Szenteczki Zita alig néhány éve, 2017-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem bábrendező szakán. Azóta számos kőszínházi előadást és független projektet tudhat maga mögött, sőt már túl van egy alkotói kollektíva megalakításán és az abból való kilépésen is. Legutóbb egy egészen új szerepkörben próbálta ki magát: Saját drive című előadásában performerként van jelen a színpadon. Aktív színházcsinálói munkáját 2020-ban Junior Prima díjjal jutalmazták.

– A Narratíva alapító okirata szerint hét évre szerződtetek le egymással, de most úgy tűnik, hogy többen külön úton folytatjátok. Mi ennek az oka? 

Szenteczki Zita. Fotók: Szabó R. János

– A Narratíva nagyon szép kezdeményezés, és jól is indult az együttgondolkodás. Amikor Bánkon voltunk, éreztem az összetartozást, és azt, hogy ennek a formának lehet ereje. Aztán amikor elindult az első évadunk, mindenki a saját rendezésén kezdett dolgozni, és már nem volt olyan szerves a közös munka. A Covid alatt aztán mégiscsak elkezdtünk arról beszélgetni, hogy milyen jó lenne együtt rendezni, és neki is álltunk az anyagkeresésnek. Persze, lehet, hogy ez már egy eleve elvetélt ötlet volt, hiszen eléggé másfelé gondolkodunk, és végül nem is találtuk meg a közös anyagot. Ez a különbözőség persze lehetne nagyon termékeny is, de a mi esetünkben a pedagógiai kérdések és a színházi célkitűzések különbségei inkább kontraproduktívan hatottak. Annyira eltérően gondolkodunk a színházról, hogy ezt egy idő után nem tudtuk összebékíteni, és az, hogy együtt vagyunk, már nem előre vivő volt, hanem inkább korlátozó, amit igazából nagyon fájdalmas és nehéz volt beismerni. Hosszú idő volt, mire megértettük, ki merre gondolkozik színházilag, és szerintem ez egy nagyon fontos folyamat mindannyiunknak, egyénileg és együtt is. Az újranyitás után volt egy nagy beszélgetésünk, ahol tisztáztuk a konfliktusainkat, és arra jutottunk, hogy bár ezután is követni fogjuk egymás pályáját, de jobb, ha külön utakon folytatjuk most a munkát. Megegyeztünk, hogy Andi (Pass Andrea – a szerk.) és én kilépünk, a fiúk (Hegymegi Máté, Kovács D. Dániel – a szerk.) pedig viszik tovább a társulatot. Az eddigi rendezéseink a Narratíva repertoárján maradnak, és szeretném azt gondolni, hogy ha később bármikor lesz egy ötletem, akkor azt bátran a Narratíva elé tárhatom, és teret fog kapni a társulatban. De most azt érzem, hogy nem ugyanaz van a fejünkben.

– Mi van a te fejedben, ami eltér a többiek színházcsinálói felfogásától? 

– A Narratíva most leszerződtetett öt színészt, és bár ez a jelenlegi független színházi struktúrában igazán nagy dolognak és előrelépésnek számít, nagyon büszke is vagyok erre, de elkezdtem magamban érezni, hogy valószínűleg, ha én egymagam kapnék lehetőséget arra, hogy összerakhassam a saját társulatomat, lehet, hogy nem öt színészt szerződtetnék le, hanem  mondjuk filozófusokat, politológusokat, zenészeket, színészeket, nyelvészeket… Persze nincs ennyi pénz sehol, inkább csak azért mondom, mert ez belső feszültséget okozott bennem, és úgy éreztem, nem tudok teljes szívemmel menni ezzel a változással.

– Azért az, hogy te és Andi léptetek ki a Narratívából, felvet bizonyos gender kérdéseket is. 

– Igen, persze, felvet. Érdekes, mennyire nehéz erről beszélni, legfőbbképpen azért, mert sajnos ez soha nem jött fel négyünk között mint reflektív diskurzus és így nehéz erről nyilatkozni. Voltak strukturális hiányosságok is, amik nekem nagy nehézséget okoztak, például a négyes találkozóinkra sem volt fix napunk, és ez nagyon megnehezítette a szervezést. Egyrészről ez abszolút érhető, hiszen mindannyian elfoglalt rendezők vagyunk, de valahogy nem alakult ki egy olyan struktúra, ami biztonságot adott volna. Én egy elképesztően kíváncsi és mohó ember vagyok, legszívesebben mindenhol ott lennék, ezért hajlamos vagyok a káoszra meg a rapszódiára, de éppen ezen segítettek volna a keretek. Mert a keretek biztonságot és szabadságot is adnak. De nincs bennem rossz érzés, azóta is nézzük egymás dolgait, nem szakadt meg a közös gondolkodás, és ez nagyon fontos.

– Említetted, hogy évad közben már nem volt olyan szerves a közös munka. Ez azért is érdekes, mert konzulensi szerepkörben mégiscsak részt vettetek egymás előadásaiban.  

– Átküldtük egymásnak a szövegeket készülés közben, és hozzá is szóltunk, ez nagyon inspiráló folyamat volt, de aztán sajnos valójában nem volt annyi időnk próbára járni, mint amennyit szerettünk és kellett volna. A konzulensi szerepkör végül nem tudott megvalósulni, úgy ahogy elképzeltük, hiszen párhuzamosan is dolgoztunk, akár több városban, több országban. Szerintem ez nem csak a mi hibánk, hanem egy nagyobb struktúráé, ami alapvetően egy elég produktumorientált rendszer. Mivel valaminek a kezdetén voltunk, a Narratíva nem hozott még olyan anyagi lehetőséget, hogy ne kelljen elvállalnunk külső munkákat, és így nehéz volt összeegyeztetni magunkat. Leginkább egy-egy összpróbán tudtunk együtt lenni, de ezt meg lehet szervezni a kereteken kívül is. Most a saját utamon megyek tovább.

– Ami merre vezet? 

– A Covid jó volt arra, hogy alapjaiban gondoljam át, mi is a színház, és hogy milyen az én viszonyom hozzá. Szerencsésnek érzem magam, hogy vannak más fontos dolgok is az életemben. Ezek egyike egy felnőtt-tábor, a Bábel, amit Solymár Fanni és Petrányi Luca alapított, és néhány éve teljesen együtt szervezzük. Tulajdonképpen olyan ez, mint egy szabadegyetem: rendszeres időközönként órákat, workshopokat tartunk egymásnak. Egy erős szellemi közösségről van szó, ami nagyon motiváló, és el is kezdtem gondolkodni azon, hogy miként lehetne ezt a formát átvinni a színházba. A Saját drive -ban is gondolkodunk erről, megpróbáltuk felbontani azt a hierarchiát, struktúrát, ami jelenleg működteti a színházi rendszert.

– Milyen hierarchiára gondolsz pontosan? 

– Raubinek Lilivel már többször dolgoztunk úgy, hogy ő koreográfusi, én rendezői szerepkörben voltam, és az egyik ilyen munkánál elkezdtünk arról beszélgetni, mennyire furcsa az, hogy van egy eleve meglévő időbeli hierarchizáltság: a próbafolyamatot megelőzi az előkészület, majd maga a próbafolyamat nagyon behatárolt idő alatt történik, nincs igazán közös műhelylehetőség. És ebből a gondolatból jött Lilivel, hogy most ne az legyen, hogy előkészítünk valamit és aztán hat hét alatt próbáljuk, hanem tényleg a legelső ötlettől legyen mindenki jelen az előadások kijátszásáig. Ezért a Saját drive-ban mindannyian szerepelünk is, Nemes Anna és Mákó Rozi csatlakozott még hozzánk.

– Mi volt a közös pont, az a bizonyos első ötlet? 

– Mindannyian hasonló korban vagyunk, és azt éreztük, hogy egy tranzitgenerációhoz tartozunk. Az előző generációban a nők gyakran családból családba mentek, de nálunk ez már egészen máshogy van. Én például már a gimnázium után elköltöztem otthonról, de még nem élek az új családommal, tehát elég hosszú ideje tart ez a különös átmeneti állapot. Ebből az alaphelyzetből indult a közös gondolkodás. Mindhármunknak voltak gyerek- és kamaszkori ideái, elképzeltük magunkat valahogyan, és ezekből az elképzelésekből már rengeteg minden, vagy nem valósulhat meg, vagy egészen máshogy valósult meg. Ez nem feltétlenül baj, de mégiscsak van ebben egy lemondás, egy elengedés. Olyan, mint egy gyászfolyamat. Ezek a közös kapcsolódási pontok szervezték a dramaturgiát: álmok, ideák, gyerekkori olvasmányok, kötődési minták.  De nem úgy kell ezt elképzelni, hogy közösen elkezdtünk egy drámát írni, hanem egyszerűen bedobtuk a témákat, és rengeteget beszélgettünk róluk. Gyűjtöttünk hozzájuk idézeteket, képi ötleteket, és ezeket mind feltöltöttük különböző drive- mappákba, majd elkezdtük őket egymás után pakolgatni. Etűdökkel kísérleteztünk, néztük, kommentáltuk egymás ötleteit. Organikusan szerveződő folyamat volt.

– Mik voltak a te ideáid? Mit kellett elgyászolnod? 

– Mindig azt képzeltem, hogy fiatal anyuka leszek, de ahogy most ránézek az életemre, tudom, hogy még nem tartok ott. Régen sokkal egyszerűbbnek gondoltam mindent: „egyetem harmadévében lánykérés, utána pár év karrier, és aztán jöhet a család” – ez egy idézet az előadásból, azt hiszem tényleg volt, hogy így képzeltem. Ma már látom, hogy ez sokkal bonyolultabb. Teljesen kinyílt a világ, ami egyszerre jelent szabadságot és okoz egy csomó frusztrációt, hiszen azzal a sok igennel, amit kimondunk, óhatatlanul valami másra azt is rámondjuk, hogy nem.  A karantén alatt jöttem rá, mennyire szerencsés, hogy tulajdonképpen már az egyetem óta abból élhetek, hogy alkotok, de például nem éltem hosszabb ideig külföldön, ami sokaknál viszont alap. Rengeteg ilyesmi kimaradt, és most jövök igazán rá, hogy mennyi minden érdekel. Eddig talán nem is láttam rá arra, mi az, amire nemet mondok. A szüleinknél még más volt, hiszen kevesebbet láttak a világból, és ha szűkebbek a kereteid, akkor könnyebb is választani. Nehéz mindig jól egyensúlyozni a dolgokban. Talán az utánunk lévő generáció már könnyebben átlátja majd a lehetőségeit, és kicsit reflektáltabban kezeli majd a nagy szabadságot.

Saját drive – Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház.

– Az utóbbi néhány évadban már Magyarországon is egyre több személyes történetből építkező előadás született. Szerinted miért éppen most érte el ez a trend a hazai színházi szférát? 

– Előadásfüggő, hogy miből jön a személyesség igénye. A Pesti Cocónál például Schermann Márta keresett meg azzal, hogy szeretne előadást csinálni Rotschild Klára életéről. Én erre azt mondtam, hogy rendben, de engem igazából az jobban érdekel, hogy neki mi köze ehhez a nőhöz, miért akarja pont őt eljátszani. Ebből következik az előadás parabolaszerű építkezése: egyrészt bizonyos jelenetek Rotschild Klára legendáját fejtik fel, másrészt pedig ez a legenda átitatódik a színészek saját szövegeivel is. Nagyon érzékeny a határ, sokáig kerestük, hogy miként érhetnek össze a történetek, de abszolút termékeny folyamat volt. Sokat gondolkodtam azon, hogy engem mostanában jobban érdekel a konkrétság, mint az analógia.

– Melyik előadásodra gondolsz pontosan, amikor azt mondod, analógia?

– Azt gondolom, hogy a Törvényen belül nagyon fontos történet, és izgalmas az ötvenes évek analógiája a mával párhuzamba állítva. Van itt egy nő, aki képtelen a megalkuvásra, ezért meghal. A szöveg konkrétan abból indul ki, hogy ennek a nőnek már csak a hiánya létezik, mert nincs élet behódolás nélkül. Mondhatnám persze más munkámat is, sőt talán minden adaptációt ide sorolhatnék. Most viszont elkezdett egyre erősebben foglalkoztatni az, hogy mi van, ha nem szerepek mögé bújúnk. Sok ilyen volt már, nem én találtam ezt fel, csak valahogy ez a féle személyesség közel áll hozzám: hét éves korom óta írom, hogy mi történik bennem, hogy változnak a gondolataim, és szeretnék minél többféle személyességgel kísérletezni.

– Hogy érzed, vannak tabuk a színházban? Lehet ez a legfőbb mozgatórugója az említett utalásrendszer megszilárdulásának? 

– Persze. A veszély, hogy bekapcsol az öncenzúra, állandó. Emlékszem, hogy pont amikor a Galgóczira pályáztam az NKA-hoz, azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon leírhatom-e azt a szót, hogy kerítés. Merthogy a főszereplő a kerítésen ment át, amikor lelőtték. Úgyhogy nagyon elemi szinten is meg tud jelenni ez az óvatoskodás. Szinte automatizmus lesz, az ember észre se veszi, és belefolyik. De a színházban nemcsak ilyesfajta tiltások léteznek, a tekintélyelvűség is hasonlóan működik. A traumákról való közbeszéd még nem nyílt terep. Nem tud megtörténni az áttörés, hiszen függünk egymástól, függünk a fölöttünk lévőktől. Lehet, hogy ez mindig így is marad.

– Nem létezhet színház teljes hierarchia nélkül? 

– Nem.

– És a Saját drive? 

– A Saját drive-ban is volt, de maga a struktúra nem volt annyira merev, vagy legalábbis próbált reflektíven működni. De nem is baj, hogy a színházban van hierarchia, az a nem mindegy, hogy milyen. Ha jól működik, akkor egészen egyszerűen segít. Az előadás egyébként elég megosztóra sikerült, de maga az, hogy kipróbáltuk ezt a váltást, nekem rengeteget adott. Ezeken a saját projekteken keresztül valójában azt keresem, hogy hogyan lehet másképpen gondolkodni a világról, mint korábban. De ez igaz a Bábelre is, szervezünk most például egy havi vitakört, ami a vitakultúránk fejlesztését célozza. Igyekszem kevesebbet panaszkodni és proaktív lenni.

Pesti Coco – Trafó

– Említettük a Saját drive-ot, a Pesti Cocót, a Törvényen belült… A báb már kevésbé szervesen az életed része? 

– Nem, nem kevésbé szerves, sőt többet szeretnék foglalkozni bábbal. Igazából elég hamar kialakult az a rendszer, hogy évente, kétévente csinálhatok egy gyerekelőadást. Most azt érzem, hogy rá kell találnom arra, hogy hogyan tudok jól gyerekekhez szólni. Sok szempontból sokkal bonyolultabb nekik történetet mesélni. De alapvetően maga a báb még mindig nagyon érdekel mint forma, és valójában nehéz is szétszálazni azt, hogy mi számít bábos előadásnak, és mi nem. A Pesti Cocóban péládul anyagokkal dolgozunk, és bennem ez is szorosan kötődik a bábhoz. Szerintem majdnem minden előadásomban jelen van a bábos látásmód. Jövő tavasszal pedig a most végző bábszínészek diplomaelőadását rendezem, ami szintén nagyon izgalmas munkának ígérkezik. Eredetileg Édouard Louis Ki ölte meg az apámat című regényét adaptáltuk volna, de végül másfelé kellett elmozdulnunk. A Louis művén alapuló előadást más keretek közt fogjuk megcsinálni, a diplomadarab meg, ha minden jól megy,  Lars von Trier korai filmjéből, a Hullámtörésből fog készülni.

– Akkor tehát most abszolút a látókör tágítása van fókuszban nálad. Jövőre lesz olyan típusú munkád, amilyenben korábban még nem próbáltad ki magad? 

– Igen, dolgozom például az Operában, Gluck Orfeusz és Eurüdikéjét fogom rendezni. Ez nem csak az Eiffel Csarnok méretei miatt monumentális feladat, hanem azért is, mert Castellucci Gluck-rendezése az abszolút szerelemelőadásom. Úgyhogy kíváncsi vagyok, hogyan fogok tudni elszakadni, újat mondani erről a történetről. Még az egyetemen készítettem egy vizsgát ebből a darabból, de újra kell gondolnom, hogy állok most ehhez a történethez. Szeretném most az életemet úgy átalakítani, hogy kizárólag olyan projekteben legyek benne, amiket tényleg önazonosnak érzek.