Dohoghat magában a kritikus, hogy miért kerül színpadra annyi film-remake a magyar színházakban, de nem tehet mást, mint konstatálja, hogy – különösképpen a Vígszínházban – már ennek is hagyománya van. Kicsit olyasmi talán ez, mint a 18. század végi barokk és gáláns operák világa, amikor a milánói vagy bécsi néző úgy ment be a színházba, hogy már ismerte a történetet, amit majd látni fog.

Fotók: Vígszínház – Dömölky Dániel

Lényegében nem is az okozott neki meglepetést, hogy mi történik majd a mitikus hősökkel, hanem az volt a műélvezet tárgya, hogy hogyan mesélik el neki a hősök és heroinák cselekedeteit, vagy hogy mennyire szofisztikált és egzaltált érzelmeket közvetítenek számukra a nagy bravúráriák. A film-remake-nek sem a sztori a lényege, hanem a színháznak, vagy a rendezőnek és a színésznek az a vágya, hogy színpadon is megmutathassa, valamit máshogy képzel – mert eleve másképpen működik a történet egy másfajta mediális térben – vagy valamit jobban csinál, mint amit és ahogy a kultikus filmtárgy képes volt megmutatni. A film kész van, nem változik – az előadás meg estéről estére más (lehet). A Vígszínház A nagy Gatsby – ami legalább annyira volt az 5-6 évvel korábbi DiCaprio-film átirata, mint a Fitzgerald-regényé – és Chaplin A diktátorja után újra az ifjabb Vidnyánszky/Vecsei H./Kovács Adrián/Wunderlich-csapatnak engedte át a teret: igaz, azt már aligha mondhatnánk, hogy kísérletezésre. Ha valamiből hagyomány lesz, az már semmiképpen sem kísérlet. Amit korábban a kritika mondott a „Víg Mozi” előadásairól, az többnyire a színpad-médium totális kihasználásának az elismerése volt, elmélkedés a Vígszínház mint mediális tér határainak „feszegetéséről”, a lenyűgözés-többlettel olykor együtt járó gondolkodtatás-deficit sosem bántó élű bírálata. Mintha azonban a „team” munkáit eddig – (bal)szerencséjükre? – elkerülték volna az alaposabb színházi elemzések. Hogy ez zavarja őket, látszik abból, hogy az új előadásban, a Marcel Carné (rendező), Jacques Prévert (forgatókönyvíró), Alexandre Trauner (ódivatú megnevezéssel: „szcenográfus”) és Joseph Kozma (zeneszerző) 1945-ös filmklasszikusából átírt Szerelmek városa kifejezetten provokálja a kritikát és a színházesztétákat, annyit emlegeti a szöveg az „üres tereket” (Brook), a tükör-helyzeteket (az öltözői tükör nem csak tükör – „ceci n’est pas un miroir”), annyit használja a multi- és intermediális, technikai hatásokat, az élő videóközvetítést a színpadon és a zenekar színpadi jelenlétét (mint réges-rég Ljubimov a Don Giovanniban).

A baj forrása azonban éppen ennek a színházcsinálói vágynak az eklektikus eltúlzása, – minden hatást meg akarnak mutatni, amit előállítani képesek –, és az ebből következő kiszámíthatóság. És az is, hogy a rendező (ifjabb Vidnyánszky Attila) igazából nem gondolkodik másképpen, mint Carné, aki a hosszúra nyúlt, kétéves nizzai-párizsi forgatáson nem engedte el egyetlen ötletét sem, és így lett három órás a film. A szövegkönyv írója (Vecsei H. Miklós) mintha nem értené a Prévert-féle szimbolizmust, ami abból áll, hogy a maga naturális jelenlétében kell úgy hagyni minden mondatot és tárgyat. Trauner naturalisztikus műgonddal felépített doboz-architektúráit és a mélységet érzékeltető torz perspektíváját Pater Sparrow (Verebes Zoltán) bábeli torony-szerűséggé alakítja (jóindulatomban a Párizsról szóló, 1929-es szovjet némafilm, az Új Babilon jut róla eszembe, nem jóindulatúan pedig az idősebb Vidnyánszky Csárdáskirálynőjének nagy csigalépcső-díszlete: abban is a csúcs felé való mozgások, a „mennybemenetelek” imitálják a szerelmi elragadtatást). A Mester Dávid hangszerelte Kovács Adrián-zene nem akar sokat, egyszerűen funkcionális akar maradni, a 30-40-es évek filmzenekari hatásainak imitációjaként tökéletes, és csak a harmadik felvonásban hajlik bele – dramaturgiailag különben talán indokoltan – egy ironikus, musicales soundba. Mintha mindannyian rontanának egy kicsit a film képi, dialogikus, zenei diskurzusain.

Nincs folyamatossága az előadásnak, sőt, mintha a Szerelmek városa három színházi felvonása három különböző darab lenne. Az első kínosan eseménytelen, talán azért, mert a film dialógusai mögött, képként ott van egy operatőrileg mindig jól fókuszált, naturális tárgyi világ, ami átveszi a Prévert-párbeszédek költői ürességétől a cselekmény vezetését, itt pedig nem veszi át semmi, ráadásul az előadás a szimultán történéseivel meg is osztja figyelmet. Az előadás videós jeleneteiben az látszik, hogy a rendező számára teljesen reflektálatlan marad a film képi világának működése, az előadás videó-műveletei cselekményt és beszédet közvetítenek, beszélő arcokat. Pedig ha valami miatt érdemes színre vinni a Carné-filmet, az a vizualitása, és nem a története. A kigyulladó neonszövegek, a számítógépes grafikával megjelenített tárgyak a filmes fókusz nélkül egyszerű mediális idézetekké fokozódnak le, más világok idevetülő képeivé, és annak a másik – a rendező képzeletében létező? – virtuális világnak az esetlegességére utalnak. A második felvonás – a pantomimes főhős és Pierrot-bohóc, Báptiszt – túlmozgásos színházi ámokfutásában viszont Gyöngyösi Zoltán olyan virtuóz dolgokat művel, ami tényleg páratlan. (A szomorú bohóc, a Pierrot-figura hisztérikus szövegmondását, a cirkuszi intonációt viszont nem képes visszabontani valami beszédtechnikai-érzelmi nullfokra: az előadás megértését teszi szinte lehetetlenné, ha a Pierrot-álarca mögött nincs senki.) A felvonásnak mégis meglesz az ellenállhatatlan ritmusa, a szereplők, a színház igazgatója (Hegedűs D. Géza) és lánya (Waskovics Andrea), valamint a színpadra vitt színházi személyzet, az ügyelő, a kellékes, a darabbéli rendező, író, zeneszerző (Karácsonyi Zoltán, Gados Béla, Bölkény Balázs, Horváth Szabolcs, Dino Benjámin, Chater Áron) remekül asszisztálnak a kettőződések, az élő videón is közvetített belső fókusz, vagy a „ki alakít kit?” sokszorozódásának káoszához. Majdnem hibátlan – és a filmtől távoli – színházi élményt kapna a néző, ha csak a második felvonásra ülne be. De persze ott az első és ott a harmadik, a harmadik, amelyben – remake, vagyis mintha tilos volna eltérni a film cselekményétől – epikusan is le kell zárni a történetszálakat, hogy a Gáránszért viaskodó férfiak leszámoljanak egymással. A fantasztikusan éneklő Radnay Csilla (Gáránsz: bosszantó ez az affektálás a színlapon a fonetikusan átírt nevekkel!) hangként határozattabban van jelen az előadásban, teste szinte jelöletlen, idegen test, nem is egészen világos, miért belé szerelmes az előadás négy „archetipikus” férfija.

A harmadik felvonásban már a közönség sem reagál semmire. Eddig sem volt nagyon együttműködő, voltaképpen itt látszik, hogy a túlszimbolizált, érzelgős naivitás mennyire nem megy át a színházi médium nézőtéri oldalára. Nem nevetünk, ahol a szöveg ki van hegyezve a közepes, vagy a közepesnél néha jobb poénokra. Szinte észre sem vesszük mikor öli meg Pier Fránszoá (Csapó Attila) a Gáránszt kitartó Eduárd grófot (Hirtling Istvánt). Csak a bizarr jelmezbe bújtatott Hegedűs D. Géza a nézőknek címzett „beszólásait” jelzi vissza a Vígszínház közönsége, és a Frederik Lö Metröt játszó Wunderlich József gitár- és popsztár-mutatványát ünnepli illedelmesen rövidre fogott „wooo”-zással a rajongó hölgyközönség. A gitáros-mikrofonos szituáció zavarossága kiábrándító, az én megmutatásának artisztikus vágya (ami a közönséghez szól) és az öncsodálat (ami meg nem a közönséghez) nem szálazható szét benne. Érdektelen, hogy Frederik dala akar-e mondani valamit, ha a heroikus, de az önkifejezést csak imitáló póz üzenetével megelégszünk.

Nem nézhetetlen, nem unalmas a vígszínházi Szerelmek városa, mindig történik benne valami esztrádszerű. Valami, amit már mind láttunk ettől a teamtől. Ez róluk szól, nem a filmről, nem Prévert-ről és a többiekről, nem Párizsról, nem a mi, Párizstól messze keletre épült városunkról, és nem a szerelemről: ez a „team” posztmodern módra sznob önreprezentációja. Kilátszik, kilóg a „takarásból”, láthatóvá válik az, ami miatt egy színházi előadás igazából mindig is működik, és ami miatt más, mint egy film, de amit az igazi színháznak el is kell titkolnia, vagy legalább mindig valami másnak kell eladnia: a színházi nárcizmus.

A Carné-Prévert-film eredeti címe: Les enfants du paradis – A paradicsom gyermekei. A paradis ugyan lehetne – miért ne? – az „ontológiai” szerelem jelképe, egy mitikus hely, ahonnan az egész emberiség ki lett űzve valamikor, Gáránsz, Báptiszt, Frederik, Pier Franszoá és Eduárd pedig újrajátsszák a nagy kiűzetés-misztériumot. De a paradicsom egy jó száz évvel ezelőtti, francia színházi fogalom is, a páholysorok fölötti kakasülő neve, a színház kispénzű, zajos, be-bekiabáló, az előadással együtt élő gyermekeié. Hegedűs D. Géza igazgatója nekik beszél, őket szólongatja, nekik akar játszani. De a paradicsom nem felel a színpadi igazgatónak. Néma. Szép este volt, nem történt semmi. Voltunk színházban.

Mi? Jacques Prévert – Kovács Adrián – Vecsei H. Miklós- ifj. Vidnyánszky Attila: Szerelmek városa
Hol? Vígszínház
Kik? Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila. Szereplők: Gyöngyösi Zoltán (Bábtiszt), Radnay Csilla m.v. (Gáránsz), Wunderlich József (Frederick Lö Metrö), Hegedűs D. Géza (A teáter igazgatója), Csapó Attila (Pier Fránszoá Lászener), Ertl Zsombor (Április/Cápeti), Waskovics Andrea (Nátáli), Hirtling István (Eduár’ dö Montré), Kőszegi Ákos (Jerikó), Balázsovits Edit (Mádám Hermin/Dojennő), Karácsonyi Zoltán (Vak koldus/Ügyelő/Portás), Gados Béla (Mertszánás/Kellékes), Bölkény Balázs (Rendező/Rikancs/Főiskolás), Horváth Szabolcs (Író/Kuncsszaft/Tragika/Jago), Dino Benjamin (Zeneszerző/Sün/Ellenszínész), Chater Áron (A kis Báptiszt) Továbbá: Adamovich Ferenc, Aranyi Csaba, Bálint Barna, Biczó Anna, Birta Márton, Drahota Albert, Fehér Laura, Hajdu Ádám, Harangozó Boglárka, Kolozsvári Ádám, Kondorosi Nikolett, Misik Renáta, Nagy Lili Anna, Orosz Gergő, Ötvös Bianka, Rábaközi Gergő, Rimár Izabella, Szabó Renáta, Tóth Brigitta, Viola Péter. Zenekar: Balázs Tamás, Bali Gabriella, Bartek Zsolt, Bátori János, Bettermann Rebeka, Bodon Bence, Dörnyei Szabolcs, Gaján Evelin, Gombár Anikó, Gódor Erzsi, Hotzi Mátyás, Kiss Norbert, Kiss-Varga Roberta Izabella, Kiss Vilmos Tibor, Kolozsvári Erik, Kovács Tamás, Kurucz Levente, Losonci Luca, Paczári Viktor, Pintér Kata, Rónai Gábor, Sárdi Ádám, Simonics Viktória, Standovár Mátyás, Südi Bálint, Szentgallay György, Szép András,  Tempfli Erik, Tiborcz Balázs, Tóth Ágnes, Tuboly Roland, Zsótér Zita. Kórus: Czigány Judit, Ilyés Zsanett, Karányi Péter, Mráz Nikolett, Nagy-Babos Rebeka, Szabó Anna, Szálkai Ádám, Varga Tóth Attila, Zajkás Boldizsár

Facebook Comments