Hajlok arra, hogy Pintér Béla Parasztoperája remekmű. Az a definíció mindenesetre illik rá, amit Spiró György úgy fogalmazott meg, hogy az igazán jó darab rossz előadásban, rossz közönség előtt is működik. Teljességgel elképzelhetőnek tartom, hogy a Parasztopera diafilmváltozatban vagy képregényformában is élményszerű lenne (+karaoke).

Egyrészt rendelkezik az operaműfaj főbb jellemzőivel – bármily furcsán hangzik is ez, tekintve, hogy Darvas Benedek népzenét, népdalokat adott alá. Igaz, megbolondította némi barokkos hangzással is. A zenei szerkezet – nyitány, áriák, duettek, recitativók, kórus, finálé – tökéletesen ellátja a muzsika érzelemkifejező funkcióját. Minthogy a zenés forma eleve megemel és stilizál némiképp, így helyből humorforrás a szöveg trivialitása és mérlegen adagolt vulgaritása. Ezt a fajta komikumot kezdettől fogva magabiztosan és lefegyverzően használja Pintér Béla.

Másrészt a Parasztopera kortalan és időtálló, akár egy klasszikus sorstragédia. Nem annyira görög drámára hasonlít, amennyiben a görög isteneket a görögök emberinek képzelték el, olyan veszekedősnek, hangosnak, szenvedélyesnek, bosszúállónak, mint amilyennek magukat – vagy legalábbis a többieket, mondjuk, a szomszédaikat – ismerték. Itt hallgatag, kíméletlen isten áll az események mögött. Egyszerű, népi közegben magyar hübrisz. Irgalom még csak volna hőseinkben, de a nincstelenség vagy a bírvágy amortizálta a morális gátakat. A Parasztoperában bűnök estek, amikért a leszármazottaknak is bűnhődniük kell. Mindez dalokkal, zenei és szövegpoénokkal – nagy biztonsággal haladunk a nevetés útján a megrendülés felé.

Pintér Béla e korai darabjának olyan sok bemutatója volt már, hogy egy Parasztopera-fesztivál is kitelt belőle 2015-ben az Átriumban. Annak a többnapos fellépéssorozatnak a legizgalmasabb résztvevője talán az Operettszínház stúdiós növendékeinek Földes Tamás rendezte előadása volt. Külhoni magyar színházakba a mű a 2010-es évektől jutott el, először marosvásárhelyi színinövendékek adták elő, majd Temesváron vitték színre, most pedig az Újvidéki Színház játssza – együttműködve a Szegedi Nemzetivel –, valamint a kassai Thália Színház. Ez a legújabb két bemutató, az újvidéki és a kassai, fontos tanulságokat kínál a darab előadás- vagy nézéstörténetére nézve.

Az Újvidéken és Szegeden részben eltérő szereposztásban játszott Parasztopera Keresztes Attila rendezésében úgy mozog a mű megszabta elég szoros korlátok között, hogy hibátlan érzékkel szolgálja a hatásokat. Bár e Pintér-darabot joggal és tisztelettel operának nevezzük, a színházi potenciálja a legerősebb. Ezért van, hogy az előadása azt is kibírja, ha a szereplők nem énekelnek kifogástalanul, vagy az énekstílusuk távol esik attól, ami a népdaloké ideális esetben. Ennek az engedékenységnek már a 2002-es ősbemutató érvényt szerzett, hiszen a Pintér Béla és Társulata interpretációjának sem az éneklés volt az erőssége. Maga a partitúra természetesen jelentősen meghatározza a színészi alakításokat, de amikor igazán jó színészek kezébe kerülnek a darab igazán jó szerepei, akkor mindig van min elcsodálkozni és fellelkesülni.

Pongó Gábor, Elor Emina és Dienes Blanka az újvidéki Parasztoperában. Fotó: Srđan Doroški

A kassai Thália Színházban fiatal, Pozsonyban végzett rendező, Rédli Károly vitte színre a darabot. A nyitott színpadra pillantva rögtön látszik, hogy Gadus Erika díszlete megbontja a mű egységes helyszínét. A színpad nagyobbik részét a tisztaszoba uralja, hátrább fekete koromtól piszkos tűzhely, felette kémény fut a magasba, a tetején gólyafészek. Jobbra a falon színes, festett tányérok sorakoznak. (Egy táncos jelenetben valaki véletlenül lever egy tányért, az leesik, és ekkor enyhe csalódottsággal konstatáljuk, hogy vagy papírból van, vagy könnyű műanyagból.) Jobb oldalon elöl jelzésszerű csűr talán: deszkafal, létra, szalmabála. A színpad elejében balra fémpad és vasúti átjárót jelző közlekedési tábla. Hátrább mintha kerthelyiséget látnánk (a Lóbáló presszó? – latolgatjuk), ez előtt helyezkedik el a négyfős zenekar: nagybőgős, brácsás, hegedűs és mindenes billentyűs.

Az újvidéki előadás színpadképe elhagyott templomra emlékeztet. Kiégett, füstös, szemetes rom gótikus ablaknyílásokkal – azokon keresztül közlekednek a szereplők. Ezt a teret, Fodor Viola m. v. díszlettervezői munkáját finom, láthatatlan szálak kötik a műben rejlő szakralitáshoz. A színen tönkrement szószék, bakok, fejőszék. A heverésző (mű)tehén és (mű)bárány a betlehemi istálló képét is felidézi, és az erősen gömbölyödő, fehér ruhás, fejéről fehér kendőt lelógató Etelka menyasszony (László Judit) Szűz Mária-benyomást kelthet. Persze csak addig, amíg tetőtől talpig végig nem mérjük, s észre nem vesszük a menő módon csillogó fehér edzőcipőjét, és pláne a pocakjában felvillanó zöld fényeket. Papp Janó a jelmezeivel kitűnően szolgálja Keresztes Attila rendezésének szigorú, de igazságos csúfondárosságát. A világítási elemek visszatérően asszociáltatnak egy nagyobb kínai üzlet szűkre szabott sorának árukészletére: Balogék elveszett fiának bekeretezett fényképét égősor ékesíti, míg a Kovboj (a hiánytalan illúziót keltő Káli Gergely m. v.) eleve úgy jelenik meg, mintha valami kínai Marlboro-fényreklám figurája lenne.

A Parasztopera kötött formája nem hagy nagy szabadságot a rendezőnek, de követel tőle néhány koncepcionális döntést. Mindenekelőtt azt, hogy mikor, hogyan és mennyiben előlegezze meg a játék a hősök közti viszonyokat, valamint a későbbi fordulatokat. Fokozatosan táruljanak fel előttünk titkok, vagy egyből lássuk világosan a helyzeteket. Mind az újvidéki, mind a kassai előadás rögtön exponálja, hogy Roland vőlegény nem a menyasszonyát, Etelkát szereti, hanem a mostohatestvérét, Julikát. Az újvidéki Szalai Bencéről és Dienes Blankáról azonnal lerí, hogy számukra a násznap voltaképp gyásznap. (Itt jegyzem meg, jó érzés észrevételezni, hogy a tehetség mindig kilátszik. Az újvidékiek nagyszerű Anna Karenina-előadásában felfigyeltem a Kittyt játszó törékeny, szőke, sugárzó színinövendékre. Most pedig kiugrott az erős újvidéki mezőnyből egy fekete rúzsos, heves Julika, sistergő erővel, megbolydult lelkivilággal: empatikus legyen-e, amikor a szerelme mást vesz feleségül, vagy gyűlölje érte? És a színlapról kiderült, hogy ismét Dienes Blankához van szerencsém.)

A kassai Balog szülők (Nagy Kornélia és Nádasdi Péter) szintén tisztában vannak fiuk és nevelt lányuk érzelmeivel, s igen határozottan tuszkolják Rolandot (Rubóczki Márk) a kényszerből elveendő Etelkához (Stehlárik Viktória m. v.). Keresztes Attila Újvidéken jól számított, amikor a vajdasági előadás bizonyos pillanatait – például Etelka menyasszony édesanyjának reagálását a Kovboj említésére, vagy a Balogékban megszülető felismerést –, úgy rendezte meg, hogy nem keresi a feltűnést. Aki célirányosan figyel, az észreveheti, de összességében meghagyják a meglepetést a közönségnek. Evvel szemben Rédli Károly a kassai produkcióban szinte mindent előre jelez. Belátom, ez is lehetséges eljárás; avval szerezni örömet a nézőnek, hogy kitalálhatja a megfejtéseket. Ül is egy nézőnő előttem, aki boldogan bemondja férfi partnerének, hogy ki Etelka igazi apja, amikor felmerül a színen ez a kérdés.

A kassai Thália Színházban bemutatkozó Rédli Károly fiatal rendező lévén érthetően ambiciózusan keresi a maga egyéni kifejezésmódját a műben. Ötleteinek némelyike szellemes és tartalmas. Másik része inkább csak fölösleges. A legtöbb azonban árt a darabnak, amennyiben spoilerez, illetve csökkenti a hatást, amit a színészek a játékukkal elérhetnének. Meglepő módon a felvidéki előadás elejére, a nyitány elé bekerült egy rövid előjáték hátulról: a színpad mögül halljuk a lakodalomra készülő család hangjait. Disznót vágnak. Első szereplőként így kerül elénk Balog Imre (Nádasdi Péter) véres kötényben, késsel a kezében. Ez a kis betét ugyan gyengíti a nyitányt mint felütést, de nem idegen a tanyasi életképtől, és megelőlegezheti az erőszakot. A felesleges kategóriába sorolom viszont azt, amikor a menyegzőre érkező örömapa, Feri lelkész (Illés Oszkár) lila, gurulós bőröndből mamuszt vesz elő, hogy arra cserélje a cipőjét. Néma percek telnek el evvel, mialatt a feleség szerepében Szabó Emőke eljátssza, mennyire elege van a legkevésbé sem „magyarmiskás”, teszetosza férjéből. De hát enélkül is egész este ezt játssza a színésznő. Érdekes, eredeti, bár egysíkú vonás a kassai előadásban, hogy a papucsság minden férjre kiterjed. Nemcsak az örömszülők családjára jellemző, de Etelka is igen éles hangot használ, eredményesen, Rolanddal szemben. A legsajnálatosabb rendezői megoldásnak azonban az látszik, hogy Rédli Károly mind az Állomásfőnököt (Ollé Erik), mind a Kovbojt (Bocsárszky Attila) megmutatja már jóval azelőtt, hogy színre lépnének. Ollé Erik az egyik dal alatt settenkedik be, hogy alkoholos befolyásoltságában lefeküdjön az állomást jelző pad elé, Bocsárszky Attila pedig előbb a gólyafészekben bukkan fel, aztán besétál a díszletbe, megáll a rá ráadásul indokolatlanul hasonlító ifj. Balog Imre-falikép előtt, nézegeti, majd a falnak fordítja. Ezekkel az akciókkal a rendező a fényes antré lehetőségétől fosztotta meg a felvidéki játszókat.

Nem úgy a Vajdaságban, ahol a részeg Állomásfőnök zenés belépője parádés bravúrszám, már csak Mészáros Árpád elképesztő mozgáskészségének köszönhetően is. (A „Mikor én már 18 éves voltam” kezdetű dallal meglepetésszerűen belemulatozik a menyasszony-öltöztetés lírai jelenetébe.) Mészáros Árpád Állomásfőnökének botrányos távozása is frenetikus: úgy hagyja el a lakodalom helyszínét, hogy az abroszt még magára tekeri, és bele-belenyúlogat a fazékba. De figurálisan a kassai Állomásfőnök is rendben van: Ollé Erik sovány, szikár, borostás, nyüzüge alak. Beszeszelve mindenét ficeregteti a mozgáskoordináció kihívása, a hótaposó csizmája pedig olyan telitalálat Gadus Erika jelmeztervezőtől, hogy nehéz a szemet levenni róla. Az ugyancsak feltűnően jól táncoló kassai Bocsárszky Attila Kovbojának a hatásos belépő helyett egy chippendale-szám jut az asztalon a flashbackben: farmernadrágját egy mozdulattal lerántva, leopárdmintás alsónadrágban áll az ifjú lelkészné elé. Szép a menyasszony anyjának, a vonzó alt hangú Szabadi Emőkének ziláltsága, megviseltsége. De a leggazdagabb belső tartalmakat a Thália Színház előadásában az emo stílust kultiváló Julika, vagyis Latóczky Katalin érzékelteti. Bakancsos árvácskaként kedves kötelességtudattal járja a legényest, amikor bemutatják a nászszülőknek.

Az Újvidéki Színház előadásában a Balog házaspár, Figura Terézia és Pongó Gábor alakítása is erőteljes, de a legkiemelkedőbb az a kettős, amit Elor Emina és Huszta Dániel alkot a lelkész és felesége szerepében. Az asszony a tűsarkú csizmájában egy fejjel magasabb a férjénél, amit a férfi legfeljebb avval ellensúlyozhat, ha rááll valamelyik tehénlepényre a színen. Mégiscsak jelent az is két-három centit, például amikor takarni akarja, hogy a felesége és a Kovboj épp üzekednek a háttérben. (Itt jegyzem meg, a kassai előadásban Bocsárszky Attila Kovboja tapintatosan változtat kettő betűt a dalszövegen: „szeretnélek megkapni itt és most”-ot énekel.) Az újvidéki lelkész, Huszta Dániel maga a rendíthetetlen béke és szeretet, Elor Eminából pedig csak úgy füstöl a kielégületlenség dühe: színészi bátorsággal, féktelenül faragja az urát.

A Vajdaságban – ahogy értjük – nem fog megszületni az a gyermek, aki legsúlyosabb következményként várakozik a tragikus eseménysor végén. Nézőpont kérdése, hogy ezt engedménynek, büntetésnek vagy isteni igazságszolgáltatásnak vesszük Keresztes Attila rendezőtől. Az előadás végén látjuk a múltbeli gyilkosságot: Pongó Gábor Balog Imréje téglát fog a vendég fejéhez, akinek felsőteste lassú, szép ívben dől neki a falnak ott, ahol – most vesszük észre – eleve látszott egy vércsík. A „Kimentem a hegyre” kezdetű, szülőanya-elátkozó finálét katartikus erővel énekli a társulat, amely maga is megrendülten áll aztán a tapsnál a templomfalra gótikus betűkkel felfestett dalszöveg alatt. A kassai befejezés szűkebb, elhalóbb. Rédli Károly rendező az utolsó, múltfeltáró, prózában előadott jelenethez egyedül Rolandot állítja oda tanúnak, nézőnek. Itt a Balog fiú nem is énekli el a végső dalt, csak elmondja a strófát halkan, súlytalanul.

Próbáltam, próbáltam, de nem tudom elhallgatni azt a fájó sérelmet, hogy ráadásul a kassai Parasztopera végén a Take Me Home, Country Roads számra tapsoltatják a közönséget.

Facebook Comments