Magyarország egyetlen profi szinten működő, értelmi sérült színészeket foglalkoztató színháza, az idén 23 éves Baltazár Színház új bemutatója a jelen társadalmi problémákat és az egyén feladatait, lehetőségei vizsgálja mesébe, mítoszba csomagolva. Szerencsére nem hagyja, hogy elmerengjünk, elfilozofálgassunk: humorral, éleslátással rántja vissza a nézőt a földre, hogy aztán mesével szóljon hozzá újra.

Ez az előadás az első találkozásom a Baltazár Színházzal. Sőt, a sérült színházzal. Részben újfajta élményt, esztétikát, nézőpontot igényel tőlem, részben egyáltalán nem. Háromféle „hasznosítási szempontból” tudom nézni az előadást, és azt gondolom, egyik sem figyelmen kívül hagyható. Egy: értelmi fogyatékos / sérült embereknek terápia, a társadalomba történő integrálódás útja a művészettel történő foglalkozás, az önkifejezés színházi formáinak megtalálása, sőt: profi szinten történő művelése. A profi itt minden értelemben értendő: ez a munkájuk, fizetést kapnak érte (ami szintén visszakanyarodik a társadalmi integrációhoz: munkát biztosít csökkent munkaképességű embereknek), folyamatosan képzik magukat (ének-, tánc-, mozgás-, beszédtréningeken vesznek részt folyamatosan). Ez egy szakma, amit a színészek művelnek nap mint nap. Kettő: engem mint ép(?) embert érzékenyít a találkozás, az élmény hatására átgondolom a saját fizikai és értelmi állapotom adta lehetőségeket, a bármilyen módon sérült vagy fogyatékkal élő emberekhez kapcsolódó tudásomat, értelmezési keretemet, viszonyomat, jó esetben közelebb kerülök a megismeréshez, az elfogadáshoz, az azonosuláshoz. Erre szükség van. Pont. Nekem is. A világnak is. Minden egyes embernek kiutalnék egy Baltazár-előadásra szóló jegyet.

Fotók: Baltazár Színház

A harmadik: egy színházi előadást nézek. Úgy nézzem-e, mint bármelyik másik színházi előadást?^[1] Ez számomra a kérdés. Elek Dóra, a Baltazár Színház alapítója, vezetője, lelke és rendezője szerint igen, ez egy érvényes nézőpont, mert a Baltazárban a színpadon tehetséges embereket látunk, akik elmesélnek egy történetet nekünk. Mint bármelyik másik színpadon bármelyik másik társulat színészei. 

A Baltazár színészei az előadásban sokrétűen mutatkozhatnak meg (táncolnak, énekelnek, mozgásukkal, beszédükkel játszanak). Fura módon azonban elkezd érdekelni: vajon mi az ő véleményük arról, amit játszanak? Ez a gondolat ritkán fordul meg a fejemben, amikor ép színészeket nézek a színpadon. Inkább akkor, amikor gyerek- vagy diákszínjátszókat látok. Akkor mindenképpen van egy igényem arra, hogy tudjam: értik, amit mondanak, értik, hogy mit jelentenek ők maguk és a szavaik, mozdulataik a színpadon; átbeszélték a témát és a formát oda-vissza, és kialakították róla a saját véleményüket. Vagyis: tudatosan és reflektáltan vannak jelen. Ez itt számomra kérdésként merült fel. Annál is inkább, mert az előadás alapjául szolgáló dráma a mai társadalom rákfenéire, megoldatlan, előttünk tornyosuló problémáira néz rá kicsit mesei, kicsit mitologikus, kicsit groteszk, kicsit szürreális szemüveggel. Nagy témák, csavar a megközelítésben, értelmezésben. A természet pusztítása, családon belüli-, nők elleni erőszak, fake news, vírushelyzet, hatalommal való visszaélés, a szabadság korlátozása, az önrendelkezés jogának korlátozása, gondolatrendőrség, mindez a kis magyar valóság, a mindennapok kereteibe helyezve. Tiszadob, Tiszadada és Ujtikos falvai a helyszínek. Ide érkezik egy másik világból egy zarándokpáros, az ő útjukat követjük végig. Az előadás nem törekszik arra, hogy egyértelműen állást foglaljon, inkább árnyalatokat mutat az egyértelmű érték vagy annak sértése, okokat az okozatok mellé. A megteremtett keretből a szereplők ki-kikacsintgatnak, reflektálnak magára a történetre, felfüggesztenek egy adott helyzetet, kilépnek belőle, majd vissza, a két vándorló főhős ugyanarra az eseményre mindig különbözőképpen reagál, egyből kétféle nézőpontot kínálva a nézőknek, kérdéseket téve fel. A mesei-mitikus szintet erősíti a víz, a föld fizikai megjelenése a színpadon.

A világot tartó oszlopok olyan alapértékek, amik nélkül összeomlana az élet, a civilizáció, az ember. Ezek omladoznak négy epizódban. Maguk az oszlopok fizikailag is megjelennek a színpadon (látvány: Kiss Gabriella): négy egyszerű, fehér oszlop guruló talapzaton. Ezek az oszlopok egymásba illeszthető elemekből állnak, szét lehet szedni őket, lehet variálni, széket csinálni belőlük, ráülni, vagy megtölteni fészekkel. Így szedi a történet elemeire az alapvető emberi értékeket és azok hiányát. Megvizsgálja a darabokat. Például az élet, minden élőlény tiszteletének hiányát. A másik ember tiszteletének hiányát.

A négy történetet a két vándor köti össze. Egyikük, Háfiz (a középkorban valóban élt perzsa) költő maga a béke és a nyugalom, a megértés és a megbocsátás. Figyeli az életet, hogy megírhassa. Másikuk, Kerti Adél az elpusztíthatatlan vitalitás. Ő a cselekvő, a harcos, a védő, a teremtő, a halottat eltemető és magot földbe ültető. Ők ketten a Közel-Keletről vagy Észak-Afrikából érkeznek. Vagy az égből. Mint az istenek, akik jóembert keresnek. Vagy Szömpétör.

Érdekes, hogy az élet tisztelete és szeretete ellen tevő szereplők mind férfiak. A vadász, aki pénzért és élvezetből öli a gólyákat, akik nem jutnak el a Tisza-menti falvak villanyoszlopai tetején rájuk váró fészkekig. Az apa, aki részegen veri a feleségét. A rendőr, aki kedélyeskedve korrumpál és korrumpálódik. A falu hatalmasa, aki nem akarja beengedni a messziről érkezett vándorokat, az „idegeneket”. 

Kerti Adél az élet védelmezője, és újraültetője. A halált nem tudja legyőzni, de tovább tudja vinni az életet, fáradhatatlanul küzd az élet tiszteletéért. Maga az életerő. Ahogyan az őt játszó Keresztes Anna is a színpadon. Tisztaság, életkedv, lendület, szépség, humor sugárzik belőle.

A Háfizt játszó Medetz Attila nem fegyelmezett: nyugodt. Bölcsesség árad belőle. Beszéde tiszta, szép, érthető. Horváth Szilvia igazi tragika, drámai ereje van a jelenlétének, egyetlen gólya hiányának, halálának a jelentőségét is képes megemelni, megértetni, megállítani a pillanatot. Kocsi Zsófi folyamatos kíváncsiságot ébreszt a nézőben visszafogottságával, hallgatagságával, szorgalmas alázatával. Ahogy Szilvásy Márton jókedvű lendülete Keresztes Annáét tükrözi, úgy mása Raffael Erzsébet nyugalma és békessége Medetz Attiláénak. Kovács Panka szenvedélyes, a bántalmazott és férjének újra és újra megbocsátó, tőle elszakadni nem tudó nő szerepében kap is lehetőséget arra, hogy ezt megmutathassa. Vörös István hosszú évek óta állandó szerzője a Baltazárnak, így ismeri a színészeket, akikre szerepet ír. Vörös Ferenc és Keresztes Sándor nem a jó zsaru és rossz zsaru, hanem a rossz zsaru és még rosszabb zsaru párját alkotják nagy játékkedvvel. A két figura pajtás a korrupcióban, Keresztes Sándor rendőre a kedélyes viccelődés, míg Vörös Ferenc ütege a szigor mögé rejti a bűnöket, visszaéléseket. Fehér Dániel a mindenki felett álló, világot festő alkotót adja, Klabacsek Dániel magabiztos fellépése nem csak a szerepé, a színészé. Básti Andrea biztos pontot jelent a színpadon, Felföldy György és Formán Bálint pedig megmutatják a “gonosz” mögöttesét is.  

Szirtes Edina Mókus zenéje egyszerre simul a mesei rétegbe és annak groteszk felhangjait is megtalálja. A rendezők: Elek Dóra, Farkas Dorka, Kováts Kriszta és Réti-Harmath Olívia arra törekedtek, hogy minél több nézőpontot megvilágítva mutassák meg a társadalmi problémákat. Megoldást nem kínálnak, és mégis. Happy end persze csak a mesében vagy az álmok világában van. Azonban a két zarándok végig egy lehetséges utat mutat az emberhez méltó viselkedésre, cselekvésre. Akkor is, ha lelövik őket, akkor is, ha nem sikerül megmenteniük minden élőlényt, minden bajba jutottat. Akkor is, ha néha úgy tűnik, küldetésük nem járt sikerrel. Az előadás küldetése alighanem igen. Elmondja, hogy mi magunk vagyunk a világot tartó oszlopok, és dönthetünk minden pillanatban. Ez a szabadságunk és a felelősségünk.

Mi? Vörös István: A világot tartó oszlopok. A szöveget írta – Vörös István
Hol? Baltazár Színház
Kik? Rendezte: Elek Dóra, Farkas Dorka, Kováts Kriszta, Réti-Harmath Olívia. Előadók: Básti Andrea, Fehér Dániel, Felföldy György, Formán Bálint, Horváth Szilvia, Keresztes Anna, Keresztes Sándor, Klabacsek Dániel, Kocsi Zsófia, Kovács Panka, Medetz Attila, Raffael Erzsébet, Szilvásy Márton, Vörös Ferenc. Zene: Szirtes Edina Mókus Látvány: a másik Kiss Gabriella