Bevallom, amikor először olvastam Pass Andrea tavaly ilyenkor Debrecenben már bemutatott darabjának ismertetőjét, nem jutottam a szöveg végéig. Szoruló szívvel azonnal pergetni kezdtem hajdani tanártársak és tanítványok névsorait, azt keresve, van-e valamilyen szakmai közöm a darabban megjelenő „legendás sztárpedagógus”-hoz, ehhez a Káldi Helga nevezetű főhőshöz, akinek – a darabbeli történet szerint – a média által elhíresített, Sodrás utcai iskolájában öngyilkos lett egy kilenc éves kisfiú.

Azt hittem, konkrét eset feldolgozásáról van szó, hisz hasonló, el nem hallgatható tragédiák híre néha végigszántott az országon. Ma már tudom, hogy Sodrás utca ugyan létezik, de a valahol a Pasaréten, egészen más problémákat dajkáló emberek közegében, és iskola nincsen benne. Káldi Helga pedig, a képzőművészetben jártas, vaskezű vezető és veszélyes vitapartner, aki merev műmosolyba rejti a magányát – legalábbis ezen a néven – nem létezik. Körötte azonban habzik a magyar valóság.

Fotók: Bartha Máté

A „sztárpedagógus” minősítésben van valami lejárató szándék. Benne sziszeg a meg nem érdemelt fény gyanítása, ami politikai vagy pénzügyi hatalmakkal való összejátszást sejtet a szakmai siker mögött, aberrációt a személyes szabadságba rejtve, s be tud szennyezni egy tényleg legendás tanítót is. Arra meg különösen jó, hogy az aljamédia rácuppanjon egy hozzá köthető esetre, s magát illegetve fölzabálja a védekezni nem tudókat. Ebből a helyzetből indul a játék, ami aztán kemény dramaturgiai rodeón rázza végig a közönséget, emelt nyelvet, s elvont karakterű szereplőket felvonultatva. Mondhatnánk, hogy kócos epikus színház ez, de talán közelebb járunk az igazsághoz, ha a középkor nagy műfajához, az elvont fogalmakat színre léptető moralitásjátékhoz hasonlítjuk.

Van egy mesélőnk, Ottó, a betonhabarcsból formázott frizurájú, nem iskolázott, de az iskola életének minden rezzenését érzékelő, középkorú gondnok, akit a Hajdu Szabolcs színházi rendezéseiből már ismert, nagyszerű Gelányi Imre játszik. Gelányi természetes jelenléte, népmesei figurája az első pillanatban betölti a teret. Sötétkék, kisvárosi utcasarkon vagyunk, esetleg valami képzeletbeli udvar belsejében, aminek közepén egy méregzöldre világított, selyemhuzatos, óriási heverő van. De nem hordoz ez az ágy semmilyen erotikus utalást, inkább csak a senki által meg nem talált otthonlétet szimbolizálja. Jobb hátul járás van a városból jötteknek, balra tér nyílik az innét elmenőknek. (Díszlet- és jelmeztervező: Tihanyi Ildikó.)

Maszkos, virágfejű szülők jönnek panaszkodni: mégiscsak fölháborító, hogy az igazgatónő, mivel nem találta meg a tetteseket, az egész fiúcsapattal tisztíttatta ki a kulimásszal kikent vécét. Filmbejátszás is van (Bartha Máté videója), amiben helyi fiatalok nyökögnek a tévések mikrofonjába. (A felvételen szereplő fiúk és lányok közül többeket felismerek, láttam néhányukat az író-rendező Pass Andrea másik munkájában, a Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogon című igen értékes, covid-revüként tálalt diák-projektjében.) Dokumentarista hitelességgel röhögik ki és söprik le magukról az igazgatónő művészetpedagógiai módszereinek még az emlékét is. A megsemmisítő nem-vállalás betonfala érezhető itt.

Pedig az igazgatónő nem akárki. Ráckevei Anna hátborzongatóan érzékelteti egy művelt, de a hatalomtól megkeményedett és a magánytól kiszáradt asszony ijesztő erejét, s reménytelen társkereső próbálkozásait. Az a dialógus, amelynek során, mintha pingpongozna, úgy veri vissza a Wessely Zsófia által bravúrosan alakított Kedves Adrienne, az elkényeztetett médiamókuska kérdéseit, írói remeklés is.

A terjedelmes, ám torzónak megformált írói munka az elején cserbenhagyja a nézői várakozásokat. Az elénk görgetett óriás fájdalomrögök nem kerülnek feldolgozásra, sőt, későbbi említésre sem a cselekmény során. A kollektív szarpucoltatás botrányából nem tudjuk meg, miképpen is működik ez az iskola, s hogy például emiatt vádolható-e – persze, nem! – az igazgatónő a vonat elé rohanó gyerek halála miatt. Ottó, a gondnok, visszavezet bennünket a múltba, s megtudjuk, hogy Pál Berci, a kisfiú (Herczeg Tamás), amikor megszületett, olyan gyöngécske volt, hogy megijesztette még az orvosokat is. Ezért a kórházban azt javasolták az anyukának, engedje meghalni az újszülöttjét. A fájdalomtól vélhetően magán kívül lévő anya beleegyezett ebbe, ám férje, Pál Imre (ugyancsak Herczeg Tamás) magához vette, s egyedül neveli a gyereket. A gyermekéről lemondó anya óriási, tragikus figura, de szétoszlik az árnya hamar. Döntése rettentő súly magán, s erős bog a történeten, de ő nem szereplő. Feldolgozatlan, elnémított esemény ez, ami szinte beszakítja a másfelé elinduló cselekmény elejét. Van egy ugyancsak félbehagyott, bár színészileg nagyszerűen megjelenített figura is, ő Gerda (Tolnai Hella), a 30 éves, görcsös egyedüllétbe szorult, vasszög keménységű, boldogtalan tanítónő. Emlékezni kell rá.

Az igazgatónő és a gyerek apja között valami furcsa, eleve kudarcra ítélt közeledésféle alakul ki, a nő Bercihez próbál inkább közeledni. Így tudja meg, hogy a gyereknek van egy képzelt barátja, a Tündér, aki mindenki másnál gyönyörűbb, és sűrűn jelen van az ő életében. A hétköznapi történéseket mind gyakrabban fonják át a TikTok, a Twitter meg a Youtube influenszereinek jelenetei. Az iskolai interjúzáskor megismert celebnek, a „Leplezetlenül, Adriennel” címmel futó sorozat műsorvezetőjének csatornája, a nő erotomán, mindenkit lekezelő médiamacsót játszó férjével (Mercs János) és csillámpónikkal súlyosbítva, épp olyan gyomorforgató, mint a kegyetlenül ábrázolt „trashceleb”, a Réti Adrienn által kiválóan alakított, lecsúszóban lévő, földíszített „csúnyalány” minden jelenése. Megrázó élmény rájönni, hogy ő a kisfiú képzelt „tündérbarátja”, aki a képernyőről lép be a gyerek életébe. Mikor Berci gondol egyet, s elszökik hozzá, szörnyű történések tanúja lesz, s ezt nem bírja elviselni. Kár, hogy a Tündér és a fiú kapcsolata, valamint a végső pillanat nincs előzetesen eléggé felépítve.

Rettenetesen fájdalmas a filmen bejátszott vonal, az igazgatónő hajdani tanítványának, az „Amon – ejtsd: Émön” néven elhíresedett, kis tévés nyikhajnak, egy csontig vetkőződő, megrontott kamaszfiúnak a sorsa. Vilmányi Benett ragyogó játéka már a személyiség teljes összeomlását mutatja. Találkozunk korunk posványos „közösségi” kultúrájával, melyben az igaz érdeklődést a kárörvendő kukkolás, a szörnyülködő leskelés helyettesíti. S találkozunk a kereskedelmi televíziók népszórakoztató borzalmaival. Az álomszerű végjátékban minden szereplő egy sorozatzáró műbalhé, egy ördögi fogadás meghívott vendége lesz. Adrienne, a menet közben áldott állapotba került, s valamikor, alighanem a kamerák előtt, pénzért nézhető műsorban meg is szült celeb, megint karcsú, s Belzebub-jelmezes férjével ropja az ördögök táncát (zene: Bartha Márk). Mi, nézők is vendégei vagyunk a dermesztő finálénak, melyben egy vérszínű plasztik-csecsemő, a jelképes jövő is kereng, s végül Ottó, a gondnok karjaiban talál menedéket.

Néha széteső, de igen fontos kortársi misztériumjátékot látunk, az egyszerű Jóság, a hideg Szakértelem, a Kötelesség és az Ártatlanság, a harácsoló Hitványság és még több, elvont fogalom fellépésével. Figyelmeztető felvilágosító akció ez a Pesten is látható, debreceni előadás – felnőttek számára is. (Dramaturg: Garai Judit.)

„Tisztában kell lennünk a mainstreammel, nem tehetünk úgy, mintha ez nem is létezne” – mondja Pass Andrea, aki „tudatipari végjáték” alcímmel látta el ezt a produkciót, s Mark Fisher, a nemrég eltávozott, brit kultúrakutató emlékének ajánlja. Mint írja, Mark Fisher írásai inspiráló elméleti háttérrel gazdagították munkájukat, és a szerző számos gondolata be is épült a végóráinkat vizionáló darabba. S hogy hogyan jutottunk el ehhez a végállapothoz? Mark Fisher elmélete szerint „e kérdésre csak akkor kaphatunk választ, ha a kultúrát övező tágabb társadalmi szférát is megvizsgáljuk, és megértjük, hogy a kapitalizmus napjainkra miként kebelezte be az emberi tudatot.^” A „jövő lassú elmúlásáról” és magáról Mark Fisherről ajánlom az érdeklődőknek Sidó Zoltán Kapitalista realizmus – Mark Fisher halálának évfordulójára című izgalmas cikkét.

Mi? Pass Andrea: Finálé
Hol? Jurányi Ház, Budapest; Csokonai Színház, Debrecen
Kik? Rendező: Pass Andrea. Szereplők: Gelányi Imre m.v. Herczeg Tamás, Mercs János, Ráckevei Anna, Réti Adrienn m.v., Tolnai Hella, Wessely Zsófia, Vilmányi Benett m.v. Díszlet- és jelmeztervező: Tihanyi Ildi. Videó: Bartha Máté. Zene: Bartha Márk. Dramaturg: Garai Judit. Súgó: Németh Angéla. Rendezőasszisztens: Homonna Nóra. Ügyelő: Nagy Fruzsina