi alakításokat Dočekal precíz játékmesterként fogja össze; jó tempóban, finom, érzékletes ritmusváltásokkal, professzionálisan görgeti a játékot. Szinte észrevétlenül, helyenként frappáns vizuális ötleteket használva lépteti a történetet az idősíkok között. Katerina Stefkova színes, gyorsöltözésre alkalmas jelmezei az adott kort is pontosan jellemzik. Ám a feszültség hiányán, ami alapvetően a kiszámítható szöveg sajátossága, az előadás nem sokat tud segíteni, sőt, az alkotók igényes, precíz szakmai munkája még inkább átláthatóvá teszi a konstrukciót. Így aztán a befogadói figyelem a szakmai munkára, leginkább a színészi alakításokra irányul, s a néző elégedett biccentéssel  – nem különösebben felkavart lelkiállapotban – nyugtázhatja az előadás meglepetést nemigen tartogató lezárását. Mintha egy békebeli darab békebeli bemutatóját látná. Ami a maga nemében mégis csak meglepetés; legalábbis nem gondoltam volna, hogy ezt a mondatot egyszer majd egy Mayenburg-drámából készült előadás kapcsán fogom leírni. 

Hol? Pesti Színház
Mi? Marius von Mayenburg: A kő
Kik? Szereplők: Nagy-Kálózy Eszter (Witha), Telekes Péter (Wolfgang), Szilágyi Csenge (Heidrun), Antóci Dorottya (Hannah), Hegyi Barbara (Mieze), Majsai-Nyilas Tünde (Stefanie). Gál Róbert, Perczel Enikő és Szabó G. László fordítását felhasználva a magyar szöveget készítette Kovács Krisztina. Díszlet: Martin Chocholoušek. Jelmez: Katerina Stefkova. Zene: Václav Havelka. Világítás: Hlinka Móni. Rendező: Michal Dočekal