Könnyed sikert aratott Az ezred lánya bemutatója az Erkel Színházban. Úgy tűnik, a magyar közönség nem finnyás rá, ha nem hallja a tenort, és arra se, ha a nyolcvanas évek tévékabaré-stílusában tálalják neki a vígoperát. Szemere Zita viszont ragyogott a színpadon.

Fotók: Nagy Attila

Az operett előfutárának tartják, így minden poénnak és szellemességnek helye van Donizetti Az ezred lánya című vígoperájában. Polgár Csaba, aki először rendezett operát, jó érzékkel vette elő a francia változatot, amelyben recitativók helyett prózai jelenetek kötik össze a zenés számokat. A magyar nyelvű szövegeket pedig az egyik legnépszerűbb komikus, Kovács András Péter jegyzi. Minden adott hát, hogy a bel canto-irodalom itthon száztíz éve nem játszott ékességéből kellemes tempójú, felhőtlen szórakozás váljék az Erkel színpadán.

Örültem neki, hogy ezúttal szabad, sőt egyenletesen kívánatos operaelőadáson nevetni. Van, ahol ez természetesebben jön. A 19. századi Itáliában bizonyára sok nevetés kísérte az opera buffa népszerű műfaját, ahogy eggyel arrébb, a franciáknál is az opera comique-ot, mígnem a történeti távolságban komoly szórakozássá merevedtek a lóvátett hercegek, kotnyeles szolgálók és parodisztikus lakájok történetei. Vagy a messzi New Yorkban, ahol három éve fülig érő szájízzel rendezték meg Az ezred lányát, és jobbra-balra dőlt a közönség. Most ugyan épphogy megvolt a félház a január 14-i premieren, a félház jól szórakozott azokon a prózai részeken, amelyekről nekem a Magyar Televízió kabaréjelenetei ugrottak be a nyolcvanas évekből. Nem bántam egyébként, hiszen az énekes-színészek jól érezték magukat benne, s így mi is. Lehetett volna újszerűbb, aktuálisabb az előadás humora? Bizonyára. De akkor nem mehetett volna el a rendező a pikáns kérdés mellett sem, hogy mi történik egy kislánnyal, akit egy légiónyi katona nevel fel, csupa férfiak. Mert innen a cím: Az ezred lánya.

A szüzsé szerint a 21. ezred katonái, élükön Suplice őrmesterrel, egy kislányt találnak a hadszíntéren, akit magukhoz vesznek. Marie felnő, majd beleszeret egy csavargóba, Tonióba, s röviddel később kiderül, hogy a lány nemesi származású, így rangjának megfelelő házasságot készítenek elő számára. Polgár Csaba karikaturisztikusan kezeli a történetet. Az ezred tagjai egytől-egyig svejki derék katonák, egy becsapódó gránát nem okoz nagyobb szívfájdalmat, mint egy magasból lesújtó szívlapát Jerry, az egér kezében. Az őrmester a boomerek őstípusát képviseli, olyan ember, aki jót akar, de a katonai zsargonon túl nem képes önmaga és a világ kifejezésére. Marie és Tonio szerethetők és szerencsétlenek, akkor is szurkolnánk nekik, ha kéne. Nem kell, mert tudjuk, hogy a műfaj szabályai szerint az élet úgyis nekik kedvez majd: végül az igaz szerelem valóban arat diadalt.

De tenor legyen a talpán, aki Tonio bohém gúnyájába bújik. Az „Ah! mesamis” kezdetű áriában nyolc magas C-t követel a kotta, s egy kilencediket a hagyomány. (Pavarotti ezzel a kilenccel tűnt fel 1972-ben, legutóbb pedig Javier Camarena, aki a Metben dupla vagy semmit kiáltva rögtön meg is ismételte az áriát a taps után, pediga New York-i operaház kvázi házszabályban tiltja az újrázást. Olyan volt ez, mint megismételni a magasugrást, amikor két méteren van a rúd: önsorsrontás, hisz ki tudja, sikerül-e. Camarenának sikerült, így másnap a sajtó már tizennyolc magas C-ről lelkendezett.) Boncsér Gergely ugyan kiereszti mindet (az utolsót inkább fejhangon), de én öttel is megelégednék, ha hallanám a tizedik sorból, mit énekel. Tompa és erőtlen, szurkolni kell neki, hogy összejöjjön. Nem ez az első eset, hogy az Operaház vezetése nem neki való szerepet adományoz az egykor kiváló bonvivánnak, akinek évek óta feltűnően nagy a hőstenor kabátja. Árnyék volt Szemere Zita mellett, aki viszont magához képest is nagyot nőtt a tenyeres-talpas Marie szerepében. Az első felvonás végén, az Il faut partir kezdetű búcsúáriában csak neki sikerül az, amiért színházba járunk: hogy legalább egy pillanatra megszűnjön az idő. Palerdi Andrásra úgy illett Suplice szerepe, mint a hibátlanul szabott paszománt. Farkasréti Mária pedig, aki a második szereposztásból ugrott be Schöck Atala helyébe a két oktávos, „alig éneklő” nemesasszony szerepébe, derék komikai vénát mutatott.

Izsák Lili díszlete mély térben helyezte el a történetet – kétszer változott csupán a szín, a katonai táborból a márkinő kastélyába kerültünk –, a színes jelmezek és Vetési Adrienn szürreálisan vicces koreográfiája pedig jól ellensúlyozták a mindenen eluralkodó baby boomer-humort.

De a színpadon zajló elmés megoldások ne feledtessék el, hogy mekkora zene van Donizetti kottájában a nyitányt indító kürttől a második felvonás csellószólóin át a frankofón érzületű zárókórusáig („Salut à la France!”). Jól vezényelt a külföldről hozott vendégkarmester, Fabrizio Maria Carminati, aki Itália és Franciaország legjobb házaiban edződött, és a bel canto avatott ismerője.

Ideje volt elővenni Az ezred lányát. Az Operaház produkciójában legutóbb 1908 januárjában került színpadra, azelőtt is csupán ötvenháromszor. Hogy most hány előadást ér meg Polgár Csaba rendezése, azt megjövendölni nem tudom. A félházas premier nem kecsegtet sok jóval, de a magyar közönség kevésbé kapós, ha bel cantóról van szó, s ha erre nem is, a covidra is sok mindent lehet fogni. De én élek a gyanúval, hogy operát még mindig az énekesek miatt hallgatunk. Rájuk van szükségünk – többre és jobbakra.

Mi? Donizetti: Az ezred lánya
Hol? Erkel Színház
Kik? Rendező: Polgár Csaba. Dramaturg: Szabó-Székely Ármin. Prózai szövegkönyv: Kovács András Péter. Díszlet- és jelmeztervező: Izsák Lili. Koreográfus: Vetési Adrienn. Karigazgató: Csiki Gábor. Karmester: Fabrizio Maria Carminati. Szereplők: Szemere Zita, Boncsér Gergely, Farkasréti Mária, Palerdi András, Dobák Attila, Irlanda Gergely, Biri Gergely, Szalontay Tünde, Alberti Zsófia.