Hihetetlenül népszerű vagy. Tudtam én a sorozatokról meg a filmjeidről, és Pintér Béla Társulatának is óriási tábora van, de amikor elkezdtem készülni a találkozásunkra, akkor tapasztaltam meg, hogy szinte még „a csapból is Thuróczy folyik”. Rengeteg interjú készült veled, a televízióban, a YouTube-on mindenféle beszélgetés hallható-látható.

Mármint mostanában, igen.

Bizony meg is ijedtem. Miről tudunk mi most beszélni, amiről még nem volt szó százszor? Ezért arra kérlek, hogy csalódottságodat tedd félre, ha olyasmiről kell beszélned, amit korábban már elmondtál.

Mit csináljak, Lacikám, egy életem van, azt mondom.

vákuumszínház

Kezdjük azzal, ami előtted van, az neked is újdonság: pár nap múlva felolvasod a Fehér nyuszi, vörös nyuszi című színdarabot.

Na, látod, erről valóban semmit sem tudok.

Sokan felolvasták már előtted, szintén népszerűek, szintén híresek, Csákányi Esztertől Mucsi Zoliig.

Akkor felhívom valamelyiküket.

De hiszen épp az a lényeg, hogy egy vadidegen szöveget kell olvasnod, aminek nem tudod előre a fordulatait.

Te többet tudsz erről, mint én.

Hogy készülsz egy ilyen feladatra?

Hát, ha jól értelek, sehogy. Azt tudom, hogy holnap el kell mennem az Átriumba, és ott kezembe adnak valamit, talán a szerző instrukcióit, nem tudom, olyan az egész, mintha egy titkos atomreaktor adatait kellene inkognitóban átvennem. Nézd, felhívtak, vállaltam, van ez a vírus, a bezártság, gondoltam, megmozgatom egy kicsit az agyamat.

Ismeretlen anyagra kell improvizálnod élesben.

Az improvizáció nagyon tág fogalom. Én inkább filmben szeretem ezt, színházban már sokkal óvatosabb vagyok vele. Most felolvasok egy számomra ismeretlen szöveget – ez improvizáció lenne? Még gondolkodnom sincs min, lesz, ami lesz. Vagy ahogy feLugossy mondja, „mindenkivel tudatom, hogy meghasad a tudatom”. Az ő szellemében maradok bátor és nyitott. A szövegtől kevésbé tartok, mint az online-tól. Meghallom a szót: online színház, és mintha sósavval kennék a bőrömet. Vákuumszínház, így hívom. Nekem kell a néző, engem ő inspirál. De ez van. Tudomásul veszem. 21. századi technika van néző helyett.

Várjál, Szabi, az én 20. századi diktafonom bedobta a törülközőt… Aha, azt jelzi, megtelt. Jaj, hiszen rajta van az összes beszélgetés, ami a Mucsi-könyvhöz készült! Őt most letöröljük.

Letörlöd Kapát miattam?!

Nyugi, megvan a laptopon.

Akkor jó. Amíg törölsz, addig…

Várj, bekapcsolom a telefont, hogy vegye.

Véresmajor

Csak el szeretném mondani, mi foglalkoztatott, amíg Pasarétről eljutottam hozzád, a Városmajorba.

Mondd, én addig törlök. Aztán majd folytatjuk az „interjút”.

Tudod, az utóbbi időben foglalkoztam az 1944-es városmajori eseményekkel. Olvastam sokat, nemrég pedig megnéztem Ács Dani filmjét, A gyilkosok emlékművét. Sokszor járok erre, és mindig felkavar ez a környék. A Városmajor utca 37., ahol a nyilasközpont volt, már nincs meg. Olvastam Zoltán Gábor könyvét, az Orgiát, de már korábban belemerültem ennek a tanulmányozásába, sokat olvastam Kun páterről, satöbbi. Gondold el, ülünk itt békésen a 27/a-ban, és körös-körül néhány évtizeddel ezelőtt szörnyűségek történtek. Maros utca 12., az Alma utcai otthon… Véresmajor, szennyes három hónap, amitől, ha megismered, nem tudsz szabadulni. Ott is, ahol én lakom, Pasaréten! Arrafelé élt Jávor Pál. Amikor elmegyek a háza előtt, mindig megdobban a szívem. Ezt az embert, aki például elhívta magához Bárdi Györgyöt, amikor megtudta róla, hogy a Vígszínház öltözőjében alszik, ezt az embert 1944 októberében Kun páter nyilasai elfogják, és kínozzák a Pasaréti út 8. szám alatti nyilasházban. Szörnyű! 1946-ban adott egy interjút, mostanában sokszor eszembe jut az egyik mondata: „Szatócsok és hozzá nem értők kezében van az egész filmes és színházi világ…” Ezek jártak a fejemben, ahogy jöttem most hozzád. És ha hagyod, ezekről fogok beszélni órákon át.

A diktafonon már nem múlik, tied az egész, letöröltem Kapát. Az olvasónak viszont nem tudom visszaadni, milyen hévvel és szenvedéllyel beszélsz. Tehát egy történelem iránt szenvedélyesen érdeklődő színésszel van most dolgom.

Az ember érdekel a történelem zűrzavaros pillanataiban. Ha egy-egy történés elkap és megráz, akkor arra rácsavarodom. Szenvedélyessé akkor válok, amikor valami felháborít. Például a történelemhamisítás. Amikor egy-egy párt saját érdekei mentén megpróbálja kisajátítani a történelmet, miközben szép csendben elfelejtődik Krassó György, Csengey Dénes, Petri György, tudom sorolni. Úgynevezett rendszerváltás, miközben szembeköpjük a közelmúltat. Mit gondoljak akkor 1944-ről, amikor még nem is éltem?! De ha már 1989: abban az évben olvastam egy interjút Kovács Lajossal a Film Színház Muzsikában, tudod, az járt nekünk. „Fiú, ha megállsz, meghalsz!”, ez volt a címe, azt hiszem. Na, azt az interjút ki is vágtam. Peter Handke Kasparját játszotta akkor Kovács Lajos Miskolcon. A „botrányos életű színész”, ezt hallottam róla. Engem megragadott az, ahogyan ő beszélt a színházról. Tizennyolc éves voltam akkor. Aztán megismertem a színészetét. Imádom. Még egy Argó-féle filmben is megrendít a jelenléte. Hiteles és igaz. Ugrálok össze-vissza, Lacikám, de te majd elrendezed.

Vagy nem. Mindenesetre visszatérítelek ahhoz, amit az improvizációról mondtál, és amit nem igazán értek: filmben igen, színházban nem. Fordítva gondolnám.

A filmben szükség van egy „szabad sávra”. Ha bizalmat kapok, és ez történt például Till Attila Tiszta szívvel vagy Bodzsár Márk Drakulics elvtárs című filmjeiben, akkor azt a bizalmat megpróbálom megszolgálni. Becsúsztatom a saját szavaimat, picit másfelé viszem a szituációt, és ezek az apró, finom meglepetések inspirálják a partnereket is. Ha négyszer veszünk fel egy jelenetet, akkor négyfelé „tekerem”, aztán majd a vágószobában eldöntik, mi legyen. Figyelem közben a stábot, és boldoggá tesz, ha látom, hogy alig tudják elfojtani a nevetésüket. Világéletemben ez volt: szerettem, most is szeretem megnevettetni az embereket. Közel áll hozzám a vaskos humor, ami nemcsak simogat, de karcol is. Színházban én többnyire Pintér Béla előadásaiban játszom: ha jók vagyunk, talán ott is minden a spontaneitás látszatát mutatja, de bizony minden pontosan kiszámított, nem fér bele, hogy én „meglepjem” a partnereimet. A próbákon megszületik az előadás ritmusa, ha azt borítod, borul minden, és nem működnek a poénok, nem hatnak a szélsőséges fordulatok. A színházban is vannak improvizációra építő műfajok: a Beugró, amiben Rudolf Péterék remekül lubickolnak, a TÁP Színház őrületei, de ide sorolható A fajok eredete is, amit Kapával és Pepével játszunk. Aki most megnézi, nagyon mást lát, mint amit másfél évtizeddel ezelőtt a bemutató közönsége látott. Elégedetlenek voltunk a végeredménnyel, és az első húsz előadásban tovább „próbáltunk”, azaz folyamatos improvizációk által változott az előadás. Eszembe jut Bácskai Juli pszichoszínháza: egyszer a drága Börcsök Enikő azt kérte, én legyek a partnere. Gondold el, ez az óriási színésznő engem hívott! Ott, akkor, abban a szabad improvizációban a személyiségnek olyan rétegei is felszakadtak, amikre nem számított az ember. Óriási szívfájdalmam, hogy többször nem játszhattunk együtt. A Szerdai gyerek című filmben mindketten benne vagyunk, de nincs egyetlen közös jelenetünk sem. Kivételes színésznő volt, ötvenkét évesen, a születésnapján hagyott itt bennünket.

születésnap

Te ebben az évben, mégpedig december 24-én, szenteste leszel ötven.

Már délután kettőkor megszülettem. Szerintem a doktornő igyekezett időben megindítani a szülést, hogy vacsorára hazaérjen. Gyerekkoromban imádtam ezt az estét: a nyolcvanas évek elején bejöttek a déligyümölcsök, narancs, banán, ezektől extázisba estem. De akkoriban nekem minden a sport körül forgott, azt lestem, kapok-e új stoplis cipőt vagy Adidas zoknit. Nagy kincs volt néha a fa alatt a Bounty csoki, amit a szüleim a nyíregyházi Szabolcs Hotel dollárboltjában vettek meg. Még nagyobb flash volt a külföldi futballfolyóirat: a tízéves Thuróczy Szabi karácsonykor-születésnapon a L’Équipe-et lapozgatja, Platini, Rocheteau, Paolo Rossi meg a többiek fotóit bámulja, és ábrándozik. Nem a színházról – a fociról. Aztán jön a torta, én meg fújom a gyertyákat.

Eszembe jut az a tízéves gyerek, akit A sütemények királynőjében játszol…

Tibike.

Vagyis éppen, hogy nem játszol – a már említett Kovács Lajost idézi minden színpadi megnyilvánulásod: jelenlét, nem pedig szerepjáték. Említhetem Baba nénit A démon gyermekeiből: paróka, női ruha, retikül – de eszedbe sem jut, hogy Tibikeként utánozz egy gyereket vagy Baba néniként női hangon megszólalj. Megjelenik előttem Kossuth Lajos a Kaisers TV Ungarnból, aki hétköznapi emberként belép, és te nem erőlködsz, hogy alakítsd a nemzeti hőst. Szeretem, amit csinálsz a színpadon, miközben azt érzem, nem „csinálsz” semmit.

Egy sorsot próbálok megragadni. Ehhez végiggondolom például, milyen voltam tízévesen, és talán találok is egy-egy gesztust, de inkább a gondolkodásom, a magatartásom, az akkori létezésem érdekel, nem az, hogyan utánozzak egy gyereket. Abból gyerek nem lesz, csak egy idétlen felnőtt. Gondold el, mennyi buktatója van annak, amikor részeg embert vagy meleg férfit kell játszani…

Mint Till Attila első filmjében, a Pánikban.

Vagy Pintér Bélánál a Korcsulában. Én igyekszem nem túlgondolni.

Ez mit jelent?

Nem rágódom feleslegesen azon, hogyan is kellene ezt vagy azt a mondatot mondani. Mert így elkezdem magam kívülről figyelni, és elveszítem a lényeget: a hiteles létezést. Csak ügyeskedek, de nem vagyok. Filmforgatásokon, amikor már tisztában vagyok azzal, ki az az ember, aki, úgymond, én vagyok, a jelenetnek csak nyolcvan százalékát rögzítem előre. Megadom magamnak azt a lehetőséget, hogy bármi történhessen. Szerencsés esetben te azt látod, hogy belül vagyok, „csak vagyok”, ahogyan mondtad, és nem a végszóra koncentrálok. Ehhez filmen is, színházban is tudnom kell, ki az az ember: ki az a Baba néni, akinél természetesen az is fontos, hogyan emeli a kezét, hogy ül le, hogy tartja a retikült, figyelek is erre, de a legfontosabb mégiscsak az, ami vele történik: egy ötvenöt éves asszonyt a klimax hőhulláma közepette, harminc év után egy pillanatra újra megsuhint a szerelem, méghozzá egy huszonéves fiú által. Mindez nevetséges és szánnivaló, de ha nem viccelem el azzal, milyen komikus, hogy Doktor Thuróczy Szabolcs, ötvenéves férfi parókával a fején nőt játszik, akkor szívszorító a pillanat, amikor ez az asszony húsz másodperc repülés után a földre zuhan. Ez röhejes, fájdalmas és szép. De ha te nem látod is, én a szöveggel találkozva, a szerepre készülve végigpörgetem az általam ismert ötvenes nőket, felidézem a mozdulataikat, mondataikat, és a felidézés által be is építem ezeket magamba. Hogy lehet egy mondattal taccsra tenni egy embert: „Én igazán nem szeretném megmondani neked, kislányom, de szerintem ne vedd fel azt a nadrágot.” Ez egy „anyaszöveg”: aggódó, okoskodó, fontoskodó…

Szabi, ez nem hangoskönyv, ezt olvasni fogják. Hogyan írjam le azt, ahogyan mondod?

Úgy próbálom mondani, hogy egyszerre legyek aggodalmaskodó és laza, leuraló és toleráns, és a kislány számára elviselhetetlen, miközben az anya szempontjából teli vagyok jó szándékkal. Elég jó a memóriám, a szükséges pillanatokban elő tudok szedni látszólag jelentéktelen, mégis emblematikus semmi-dialógusokat: „Szabikám, milyen szép az a kép a falon”, ezt mondja egy rokon néni. Én meg ahelyett, hogy bólogatnék, a tízévesek őszinteségével azt mondom, nekem nem tetszik. Aztán látom a döbbent-riadt arcát, és ez beég az emlékezetembe.

foci forever

Írd le a tízéves Thuróczy Szabolcsot!

Nyíregyházán lakunk, a vasútállomással szemben. Nyár van, 1982, szóval tíz és fél vagyok, hiszen karácsonykor születtem, megy a focivébé Spanyolországban. Reggel kilenckor felveszem a rövidnadrágot, a pólót, az edzőcipőt, körbejárom a lépcsőházat, becsengetek, hogy indul a foci, és összejövünk tízen-tizenketten.

Van ott nektek pályátok?

Füves grund. Sok labda kidurrant, mert arra járt a tizenkettes busz, és olyankor ment a matek, hogy éppen ki kérjen pénzt labdára. Szóval őrült, megszállott módon játszunk, amíg meg nem éhezünk. Akkor felszaladok a lakásba, anyám otthon van, mert a tanároknak nyári szünet, eszem az oldalast rizibizivel meg uborkasalátával, jön a délutáni vébémeccs, megnézem, aztán az esti meccsig megint focizunk. A látott meccs hatására úgy mozgunk, passzolunk, mint Socrates vagy Júnior…

Brazil futballisták, szúrom közbe, ha van még színház iránt érdeklődő olvasónk.

Vagy Nyilasi Tibi! Mert akkor még természetes volt, hogy a magyarok is ott vannak! Ő volt a kedvencem, meg Ebedli Zoli. Én a Nyíregyházi Vasutasban végigjátszottam a jobb oldalt: hátvéd, középpályás, csatár. Jól futottam, jól adtam be – figyelj, én erről órákig tudok mesélni.

Az olvasó érdekében el kellene jutnunk a színházhoz.

Akkor elég annyi, hogy nyáron egész nap fociztunk. De ami a tíz és fél éves gyerek életében még nagyon fontos: azon a nyáron felvettek a sportsuliba. Kezdtem volna az ötödik osztályt, és jött egy ember, Bús Zoltán, aki kiválogatta a legjobbakat, köztük engem is. Mellesleg a fia, Bús Iván, játszott a Nyíregyházában, aztán pár meccset a Fradiban… Bocs, abbahagyom.

Ha jól értem, ez iskolaváltást is jelentett.

Igen. Anyukám a tizenkettes iskolában volt tanítónő, én pedig átkerültem a tizennégyesbe, ez volt a sportsuli. Jól ment a foci, nem csak nekem, a korosztályunk országos szinten is a legjobbak közé tartozott. Akkor a Fradi, a Csepel, az MTK és a Nyíregyháza volt a legjobb. Tudok mondani neveket.

Kérlek, ne.

Rendben. A lényeg végül is az, hogy közben egyre gyengébb lett a bizonyítványom. Így aztán az akkor még gyengécske Kölcsey Gimnáziumba kerültem. Még két évig visz a fociszenvedély, aztán annak vége.

Hogyan?

Fontos ez?

Hogy ne lenne fontos! Az a srác érdekel, aki ott ül majd a padban, amikor Gaál Erzsi belép a terembe, és azt mondja, szereplőket keres a színházban készülő Danton halála című előadásba. Nem jelentkezel, ha neked még tart a foci.

Most is tart.

Látom, tudom, hiszen nekem is. De nem lettünk focisták. Emlékszem a Bárka–Szkéné meccsekre, és hogy nagyon dühített az a srác, te, aki a Szkénében jobban focizott, mint én. Nehéz az ilyet bevallani. Középiskolás koromban úgy képzeltem, én az NB II.-ig vinném, esetleg NB I. tartalék. Te hová kalibráltad magadat?

NB II. Több nem.

Szóval, hogyan lett vége?

Tizenhat-tizenhét éves lehettem. Nyírteleken játszottunk, biciklivel mentem ki. Vittem a csapat szerelését is, akkor éppen rám került a sor. Ülünk az öltözőben, a szerelést lerakom középre, az edző megszólal: „Thuróczy, te mehetsz is haza.” Nézek rá: „Hogyhogy haza?!” Gondold el, még a kispadra se ülhettem le. Felálltam, felültem a biciklire, vissza se néztem. Erről az útról letértem, másfelé indultam.

nyíregyházi underground

Ez mit jelent?

Becsukódott egy ajtó, és kinyílt egy másik, a világ ajtaja. Itt beszélnem kell Úsz Istvánról, aki anyám kolléganőjének volt a férje. Ortodox pap, nagyszerű ember, akkoriban helyezték Nyíregyházára. A Kölcseyvel szemben volt a bázisuk egy kápolnával. Rendszeres találkozókat tartottak ott, komoly és fontos dolgokról beszélgettek-tanultak az emberek az ő vezetésével. Én oda átjártam a suliból. Leültem, ott ragadtam.

Miről volt szó?

Mindenről. Mondok példát: levetítették Tarkovszkij Áldozathozatal című filmjét, és arról beszélgettek. Ittam a szavukat. Jelentős személyiségek jártak oda: Vörös Imre alkotmányjogász, Kállai Kristóf későbbi vatikáni nagykövet, Göncz Árpád… Ültem oldalt, hallgattam és figyeltem. Hogy úristen, így is lehet?! Berobbantott bennem ez valamit. A rendszerváltás közelében vagyunk, és a szerencsém egy kivételes személyiség közelébe sodort. Sokan voltunk így, velem egykorúak, idősebbek, mindenki előtt nyitva volt az ajtaja. Tél volt, sosem felejtem el, kinn a folyosón a sok otthagyott meleg holmi, és egyszer valaki magához vette Úsz István kabátját. Ő ezt észrevette, és utánaszólt: „Vidd csak, ha fázol, de a kulcsomat hadd vegyem ki a zsebéből!” Ilyen volt. Tőle egyenesen vezetett az út a filmklubba: minden hétfőn ott voltam. De ekkoriban kezd el szárnyalni a színház is: Alain Timár francia rendező egy Ionescóval, Ivo Krobot a Hrabal-előadásokkal – én ezeken már ott vagyok. Sőt, még a tanulmányi eredményem is kezd javulni: irodalomból és történelemből egész jó vagyok. Filozófiából, ezt képzeld el, Kierkegaard Félelem és reszketés című művéről tartok kiselőadást! Én, aki a sportsuliban tíz szóval fejeztem ki magamat, azt ajánlom a magyartanáromnak, hogy nézze meg Bódy Gábor új filmjét, a Kutya éji dalát.

Egy tizenhét éves gyerekembert általában a felnőttek vezetnek.

Nekem inkább a huszonéves haverok voltak a meghatározók. Az egyik azt mondja, gyerünk el a Vágtázó Halottkémek koncertjére, a másik felrakja a Bizottság együttes lemezét.

Egy nyíregyházi gyerek a budapesti undergroundról mesél nekem. Nem értem.

Akkoriban indult a nyíregyházi képzőművészeti szakközépiskola, és ezek az underground csávók oda eljöttek. Nagy volt a zsongás, és nekem ott volt a helyem. Frank Zappát, David Bowie-t hallgattuk, kívülről tudtam a Break című Neurotic-számot, azzal lehetett jól csajozni. Pörgött az idő, pörögtem vele én is. Ezt a korszakot, ezt a közeget nekem találták ki. Andival, a feleségemmel beszéltük a napokban, amikor megnéztük az SZFE-ről készült filmet, mennyire örömteli és mégis elkeserítő, hogy ma is a nyolcvanas évek számait éneklik a fiatalok: Kontroll Csoport, Trabant, Európa Kiadó stb. Még mindig ezek adják a „forradalmi” energiát – és ez szomorú. Na, mindegy, nekem ez óriási volt: megőrültünk, amikor átmentünk Debrecenbe, és Menyhárt Jenőékkel együtt üvöltöttük, hogy „Helló, bébi, te nyomorult állat!”. Szóval engem behúzott az underground kultúra.

Miközben vannak „fontosabb” dolgok: 1989 őszét írjuk, negyedikes vagy, dönteni kell a továbbtanulásról. Édesapád tekintélyes nyíregyházi ügyvéd, édesanyád tanítónő, a bátyád ekkoriban joghallgató – te meg „rossz társaságba” keveredsz.

Másodikban, amikor szinte bukdácsoltam a suliban, a szüleim úgy képzelték, jó esetben összejöhet a gyereknek majd a földrajz–testnevelés szak a nyíregyházi főiskolán. De negyedikben a „rossz társaság” ellenére elkezdtek javulni a jegyeim, Zoli pedig, a bátyám, biztatott, hogy tanuljak tovább, mert az egyetemi élet tök izgalmas.

Csakhogy amikor kitöltöd a jelentkezési papírt: Szeged, jogi kar, akkor már javában próbálsz a nyíregyházi színházban.

találkozás egy fiatalemberrel

Gaál Erzsiről kell most beszélni.

De mielőtt belekezdesz, mutatok valamit. Készültem ugyanis egy meglepetéssel: ez egy színházi előadás felvétele 1990 áprilisából. Az elején azt látjuk, ahogyan a színészek érkeznek délután a színházi büfébe.

Danton halála, Erzsi rendezte.

Elindítom a felvételt.

Úristen! Földi Laci, Dantont játszotta… Gados Béla, Csíkos Sanyi, ez őrület!

Várjál, most bejön egy srác, megáll, kicsit bizonytalanul körülnéz, közben köszöngetni próbál, nem tudja, észrevették-e, forgolódik, hová is kéne leülni…

Ez hihetetlen! Honnan szerezted? Magamat látom tizennyolc évesen! Nézd, milyen félénken toporgok! Ekkor kezdődött minden, mármint a színház. Vagyis akkor, amikor 1989 decemberében Gaál Erzsi benyitott az osztályba, és azt mondta, szereplőket keres egy előadáshoz. Nem statisztákat, ő nem is ismerte ezt a szót. Mentünk, sokan. Engem tizenöt-húsz másik sráccal-lánnyal bevettek a produkcióba. Hétvégeken elkezdődtek a próbák. Erzsi nem olyan volt, mint egy „rendező”, aki panyókára vetett zakóval odadob egy-két mondatot: „Hogy is hívják magát… lépjen kicsit hátrébb!” Erzsi velünk volt, figyelt ránk, leült a földre mellénk, és magyarázott. Ha újságíró jött, hozzánk küldte, hogy bennünket kérdezzen. Brutális ez a felvétel! Az meg ott a Mészáros Árpi! Tudod, operettszínész, piacoztak az apjukkal, eszében sem volt, hogy színész legyen, aztán az lett.

Szóval 1990 áprilisában vagyunk, az egyetemi felvételi még előtted van.

Igen ám, de engem már megszédített a színház. Bejárok az előadásokra, szinte otthonos vagyok a színházban, mindent megnézek, 1990. március 12-én például Nádas Péter Temetését Gaál Erzsi rendezésében.

Tényleg jó a memóriád, akkor volt a bemutató.

Ezek nekem beégtek. Nagyon emlékszem például egy előadásra, Krobot Ivanov-rendezésére: a vége felé, az esküvőn Lebegyev szerepében Szigeti András elmond egy monológot, „A cukor édes, a csizma fekete, az ég kék, ti szeretitek egymást…” Nem tudom már pontosan. Azt tudom, hogy ülök a nézőtéren, és sírok. Az igazmondástól sírtam, az igaz mondatoktól. Egy másik meghatározó élmény: a kaposvári Marat/Sade, amit 1989. november 16-án nézek a tévében, sőt fel is veszem. Az az előadás maga a csoda! Beszélgetések is vannak, a szünetben Ács Jánossal, az előadás után pedig érkeznek a színészek jelmezben, csatakosan: Jordán Tamás, Máté Gábor, Lukáts Andor. Sorban beszélnek, Andor egyszer csak pacekban: „Nincs másnak értelme, mint földig rombolni mindent!” Élő közvetítés, néma csend. Már egy hónapja, hogy Szűrös Mátyás kihirdette a köztársaságot. Én pedig megjegyzem ezt a mondatot. Andor ezt a Marat kapcsán mondta, de nem a pusztítás, nem az anarchia volt a mondat mögött, hanem az, hogy meg kell ragadni a pillanatot, amikor mindent nulláról kezdhetünk. Hát nem ragadtuk meg a pillanatot. Jött a maszatolás, az elkenés, a csúsztatás, és ott vagyunk, ahol: a béka segge alatt. Ezek a mondatok, ezek a képek vittek engem tovább. Otthon az asztalomon volt egy üveglap, alatta gyűjtöttem ezeket. Volt ott minden: Arthur Rimbaud, Kovács Lajos, Marat, Hrabal, Eperjes fotója az Eldorádóból…

esti tagozat

Ezek után az lenne logikus, hogy ez a nyíregyházi srác a színművészetire jelentkezik.

De nem. Egyrészt Erzsi nem javasolta. Nem volt jó véleménye arról az intézményről, meg szerinte én már túlságosan érett voltam ehhez. Másrészt kiderült nekem, hogy sok nagyszerű művész van a pályán, aki nem a színművészetiről került a színpadra. Ha csak a kaposvári Marat-ra gondolok: Jordán, Lukáts, Pogány Judit, Csákányi Eszter… Szóval nem izgatott a színművészeti, mentem Szegedre. Megírtam a felvételit, magyarból Esterházyról írtam egy esszét, nem is rosszat. Legalábbis felvettek. A család boldog volt. De én is, mert csak esti tagozatra. Ez volt az én életem szerencséje! Ha nappalira kerülök, nem biztos, hogy van bátorságom Nyíregyházán maradni. És akkor ősszel nem hív engem Zsótér játszani. Gondold el, Cyrano, Orpheus alászáll, Titus Andronicus, ezekben kaptam igazi szerepeket!

Tehát 1990 őszétől rendszeresen utazol Szegedre, és közben a nyíregyházi színház tagja vagy.

Nem voltam tag: m. v., mint vendég, ez volt odaírva, akár egy igazi színésznél. A szüleim néztek ijedten, mi lesz ezzel a gyerekkel… A vizsgákat megcsinálja, de egyre jobban beszippantja a színház, éjjel kettőkor jön haza spiccesen, egyik cigarettáról a másikra gyújt, nyitja a spájzajtót, falja a pecsenyezsíros kenyeret zöld paprikával. Érted, hát égett a gyomrom. Reggel vissza a színházba, próba, készülés, találkozások, Erzsi által olyan arcok bukkannak fel a klubban, mint feLugossy, Víg Mihály… Áll ott ez a gyerek, és mellette Víg Miska. Imádtam, a mai napig imádom, persze neki nem merem mondani, de itt neked miért ne mondhatnám. És még szerepeket is játszom. Olvashatod a plakáton: Demetrius – Thuróczy Szabolcs, Chiron, a testvére –Mészáros Árpád Zsolt.

Majd harminc évvel később közös jeleneted van vele a Tiszta szívvel című filmben.

Kellett egy figura, aki luxuskörülmények között él – és szalonnázik. Árpika ez a típus, én nagyon szeretem őt. Azért jelentkezett a Danton halálába, mert lóghatott matekóráról. Semmi köze nem volt a színházhoz, és látod, ott ragadt. Erzsinek, Zsótér Sanyinak volt rá szeme, érzékenysége. „Hát baj az, ha hullákra lépek, hogy kimásszak a sírból?!” – Árpi olyan lazán, gyermeki ártatlansággal és természetességgel szólalt meg a Titusban, hogy muszáj volt észrevenni: bejön egy srác a színpadra, és úgy beszél, mint egy ember. Összehaverkodtunk. Két különböző világból jöttünk: én egy tekintélyes értelmiségi családból, ő meg a piti bizniszből – az apjával, óriási figura, Parmalat dzsekiket árultak a Búza téren. És összepasszoltunk. Erzsiék szerették összeilleszteni a végleteket: az említett Víg Miskát egy kortárs angol darabhoz, Darvas Ferit egy lengyel klasszikushoz, Gombrowicz Esküvőjéhez hívták zeneszerzőnek. Na, az az előadás húsz évvel előzte meg a korát!

végletek

Írtam erről a produkcióról, ki is készítettem a cikket, mert akarok idézni néhány sort: „Szereplőink a nép nyelvén kommunikálnak: a három ifjú előbb egy tangóban szól magányáról, gyermek és szülő megható találkozásakor pedig csárdásra csattog a nem létező csizmaszár. Operett, magyar nóta és diszkó egyaránt megszólal…” Nekem azt a világot idézi meg, amiben te immár több mint húsz éve meghatározó színész vagy: Pintér Béla színháza ilyen.

Milyen érdekes, mert tényleg. Nagyon másféle színház a Béláé, de ebben egyezik Erzsi világával: össze nem illő szélsőségek kevercse, amit csinál. De a Pintér Béla és Társulata előtt még van egy fontos állomás: Szolnok.

Tudom, persze. De maradjunk még Nyíregyházán: 1990 őszétől két úton jársz párhuzamosan: esti tagozaton végzed a jogot, és közben mint vendég minden idődet a színházban töltöd. Gondoltad, hogy ezek a párhuzamosok találkoznak majd?

Nem gondolkodtam ezen. Becsülettel ingáztam Nyíregyháza és Szeged között, közben pedig élveztem a színházi munkát. De fogalmam sem volt, mit hoz a jövő. A szüleim titkon talán abban bíztak, hogy a gyerek kicsit elbohóckodik, aztán majd csak letörik a szárnyait, vagy rájön, hogy nem elég tehetséges. Azt szokták ilyenkor mondani, hogy „benő a feje lágya”. Nekem nem nőtt be.

Nehezen érthető: a legvadabb színházi kísérletekben veszel részt, folyamatos a kapcsolatod az underground kultúrával, és közben éveken át kitartasz valami mellett, amit nem szeretsz. Tanulsz, vonatra szállsz, vizsgázol, nem buksz meg.

Az lett volna az igazi rákendról, ha otthagyom a fenébe! De nem akartam támadási felületet: ha a szüleim elnézik nekem a színházat, akkor kutya kötelességem, hogy elvégezzem az egyetemet. Gaál Erzsi és Zsótér Sanyi személye a kulcs: olyan intenzitással vetették magukat a munkába, és olyan jólesőn tekintettek bennünket egyenrangú társaknak, hogy mentem velük, ahová hívtak. Szolnok után a József Attila Színházba, a Szkénébe, az Egyetemi Színpadra – az utóbbin találkoztam az akkor már nagyon rossz állapotban lévő Balkay Gézával, aki így is lenyűgöző volt. Néztem őt a Platonovban, ahogyan önégető svungjával magával rántott mindenkit. Néztem a többi nagy színészt a Katonában: Básti Julit, Vajda Lászlót, Gelley Kornélt, Bán Janit, sorolhatom napestig. Biztosan tudták a technikát is, de én nem technikázást láttam, hanem intenzív jelenlétet. Szívből, vérből játszottak, megélték mindazt, ami a színpadon történt. Eszembe jut Horváth Józsi bácsi! A világ legátlagosabb nevével a világ legegyszerűbb színjátszását felmutató ember, aki tulajdonképpen nem csinál semmit, csak létezik. Erre jöttem rá, ahogy bámultam ezeket a nagy színészeket: ez a legtöbb, amit színész elérhet: igaz módon létezni. Ezek persze csak szavak, sajnos nem tudom pontosabban kifejezni.

Elég, ha megcsinálod a színpadon, filmekben.

Próbálom, néha sikerül. Az egyszerűhöz eljutni, vagyis egyszerűnek maradni – nem könnyű. „Kenyér” – ezt mondja Görbe János, és végigfut a hideg a hátamon a gyönyörűségtől. A fajok eredetében hajléktalant játszom. Ehhez én nem megyek le az aluljáróba, hogy figyeljem, ki mit csinál, hogyan vakaródzik stb. Leszedhetem ezt, de az másolás, utánzás, nem létezés. Ügyesnek lenni, jó ötleteket megvalósítani – ezek engem nem érdekelnek a színházban.

A technikát mégiscsak el kell sajátítani.

Én nem tanultam technikát. Mondják is, hogy nem jól beszélek, és igazuk van sajnos. Szirtes Ági halkan megszólal, és a tizedik sorban is pontosan értik: a megtanult technikát és az apjától hozott őserőt ötvözi, fantasztikus. Az én tanulásom a figyelem volt mindig. De nem technikát, ötleteket figyelek, hanem magát a létezést. Szolnokon játszottam a Sybill című operettben, egy „fenegyerek”, Victor Ioan Frunză rendezte: Konstantin nagyherceg szárnysegédjét játszottam. Sokat voltam színen, de csak egy mondatom volt: „Féltelek, Nyikoláj!” Mindenki szerette, ahogy mondtam. Pedig nem trükköztem, nem poénkodtam a kellékekkel, nem ötleteltem, csak mondtam.

zsinórpadlás

Eljutottunk Szolnokra.

1994-ben Erzsi és Sanyi Szolnokra szerződtek, és hívtak. Tömény időszak: volt, hogy délelőtt Csongor és Tünde, délután Sybill, este Jegor Bulicsov. Utóbbiban a Trombitást játszottam, és büszke voltam, amikor megtudtam, hogy annak idején ezt a szerepet Őze Lajos játszotta. Ez akkor már egy igazi szerep, húztam ki magamat.

Itt már társulati tag vagy?

Igen. Ez az első társulati tagságom. Mondjuk, nem tartott sokáig. Egy év után eljöttünk Szolnokról.

Találkoztam egy háborgó nyilatkozatoddal, tartalmilag idézem: itt van három nagyszerű rendező, Gaál Erzsi, Viktor Frunză és Zsótér Sándor, és nem kellenek ennek a városnak! Azonnal beugrott egy szemtelen mondat, amit Spiró Györgynek, a szolnoki Szigligeti akkori igazgatójának mondtam, amikor 1994 tavaszán lelkesen mesélte, hogy a Gaál–Zsótér párossal fogja megújítani a szolnoki színházat. „Gyuri, ugye tudod, hogy egy éven belül megbuktok?” „Miért, nem tehetségesek?” – kérdezett vissza Spiró. „De, azok. De két ilyen radikális színházcsinálót nem bír el egy vidéki kőszínház.” Nem az én jóstehetségemet akarom itt hangsúlyozni, hanem arra utalok, hogy abban az évadban korántsem nézőbarát előadások születtek ott. Kimondhatjuk, hogy kudarc volt az az év?

Nekem már csak azért sem volt az, mert így kerültem Budapestre. De egyébként sem annak éltem meg. Intenzív munkákban vehettem részt, amiket a fogadtatás nem igazolt. Mondok egy példát: a Csongor és Tündében az egyik ördögöt játszottam. Az egyik jelenetben fel kellett rohannom a zsinórpadlásra, és a sietségben bevertem a fejemet a fenti vasajtóba. Malackmaszk volt rajtam, így a nézők nem vették észre, hogy a homlokom szétnyílt, és ömlött belőle a vér. Végigcsináltam az előadást, aztán összeestem. Bevittek a kórházba, az orvos rám nézett, balszerencsémre látta az előadást, és felismert: „Én magának nem varrom össze a fejét!” Valaki végül összevarrta, én meg hazautaztam Nyíregyházára. Anyám nyitja az ajtót, áll ott egy sovány, sápadt, szakadt bőrdzsekis srác, a fején óriási seb. „Jézus Úristen, kisfiam!” Beszédelegtem a konyhába, megettem a húslevest, aztán be a szobába, ledőltem az ágyra. Fizikailag is, lelkileg is kiment belőlem az erő. Később a Novemberi éjre lejöttek Szolnokra a szüleim. Az egyik szatírt játszottam, a nemi szervemen egy zokni, apám-anyám sóhajtozott, és riadtan nézte a többi megütközött nézőt. Utána sétáltunk együtt Erzsivel a színészház felé, ő kétfelől belékarolt a szüleimbe, és nyugodtan, meggyőzően magyarázta nekik: „Szabi nagyon jól gondolkodik a világról, minden rendben van vele, de később, úgy negyvenéves kora körül fog beérni.” A szüleim megnyugodtak. Egy kicsit.

Erzsinek igaza lett.

Úgy tűnik. De akkor, 1995 nyarán, amikor „elkotródtunk” Szolnokról, ebben a „beérésben” magam sem hittem. Jött két-három év, amikor fogalmam sem volt, mi lesz velem. Szerencsére Zsótér hívott a Szkénébe, ahol Garaczi Mizantróp-átiratát rendezte, ott találkoztam többek között Pintér Bélával, ez a találkozás később elég fontos lesz.

szörti-forti

Körberajzoltuk azt a srácot, aki ült az iskolai padban, amikor Gaál Erzsi belépett az osztályba. Most rajzoljuk körbe azt a fiatalembert, aki huszonhat éves korában úgy dönt, hogy kimegy Londonba. Én annyit tudok, hogy van egy diplomája, ő Doktor Thuróczy Szabolcs, és van már egy fia is, akivel jóval később, amikor a fiú tízéves lesz, akkor találkozik először.

A diploma: megkapom, lerakom valahová, hasznát soha nem veszem. A fiam… Itt kell tenni egy kicsi családi kitérőt. Nagyon fiatal vagyok, amikor ő születik, tíz évnek kell eltelnie, hogy találkozni tudjak vele. Ma már nagyon jó a kapcsolatunk, de annak a tíz évnek a pecsétje ott van az életemen. Nagyszerű srác, színész, Zsámbéki Gábor osztályában végzett, egyelőre keresi a helyét. Annyi előnye van, ha ez előny, hogy velem szemben, aki a „pincéből” indultam, ő már az „előszobában” kezdhet. Aztán lett egy gyönyörű családom: Andiról már szóltam, a két lányomat imádom, tizennégy és tizenhat évesek. Ma vizsgázott a nagylányom angolból online, hallgatóztam az ajtónál, úgy beszél angolul, ahogy mi most beszélünk magyarul. Ez a generáció már ilyen. Nekem ez hihetetlen élmény, mert az egész életemet végigkísérte a „nyelvhiány”. Parasztangolom van, szörti-forti, ez ragadt rám, amikor huszonhat évesen tök egyedül kimentem Londonba.

Lehet, hogy én vagyok gyáva, de így nem mertem volna kimenni.

Talán menekülés volt ez. Biztos. A fiam elől, a jogi pálya elől, a teljességgel bizonytalan színházi jövő elől. Akkoriban a bátyám Fő utcai lakásában laktam, alkalmi színházi előadásokban bóklásztam, teljességgel tét nélküli napokat éltem. A környezetemben elhangzottak kósza mondatok, hogy Angliában érdemes munkát vállalni, nyelvet is lehetne tanulni… Kimentem, miért ne? A nyelvet persze nem tanultam meg, hiszen én, kelet-európai vendégmunkás csak törökökkel, irániakkal, olaszokkal, lengyelekkel, brazilokkal találkoztam. Egy ideig például Wimbledonban dolgoztam egy hotelben a konyhán, éjszaka alig aludtam, mert tanultam a másnapi menüsort, hogy tudjak pampogni valamit, ha kérdeznek. Sűrű egy év volt. Tragikus, kétségbeejtő, katartikus pillanatokkal teli év. Rengeteg élmény, rengeteg találkozás beégett az emlékezetembe. Megvan mindenki: aki megalázott, aki megölelt, aki keresztülnézett rajtam, aki segített vagy segítséget kért. Brutális időszak, megmerítkezés az úgynevezett életben. Totális koncentráció, mert folyamatosan az kalapál benned, hogy életben kell maradnod. Van egy heti bérleted meg húsz fontod. Tudod azt, hogy a Liverpool Streeten este kilenc előtt húsz perccel a legmenőbb szendvicsek árát leengedik négy fontról huszonöt pennyre, és ott vagy időben, állsz a sorban, és látod egész Kelet-Európát. Én is ott állok, a zsebemben egy útlevél, abba beleírva, hogy Dr. Thuróczy Szabolcs – és akkor mi van? Ott áll mögöttem egy litván hegedűművész – és akkor mi van? A lényeg az, hogy békésen állunk, beszélgetünk, és egyszer csak fillérekért a kezünkbe nyomják a menő szendvicset.

Várakozol a sorban. Mit gondolsz, mi lesz veled?

Nem gondolkodom ezen, csak a szendvicsen. Ácsorgunk, faljuk a szendvicset, olyanok vagyunk, mint akik hajnalonta összegyűlnek a Széll Kálmán téren, és várják, hogy jön a gazda, és aznapra kiválaszt néhány melóst. Nap mint nap igazoltatnak, azokra hajtanak, akiknek poros-sáros a cipőjük. Az enyém az. Az egyik napon nem kaptam melót, a cipőm is rendben volt. És akkor úgy, ahogy voltam, melósruhában, elmentem Hammersmithbe színházba. Megnéztem Purcărete Titus Andronicusát. Ez az egy színházi élményem van Londonból.

Ismerted a darabot, hiszen játszottál benne.

De hallottam már a rendezőről is, és főleg a román színház izgatott, amibe Frunzăval egy picit már belekóstoltam. Hú, nagyon tetszett! Bátran használta a vért, a zenét, a vasat, a fémet, elkapott engem ez a brutális, vad színházi világ. Körülöttem elegáns angolok beszélték az elegáns angol nyelvet, nemigen figyelték az előadást. Ültem a nézőtéren, Doktor Thuróczy, magyar melós, egyedül voltam, mint az ujjam. De megint csak megéreztem, hogy a színházhoz nekem közöm van.

Kiderült, hogy a színháznak mégsem tudsz hátat fordítani?

Én sosem fordítottam hátat a színháznak. Csak még nem találtam benne a helyemet. Az első pesti időkben bizony nagyon savaztam az úgynevezett hagyományos előadásokat. Nekem az kellett, amiket a Szkénében láttam. Katartikus élmény volt például Regős János rendezése, a Piroska, vonzott az Utolsó Vonal, benne Dió, Felhő…

Dióssi Gábor, Felhőfi Kiss László.

Nyers és őszinte színház volt, sok humorral és mélységgel. „Szagszínház”, amiben érzed a megmelegített pörkölt illatát, a pisiszagot, és nem kérdés, hogy valódi. Lehet, hogy ügyetlenebb, mint a hagyományos színház, de engem az ügyesség, a színpadi ügyeskedés sosem érdekelt. Ezt a nyersességet éreztem meg különben a Purcărete-előadásban is. És milyen a véletlen, ha ez véletlen volt: az a Zsótér Sanyi hívott vissza Londonból, akivel a Titus Andronicust csináltuk Nyíregyházán. Szegeden rendezte Hans Henny Jahnn III. Richárd megkoronázása című darabját, arra hazajöttem.

Sztoicskov és Cervantes

Tudtad, hogy végleg?

Benne volt a pakliban, hogy visszamegyek. De aztán Felhő is hívott az És című előadásba, amit García Lorca szövegei nyomán ő maga írt, ott újra összefutottam Pintér Bélával, Terhes Sanyival, és ez a közeg visszahúzott. Főleg, hogy Regős Jancsi rendezett egy Don Quijote-történetet, amiben Dióval játszhattam! Ő volt Don Quijote, én Sancho Panza. Egy Sztoicskov-mez volt a „jelmezem”, tudod, Barcelona. Dión pedig egy hálóing, alatta semmi. Egyszer Erdélyben játszottuk, Dió őrjöngés közben fejre állt, a hálóing felcsúszott, képzelheted. Az első két sorban ötven katona ült, hát nem hittek a szemüknek.

Szélsőségek közt éled az életedet: jogi doktorátus és szendvicsre várás, melósruha és Purcărete-előadás, szolnoki kőszínház és Gaál–Zsótér-előadások, Sztoicskov és Cervantes… Logikus a megérkezés Pintér Bélához, akinél a legszélsőségesebb történések keverednek magától értetődő természetességgel.

Hozzáteszem, a Don Quijotéban benne volt Béla is, Enyedi Éva is, a fájdalmasan hamar meghalt Szemerédi Virág is, szóval azok, akik aztán a társulat magját alkották. Bélán akkor már érződött a színházcsinálás, a rendezés feszítő vágya. Végül is túl volt már mindenféle élményen: Arvisura, Goda Gábor, Zsótér, Regős…

A történet elejét ismerem: következik egy közös futás, egy kör a Margitszigeten.

Ott kezdi Béla mondogatni, mire készül. Ebből lesz majd a Népi rablét, de akkor még ő is csak annyit tud, hogy olyan színészeket keres, akik tudnak néptáncolni. Na, én nem tudtam, ezért lett belőlem az anyakönyvvezető. Közben azért elkezdtem felcsipegetni a népzenét, a néptáncot, rongyosra hallgattam a Muzsikás együttes Bartók-lemezét. Ezzel az előadással indult a Pintér Béla és Társulata, de nem pont azzal a fogadtatással, amit a mostani nézőink ismernek. Mindig kiküldtük Tamás Gábort, a műszaki vezetőt, nézze meg, többen várakoznak-e odakinn, mint ahányan mi, szereplők vagyunk. Ha többen, akkor játszottunk. De engem lenyűgözött Béla elementáris energiája és humora. A végletekkel játszik. Szerettem ezt akkor, és most is szeretem. Minden időt együtt töltöttünk, minden évben létrehoztunk egy új előadást. Elindultunk együtt, megtaláltam a helyemet.

Anyakönyvvezetőt mondasz, de tulajdonképpen ceremóniamester, vőfély, díszítő szerepkört töltesz be – ám nem bújsz egyik szerepből a másikba. Nem „szerepelsz”, úgymond, nem csinálsz semmit, én mindig Thuróczy Szabolcsot látom.

Most a színpadi létezésről, annak igazságáról beszélünk. Csak az egész számít, aminek én is része vagyok. Abból nem kell ügyeskedéssel kitűnni, kitüremkedni. Nem véletlen, hogy nálunk a kezdetektől természetes, hogy a tapsnál együtt hajolunk meg.

A Népi rablétben a többiek énekelnek, csujogatnak, táncolnak, és csak te beszélsz. Szöveggel lekíséred az előadást. Nekem olyan érzésem van, hogy ez a te saját szöveged.

Azt remélem, akkor is van ilyen érzésed, amikor nem a magam szövegét mondom. Mert valóban, ez az első és utolsó alkalom, hogy a szövegem java részét én írtam. Béla hozzászólt, húzta-javította, de igen, ez az enyém. Őt akkor a tánc izgatta. Gyakoroltak a zenészekkel, nekem pedig megadta a témát, és hátraküldött az öltözőbe. Ők csujogattak, én írtam. Legközelebb, a Kórház-Bakony esetében elkezdtünk improvizálni a próbákon. Ő ezt figyelte egy darabig, aztán azt mondta, ennek semmi értelme. Hazament, és megírta az első jelenetet. Azóta az ő szövegeit mondjuk. Csakhogy nagyon jól ismer bennünket, tudja, kinek mi áll jól, és azt hozza.

Ti ilyenkor annyit tudtok, hogy Béla most ír, aztán majd hozza a kész szöveget?

Ez van az utóbbi években. De az első évtizedben inkább a próbák által épült-fejlődött a szöveg. A 2010-es Szutyok után már jöttek a nagy „opuszok”, a Kaisers TV, A 42. hét, a Titkaink meg a többi, ezek többnyire kész drámaként érkeztek az első próbára. De a jóval korábbi A sütemények királynője is készen megvolt benne, „csak” fel kellett bányásznia a saját életéből. Korábban, 2002-ben a Parasztoperában még lépésről lépésre araszoltunk: jött egy új dal, az bizonyos irányt szabott, és ment vele a történet. Tégláról téglára érkeztek az új mondatok, jelenetek, épült a fal. Szerencsére a Parasztopera előtt már nem kellett kilesni, vannak-e nézők. Bélát is, a társulatot is, és persze benne engem is erősített a visszaigazolás: telt házakkal játszottunk, és elkezdtünk utazni. Hollandiában, Walesben, Szlovéniában, Csehországban, mindenütt értettek, szerettek bennünket. Mi meg szerettük azokat a darabokat és bennük a szerepeket, amiket Béla direkt ránk írt. Amikor kitalálta az állomásfőnök szerepét a Parasztoperában, szerintem már előre mosolygott, hogyan fogom én azt megoldani.

aki becsörtet

Mit csinálsz, amikor Béla az olvasópróbán azt mondja, te fogod játszani Kossuth Lajost?

Úgy érted, utánaolvasok-e? Tanulmányozom-e a nagy magyar politikus életét? Hát, nem igazán. Inkább az izgat, milyenek ezek a szent életű hőseink, ha lehozzuk őket a földre. Belép Kossuth mint egy panoptikumfigura, aztán megszólal mint egy ember. Hogyan másként?! Máskülönben igen, tanulmányoztam kicsit az életét. Az tűnt fel, hogy a szabadságharc idején negyvenhat éves ember olyan volt, mint egy hatvanéves. Belépek a színpadra, és a nézők egy tankönyvekből ismert, érett, bölcs bácsit várnak, aztán elcsodálkoznak, amikor egy hétköznapi, gyarlóságokkal rendelkező, egyszerű emberrel találkoznak.

Az állomásfőnök és Kossuth szerepét említettük. Rájuk is jellemző az, ami az általad játszott szinte összes szereplőre igaz: nagyszerűen előkészített antréid vannak. A néző megismer egy helyzetet, amibe te váratlanul belépsz, sokszor belecsörtetsz, és széttöröd-szétzúzod azt.

Ez Béla érdeme, így építkezik. „Ne kapkodj, Lajos!”, mondom A démon gyermekeiben, ahogy női ruhában, parókában belépek; a Szutyokban üldögél szomorúan a házaspár egy lírai jelenetben, én harsogva betrappolok atlétában, hajszárítóval a kezemben, CBA-szatyorral a fejemen; a Parasztoperában zajlik egy intim, csendes készülődés az esküvőre, én meg részeg állomásfőnökként demizsonnal a kézben üvöltözve érkezem… Valóban, most, hogy mondod, igen.

Vagy például Kossuth Lajos a Honvédelmi Bizottság nevében megszakítja az élő adást a tévéstúdióban.

Lehet, hogy a nyerseségem, a recsegő hangom Bélát erre vezeti: belépek, és beletaposok az intimitásba. Béla írja, én csinálom, és jó csinálni. Az összes előadást nagyon szeretem játszani. Van olyan, hogy az ember rosszkedvűen vagy csak fáradtan érkezik be a színházba, de amikor belépek a színpadra, akkor ez már nem számít. És soha nem spórolok. Szeretem az egyértelműséget, amikor minden az, ami. Nem utalgatok, nem utánozok, nem csinálok úgy, mintha. Beleállok és csinálom. Pintér Béla színháza ilyen. Harsány, vad, bátor, pofátlan, botrányos – teli humorral. Ez hozzám közel áll. Imádok nevettetni. Nemcsak a színpadon, hanem az úgynevezett civil életben is. Egy-egy forgatáson, amikor bemegyek a sminkbuszba, nem jövök ki addig, amíg mindenki nem nevet. Nem határozom én ezt el, csak mindig megtörténik. Ott vannak a fodrászok, sminkesek, maszkosok, végzik a dolgukat, én nyomom a dumát. Ők meg kacagnak. A színpadon is: nekem nem elég, ha visszafogottan kuncognak, nekem az kell, hogy nyerítve röhögjenek. Szerencsére Béla is ezt célozza meg. Így lehet a következő pillanatban megérinteni-megszorítani a szíveket is. Amit el nem tudok képzelni, az az unalom meg az okoskodás. Az brutálisan kibírhatatlan. Nehogy félreérts, nem óriási fordulatokat, csatajeleneteket várok: egy tekintet, egy arc, ha valódi, nekem elég, sőt halálosan izgalmas. Azzal én elvagyok.

antielit

Szabi, előjövök a farbával. A mi találkozásunknak a tétje-értelme számomra a következő: két vidéki srác beszélget most, akik egy ideje más-más utakon persze, de a színházi fősodorban közlekednek. Ám totálisan ellenkező irányból érkezve: engem világéletemben a sznobizmusom vitt. Ez zavar engem, de azt is tudom, hogy sokat segített abban, hogy újra meg újra megpróbáljam meghaladni magamat. Te viszont egyenesen antisznob vagy. És ezt nagyon irigylem. Te is az úgynevezett „elit” körül forgolódsz, de ahogyan barátod, Bödőcs Tibor mondta egy televíziós beszélgetésben, te magad vagy az antielit.

Szeretem az egyszerűséget. Ide tartoznak a jó beszélgetések is. Meghatározó élmény volt például a Faludy Györggyel készült interjúkat hallgatni. Hihetetlen intelligenciával brutálisan őszintén szólalt meg. De ehhez az is kell, hogy azzal, amit mondasz, amit csinálsz, ne akard többnek mutatni magadat, mint aki vagy. Ne akarj „elérni valamit”. A gyarlóságaidat ne rejtegesd, hiszen az is te vagy. Egy hamis színész nem érdekel – egy igaz vízvezetékszerelőt viszont nem hagyok dolgozni, mert dumáltatom, érdekel, amit mond. Színház és élet – egy és ugyanaz. Nézem a tévében a riportert, a színpadon a színészt, aki azon dolgozik, hogy közvetlen és laza legyen. Amolyan magától értetődően ráteszi a vállamra a kezét, és kiráz a hideg. Játssza, hogy közvetlen. Úgy csinál, mintha laza lenne, és közben a kiszáradt biciklilánc feszültségét látom a tekintetében. Ez a létezés letagadása, elbújtatása. A „mintha-színészkedés”. Felesleges erőlködés. Nem tehetsz többet, mint hogy teljes lényeddel jelen vagy. Ezen a szinten nincs különbség a filozófiaprofesszor és a takarítónő között. Aki van, azt meg tudod szólítani. Aki csak trükközik, azt nem tudod, de nem is akarod.

Narrátorként-riporterként részt vettél egy dokumentumfilm-sorozatban, Tabuk nélkül tabukról, ez a címe. Megnéztem néhány részt. Profi módon előkészített helyzetekbe kellett belelépned, de mégiscsak te szólítottad meg a haldokló Burger Barnát, a fotóst, a börtönben lévő gengsztert, a hamvasztással foglalkozó szakembert.

Nem volt könnyű. Fejest ugrottam egy medencébe, amiben nem volt víz. Hihetetlenül nehéz pillanatokban kellett finoman egyensúlyozni. Elkerülni a hatásvadászatot, de közben megragadni az egyszeri pillanatot – akárcsak a színpadon. Óriási élmény volt. Például előadás után, késő este belépek egy udvarra, szétdobált gyerekjátékok, székek, üres üvegek közé, ahol egy szexdominával készülök beszélgetni…

Pontosan mi, ki a szexdomina?

Kielégíti különböző emberek különböző szexuális kéréseit. Mondjuk, korbácsolást, ketrecbe zárást, kikötözést, ilyeneket. Az emberi őrületnek nincsenek határai. Képzeld el a legszélsőségesebb helyzeteket, aztán szorozd meg tízzel. Ezek a találkozások a legbrutálisabb lórúgással értek fel. Ülök egy haldoklóval, aki pontosan tudja, hogy hetei-napjai vannak hátra, és közben játszanak körülötte a kicsi gyerekei. Itt nincs középsáv, itt nincsenek köztes érzelmek, itt a dolgok legszéle van, és reagálni is csak így tudsz. A szív megragadása, hiszen ez a színház dolga, négy-öt alaphelyzetbe, alapérzelembe sűrűsödik: születés, szeretet, halál, gyász. Amikor ezekkel találkozol, akkor légsúlyúvá válnak a hétköznapi problémáid, szánalmas önsajnálattá válik egy-egy kicsinyes érzés. Mosod az arcodat a fürdőszobában, felnézel, látod magadat a tükörben, tudhatod, a lényegi dolgok rendben vannak körülötted ahhoz képest, hogy valakinek épp most mondják, hogy rákos, hogy meghalt egy hozzá közeli ember, hogy… Miután találkozol a szélsőségekkel, és újra magadra nézel, megtanulod megbecsülni az életet. Hogy abban – szándékosan fogalmazok közhelyszerűen, mert ez ilyen egyszerű – mennyi szép és jó van, ha meglátsz egy madarat, hosszan nézel egy fát, ülsz egy erkélyen, és bámulod az embereket. Ezt sokszor csináltam, amikor a társulattal külföldre utaztunk. Szerettem bandázni, de szerettem csak úgy kiülni egy kávézó teraszára is, és másfél órán át nézni a jövő-menő ismeretleneket. Ez sokkal izgalmasabb és szórakoztatóbb, mint egy közepes film vagy előadás. Ha mindezt nem veszed észre, elmész a saját életed mellett. A világ mellett.

Rilke-kötet

Amit ilyenkor látsz, az beépülhet egy-egy szerepbe.

Nyilván. De nem ezért bámulom az embereket. Nem azért történnek velem dolgok, hogy azokat felhasználjam egy szerepépítés során. Eszembe jut egy villamosút: Bécsben, a Südbahnhofon felszállok az utolsó villamosra, hogy az elvigyen oda, ahonnan kezdhetem a stoppolást Róma felé. Ölemben a bőrtáskám, hogy, hogy nem egy Rilke-kötet a tetején, zötyög a villamos, egyszer csak felszáll három csávó, érzem, ezt nem úszom meg. Megállnak fölöttem, nyitogatják a táskámat, ösztönösen feléjük emelem a Rilke-kötetet, ők zavarba jönnek, egyikük tarkón vág, odaszól valami olyat, hogy „ez egy hülye”, és leszállnak. Kiszámíthatatlan, véletlenszerű gesztussal emeltem a könyvet, és elkerültem azt, hogy összerugdosva, véresen heverjek a villamos közepén, kezemben az elszakított táska szíjával. Az életösztön megsegíti az embert. Mint amikor a nyíregyházi színészház előtt pofán csapott valaki, én meg odatartottam az arcom másik felét. Kibillent, megszakadt a lendülete, és elódalgott.

Ez kockázat.

Kockázat, de néha bejön. Ennél kiszámíthatóbb, amikor a határnál gyanakvóan néz rám a határőr, én majszolom nyugodtan a szendvicsemet, de már érzem, hogy talán a külsőm miatt, nem tudom, mindjárt kéri az útlevelemet, fontoskodva viszi a bódé felé, áll a vonat „miattam”, én meg mosolygok magamban: elképzelem, ahogy ostobán tanakodnak az útlevelem felett, és nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy Dr. Thuróczy. Az előítélet kliséi, hogy a roma lop, a migráns hazudik – miközben egy lakással odébb agyba-főbe veri a feleségét a szomszéd. Körülöttünk ott a dráma, amiről nem veszünk tudomást, és közben felnagyítunk jelentéktelen történéseket. Mosolygok ott a határnál, ami valójában csendes provokáció: tudom, hogy mindjárt jönnek, szalutálnak, visszaadják az útlevelet, és hozzáteszik, „További jó étvágyat, doktor úr!”

A doktor úr tudna nekem segíteni bármilyen jogi kérdésben?

Nem tudnék. Semmiben sem tudnék segíteni.

Évekig tanultad.

A filozófiavizsgámra emlékszem: egy kegyetlenül szigorú professzornál kellett beszélnem a transzcendentális appercepcionalitásról. Kant: A tiszta ész kritikája. Olyan helyzet, mint amikor az életemért küzdök a villamoson. Akkor ott a hármasért küzdöttem egy kőkemény egyetemi tanárnál. Sikerült. Van, amire emlékszem: etika, filozófia, a büntetőjog bizonyos részei… Tarkovszkij mellett Kieślowski volt a kedvenc filmrendezőm. A Rövidfilm a gyilkolásról forgatókönyvírója egy Piesiewicz nevezetű ügyvéd volt, na, ezt megjegyeztem. Viszik a főhőst, egy gyilkost, a kivégzéshez, Miroslav Baka játssza, négyen nem tudják lefogni, a pap alig tudja a homlokára rajzolni a keresztet, mert az életösztön mindent felülír… és akkor megéreztem, hogy egy ügyvéd sokat tudhat az életről. De azt is megéreztem, hogy ezt a munkát nem lehet ép ésszel kibírni. Figyeltem, ahogy édesapám is finoman átnyergelt a békésebb polgári perek felé, és napnál világosabb volt, hogy én végképp alkalmatlan vagyok erre a pályára: képtelen lennék hátralépni, és józanul, higgadtan, tárgyilagosan rátekinteni arra, amit az élet elém zúdít. Amikor jönnek hozzánk a mesteremberek, szerelők, melósok, én folyamatosan kínálgatom őket, beszélgetek velük, nem bírom elviselni, hogy pusztán a funkcióját végző alkalmazottat lássam bennük. Andi, a feleségem mondta, hogy eszembe ne jusson kávézót nyitni: nálam biztos, hogy senki nem fizetne, mert boldog lennék, hogy egyáltalán betérnek hozzánk. Mint szegény Bajor Imre: megnyitotta a Kicsi Huszárt, és onnan mindenki fizetés nélkül távozott. Imi meg boldog volt, hogy szeretik őt az emberek. Summa summarum, nem lennék jó se ügyvédnek, se vendéglősnek.

Színész lettél, és mi most azért beszélgetünk, mert ez jól van így. Nem mentél el a saját életed mellett. Mi kell ehhez?

Az én esetemben szerencse, véletlen és türelem. Ezen a pályán főszereplő a véletlen. Eszembe jut Röhrig Géza. A stáb készül a Saul fia forgatására, ő is ott tesz-vesz, szorít az idő, és még nincs meg a főszereplő. Közben már beállítják az egyes képeket, Gézát meg mindig megkérik, hogy a kamera kedvéért álljon be a főszereplő helyére, ő ezt készségesen megteszi, „persze, persze, szívesen”. És keresik tovább a színészt egész Európában. De addig is megy a „Géza, légy szíves”, „persze, persze, szívesen”. És egyszer csak a fejükhöz kapnak: „Hiszen itt áll előttünk a főszereplő!” Gondold el, Géza éli az életét New Yorkban, költőként és hullamosóként, „persze, persze, szívesen”, mondogatja készségesen, kicsit sípoló hangon, aztán vonul az Oscar-díjátadón, később meg a Parlamentben, és átveszi a Kossuth-díjat. A brooklyni hullamosó. Fontos itt az az intelligencia is, amivel Géza ezt a helyzetet kezeli: most már válogathat, melyik filmmel keresi meg a betevőt, miközben továbbra sem színészi karrierre hajt, mert más úton jár. Az én esetemben ez a véletlen akkor történik meg, amikor Gaál Erzsi belép a tanterembe. Bejön egy svunggal, visz magával, és kapok tőle egy lendületet. Aztán történik mindenféle, amihez már nincs köze: Pintér Béla és Társulata, filmszerepek, népszerű és színvonalas sorozatok főszerepei, hogy azzal kezdted, „már a csapból is Thuróczy folyik”, miközben Erzsi már rég nem is él.

Szia, Erzsi!

Olvastam valahol, hogy a halála előtt nem sokkal még találkoztál vele.

Sajátos találkozás volt. 1998 nyarán történt. Akkoriban nem volt színházi melóm, el kellett vállalnom mindenféle alkalmi munkát. Czene Csabival, aki egy fantasztikus figura,* elmentünk a Nyáry Pál utcába, ahol részben leégett a templom, és nekünk kellett a tetőn tisztogatnunk a bekormozódott szobrokat. Tudni kell ehhez, hogy Zsótér és Gaál Erzsi a Nyáry Pál utcában laktak. Drótkefe a kézben, sikáljuk az angyalokat, és úgy döntünk, tartunk egy cigiszünetet. Látom, hogy az egyik ablakba Erzsi pakolja ki szellőztetni a párnákat. „Szia Erzsi!”, kiabálok neki, ő néz lefelé. „Erzsi, itt vagyok, fenn, én vagyok az, Szabi!” Ő felnéz. „Hát te?!” Mondom neki, hogy dolgozom. Erzsi áll ott, emeli a kezét, hogy intsen, és próbál mosolyogni, amikor már egy mosoly is halálos fáradságba kerül. Akkor láttam őt utoljára.

1998-at írunk. Neked igazából akkor kezdődik a színészi „karriered”. A fájdalmasan szép történetedet én most lehúzom a földre: meséled, hogy drótkefével tisztogatod a szobrokat, előttem van, ahogy a Csicska című nagyon szép rövidfilmben toszigatod fel a tehenet a platóra, ahogy motoroztatod a gyerekeket, az Aranyéletben szakszerűen fúrod a falat… Egyszóval hiteles vagy a fizikai munkában.

Egy fenét! Nem értek hozzá. A család ezen nevet: felrakni a csipeszeket a függönyre, nekem ez a semmi dolog hihetetlen stresszel jár, és rosszul is csinálom. A filmeket említed. Te ezeket mind láttad?

Készültem, doktor úr. A Csicskát most láttam először, abban a társad…

Szitás Balázs, Fehér Ferinél táncol. Ránézel, és egy Dosztojevszkij-hős tekintetével néz vissza rád. Aki már akkor is az életéért könyörög, amikor csak áll egy helyben. Egy ilyen partner engem is felemel.

Amikor ezt a filmet nézem, vagy a Tiszta szívvelt, mindkettőt Till Attila rendezte, a maradék sznobizmusom küzd a nyers élménnyel. Nem tudom elfelejteni a kereskedelmi tévében szereplő celebet, miközben nem kérdés: ez két kiváló, őszinte film, és ez mindenekelőtt neki köszönhető.

Őt is Pintér Bélának köszönhetem, hiszen látott az Anyám orra című előadásban, és utána beszélgettünk egy jót. Barátok lettünk. Imponál, hogy meg tudja szólítani az embereket. Ez nekem a kulcs, Béla előadásai is erre példák. Attila egy erdélyi népzenész bácsival ugyanúgy el tud beszélgetni, mint Heller Ágnessel. Ez kivételes képesség. Normális ember, a Flórián téri lakótelepről érkezett, nem a Rózsadombról. Az nem jó, hogy ötévenként vannak filmjei, de még nem vagyunk elkésve, egyidősek vagyunk, ő is ötven lesz decemberben, jó erőben vagyunk.

Erre az erőre szükség is volt a Tiszta szívvel egyik jelenetében: kerekes székkel tepersz felfelé egy emelkedőn.

Gyakoroltam is rá eleget. Felkaptatni a padkára, két keréken pörögni magam körül, ezeket most is tudnám. Jártam a Marcibányi téri rehabba: tanítottak, hogyan kell kiesni, visszaülni, vizelni, az ülőpárnát használni… Megtanultam. De nem ettől jó a film. Vagy van benne lélek, vagy nincs. Ritkán nézem vissza magamat filmen, itt visszanéztem: láttam a három béna havert, magamat, Fekete Ádámot, Fenyvesi Zolit, és tudtam, hogy nem lesz baj.

Mondok egy másik filmet: Szerdai gyerek. Amit abban csinálsz, pont, hogy nem csinálsz, az maga a „filmszínészet” számomra.

Horvát Lili érdeme: volt bátorsága engem választani, amikor már épp kezdtem volna sok lenni a hangos bunkó szerepkörében. Egy végtelenül magányos, visszafogott, tartózkodó, minden kapcsolattól, intimitástól idegenkedő, riadt férfit játszom. Egy érzelmi teszetoszát, akit meglátsz, és azt mondod: jézusmária! Ez az ember soha nem fogja megtudni, milyen az öröm, a fájdalom, mert nem mer elmenni a falig. Sok nő állított meg a film után, fiatal, idős, mindenféle, és lelkesen mondták, mennyire szerették a filmet. Arra gondoltam, hogy csupa ilyen döntésképtelen férfi veheti őket körül: akinek két döntés között észrevétlen elszivárog az élete. Semmi akadálya nem lenne, hogy egy boldogabb lépcsőfokra lépjen, de szinte genetikailag képtelen erre, és csak vegetál, nyomot sem hagy.

Amikor ezt „játszod”, nem másolsz egy általad látott figurát. Ez is te vagy.

Én vagyok. Ez is én vagyok. A színészetben az a jó, hogy felmutatja, hányfélék vagyunk. Ugyanakkor a szerep mögött ott van a csendes rákészülés is. Szeretem hangoztatni, hogy én nem készülök. Valójában csak nem szeretem mutatni, hogy igenis készülök. Szöszöltem, pepecseltem én ennél a szerepnél is, mindegyiknél, de amikor helyzetbe kerülök, nem ezt akarom bizonygatni, hanem csak lenni-csinálni. Talán ezt látod ebben a filmben is. Élveztem a forgatást, minden percét. Ha volt egy szabad óránk, Lukáts Andorral bevettük magunkat a tornaterembe, és lábtengóztunk. De szenvedélyesen! Minden labdáért csúsztunk-másztunk, mint az őrültek. Másként nem is lehet, én legalábbis nem tudom másként. A színházban, a fociban, a dumálásban, a zenében, mindenben.

dalok hajnalban

Azt figyeltem, hogy neked a zenébe is minden belefér: Frank Zappától Cserháti Zsuzsáig, Nick Cave-től Szécsi Pálig, Cseh Tamástól Máté Péterig.

Mert nagyszerűek. Engem nem érdekel, hogyan osztályoz az elit. Ahogy Cserháti énekli az Árva fiút, az elementáris: ha azt nem engeded be, magadat fosztod meg valamitől. Az a nő egész lényében hordozta a fájdalmat, a szomorúságot, és az hat az emberre. De a hangjából olyan erő zúdul rám, hogy hanyatt vágódok tőle. Volt valami kereskedelmi tévés tehetségkutatás: bejön egy pufók gyerek valami hülye névvel: Caramel, és hozza a saját számát, rajta béna farmernadrág meg amerikai kosárpóló, elkezd énekelni, és én meg vagyok fogva! Egy háromperces dalba beleteszi az életét. Egyszerű, primitív szöveg: „Gyermekként álmodtam, azt hittem, jó lesz, hittem az életben…” Szeretem énekelni. Semmi közöm hozzá – de mégis van! Annak idején Törőcsik Mari betelefonált a tévébe, és Oláh Ibolyát hasonlította Soós Imréhez. Hát mi köze Oláh Ibolyának ahhoz a zsenihez?! És igenis van. Ez a jelenlét hitelessége. Ezek beégnek a retinámba. És énekelem ezeket a számokat magamnak, mert énekelni imádok. Az meg külön izgalmas, hogy három perced van, se több, se kevesebb. Nincs az, hogy majd a következő jelenetben ráerősítek. Egy dalban azonnal kiderül, ha csak izmozol, mert meg akarod magad mutatni, ahelyett hogy egyszerűen átadnád magad az éneklésnek. Felkértek, hogy énekeljek egy Cseh Tamás-emlékesten. Ülünk Bödőcsék balatoni teraszán, kérdezem, szerinte melyiket. „A Várótermet, az a te dalod!”, ezt mondja. Hajnali három van, legalább negyvenszer meghallgatjuk, és igen, érzem, hogy az jó lesz. Jakabszálláson éltem meg ezt, be akartam menni Kecskemétre, vártam a kisvonatot az elhagyatott állomáson. Erről szól ez a dal, nekem. Géza és Tamás úgy írták ezt meg, hogy mindenkinek előhozza ugyanazt az élményt – amit máskor, máshol, máshogyan csakis ő megélt.

Az éneklési szenvedélyedre épített Pintér Béla, amikor a Jubileumi beszélgetésekben Nick Cave Hallelujájára énekeled el egy napodat: „1999. április 10-én kiléptem a Fő utcai lakásom ajtaján, mert akkor még ott laktam az öcsémnél…” Ez egy dalszöveg. Valójában hétköznapi próza. Megvalósítod, amit Cseh Tamás és Cohen az utolsó éveiben tett, és ami a legtöbb: mondták az éneket.

Most nagyon megdicsértél, de a szöveg Béla érdeme. „Csak” egy próza, de csupa fájdalom és nosztalgia: másnapos séta, próba a Szkénében, hiányzó társaink: Virág és Elemér, a szarajevói fesztivál, megszületnek a gyerekek, jön a negyvenedik születésnapom, amire Béla válogatja a zenéket: Lou Reed, Cserháti, Nick Cave… Én beszélek magamról, de Béla írta a szívével. Ismer engem. Később akár meg is sértődhetnék az előadásban, hiszen azzal jönnek, hogy a filmes sikereimtől nagy arcom lett. Igen ám, de Béla magát is ostorozza, majdhogynem keresztre feszíti. De a színházban csakis ennek van értelme. A téttel bíró őszinteségnek. Ezt jelenti nekem Nick Cave is. Mióta David Bowie meghalt, ő az egyedüli. Ha engem tízezer darázs kergetne, akkor is szívesen hallgatnám. Ott voltam a koncertjén, leült a zongorához, elkezdte: „Into My Arms”, és nekem eleredtek a könnyeim. Minden megnyilvánulása maga a bölcs elegancia. Akárcsak Bowie-é: a születésnapján, január 8-án megjelenik az új klipje, amiben bekötött szemmel fekszik az ágyon, és két nap múlva megtudod, hogy az maga a halálos ágy. De ő nem fecseg a rákról, nem megy be a Larry King Show-ba, hogy drámai bejelentést tegyen. Ilyen elegánsan elmenni a világból! Ahogyan élt is: minden mozdulatából sugárzott az emberi elegancia. Ezek a hihetetlenül nagy előadók valószínűleg nem tudják, mennyit gyógyítanak. Hajnalban, amikor fáradtan, zaklatottan hazajövök egy forgatásból, és nem tudok elaludni, csak ülök, és őket hallgatom. Akkor bennem minden a helyére kerül.

Hajnali zenehallgatás: eszembe jut Bödőcs Tibor. Úgy tudom, most az ő könyvéből készítesz színházi estet.

Igen. Tudod, mi barátok vagyunk. Már az első könyvét – Addig se iszik – nagyon szerettem, de eszembe sem jutott, hogy nekem ezzel dolgom lenne. Amikor megjelent a második – Meg se kínáltak –, volt egy könyvbemutató beszélgetés a Várkert Bazárban, és ott én olvastam fel részleteket. Akkor mondta Tibi, hogy amikor a főhős, Magyar Oszkár monológját írja, mindig az én hangomat hallja. Nem sokat törődtem én ezzel, mert akkoriban minden este játszottam. Aztán Tibi elkezdte mondogatni, még a pandémia előtt, hogy ebből kéne valamit csinálni. De elhessegettem, valószínűleg féltem. Előttem volt Keresztes Tomi eszméletlen produkciója, Az őrült naplója. „Úristen, ez döbbenetes!”, ezt mondtam magamban, amikor azt láttam. Hogy jövök én ahhoz, hogy egy ilyen után egyedül kiálljak a színpadra?! Aztán jött a vírus, vele a szabad idő, és tavaly tavasszal már kezdtem felbátorodni: „Imádom ezt a szöveget? Imádom. Biztonságban vagyok vele? Abban vagyok, mert minőség.” De eltelt a nyár, és semmi. Ősszel megint elővettem a szöveget, és azt mondtam, belevágok. Két év totojázás után most ott tartok, hogy próbálom, nyáron talán meglesz az előadás.

Ki rendezi?

Ki rendezné?! Keresztes Tamás. Szerintem jó tandem. Tamás tudja azt, amit én nem tudok, én meg talán tudom azt, amit ő nem. Az ő vibrálása és az én józanságom együtt kiadhat valamit. Segít nekünk Enyedi Évi, aki megcsinálta a szövegváltozatot, Tibivel is újraírattunk egy-két részt. Nehéz lesz: harmincnégy oldal egyedül. Sokszor beszélgetek erről Kapával…

Mucsi Zolival.

Őt nagyon szeretem. „Olyan vagy, mint egy orosz színész!”, ezt mondtam neki a Nehéz után. Ezt dicséretnek szántam. Az önsorsrontás az orosz színésznek olyan, mint nekem a cigaretta a kávéhoz. Magától értetődő. Kapa ilyen magától értetődően van ott a színpadon Háy János darabjában. Erőt ad nekem, hogy ezt ő meg tudta csinálni, és nem akárhogy. Hátha nekem is összejön. Alig várom már, hogy nézők előtt mondhassam ezeket a fantasztikus mondatokat. Van benne sok humor, fricska arról a világról, amiben élünk. A középpontban egy tönkrement ember áll, aki előadja a magabiztos, fasza gyereket, miközben ömlik mögötte a láva, és ő fejvesztve rohan előre, bele a végzetébe.

Talán soha nem vágsz bele, ha nincs a vírus.

Tologattam magam előtt, de egyszer ki kellett mondanom: egy életem, egy halálom, próbáljuk meg. Nem volt hová menekülni: nincs havi huszonhat előadás, nincs próba, nincs forgatás. Most viszont fel kell kötni a gatyát, remélhetőleg egyszer elindulnak a színházak, de akkor már nem lesz erre időnk, Tomi is, én is, bújunk vissza a mókuskerékbe.

Gondolom, Keresztes Tamással akkor találkoztál, amikor Pintér Béla előadásában (Ascher Tamás Háromszéken) a Katona József Színház színpadára léptél.

Igen. Hú, az izgalmas volt: én a Katona színpadán! A bemutatón bizony lámpalázam is volt. Micsoda előadásokat, micsoda színészeket láttam én ott! És akkor hirtelen ott áll mellettem Szirtes Ági. Már ha csak erre gondolok, megszólalni sem bírok. Szerencsére sokakkal forgattam már korábban, ők nekem támaszt jelentettek: Takátsy Peti, Kovács Lehel, Elek Feri… Ferivel ketten alkotunk egy párt, egy rendezőt, akinek az alakja két legendából, Babarczy Lászlóból és Zsámbéki Gáborból lett összegyúrva. Ne tudd meg, hogy izgultam, amikor Zsámbéki megnézte a produkciót! Máskülönben játszottam én már azon a színpadon, sok-sok évvel korábban: benne voltam Halász Péter Drakulájában. Fiatal voltam, nem tudtam semmit, így nem is nyomasztott, kiknek a nyomába lépek ki a takarásból. Nemrég újranéztem a felvételt, ami Halász temetési performanszán készült a Műcsarnokban. Őrület! Akárcsak David Bowie. Valaki mondja a búcsúztatót, mereven, karót nyelten állnak ott az emberek, sokaknak csorog a könnye, Péter felül a koporsóban, nyakában piros sál, oldalt fordítja a fejét, fanyarul elmosolyodik és megjegyzi: „Szerintem a hamvasztás kényelmesebb.” Brutális fekete humor. Sátáni eleganciával megrendezett saját temetés. Ez februárban történt, március 9-én meghalt. Nemrég halt meg a nagy performer, Najmányi László is, ő mondta, hogy ez a búcsúztatás a század legnagyobb színházi performansza volt. Nevezhetjük akárminek: színház és élet összeért. Igazán kimondhatjuk, hogy Halász nem „játszott”. Ott volt, jelen volt. Ennél több nem kell.

Ez a beszélgetés rólad akar szólni, te pedig mindig másokról beszélsz.

Mert a velük való találkozások határoznak meg engem. Tőlük… azt akartam mondani, tanultam. De inkább azt mondom: hatással voltak rám, erőt adtak. Nem tanulok én tőlük, hanem rájuk tapadok, figyelem őket. Igen, a figyelem, az talán a legjobb szó. Élek, figyelek, élmények érnek, és ezek a belém égett élmények mozgósítanak, amikor a színpadon vagyok. Ez elég is, azt hiszem.

 

* A beszélgetés 2021. április 13-án és 14-én történt, azóta Czene Csaba, színész, meghalt.