Ha egy hangszerben egy gyerek meglátja a lehetőséget, az egy csodálatos utazás kezdete lehet. Ha azonban ennek a gyereknek a képességeit senki sem veszi észre, borítékolható a tragédia. Ha pedig a tragédiát tehetséges alkotók fedezik fel, akkor egy gyerek magányából sokat tanulhat az egész közösség. A Szegedi Nemzeti Színház által bemutatott Élet – ritmusra című monodráma esetében pontosan ez történt.

A dobolásban az a zseniális, hogy nem kell hozzá hangszer – kezdi majd nyolcvan percen át tartó monológját Adrien Lepage, tizenéves srác. Ő Cédric Chapuis Élet – ritmusra (eredetileg Une vie sur mesure) című monodrámájának főszereplője. Az előadás során kizárólag az ő hangját halljuk, az ő elbeszélésében ismerjük meg az életét, és mindenkit, akivel kapcsolatban áll: édesanyját és Bernard-t, öccsét, Hugo-t, az osztályfőnökét, az osztálytársait, az igazgatót, barátnőjét, Cécile-t, vagy épp rövidéletű zenekarának tagjait. Adrien tehát nem csak Adrien, de egyszerre megszemélyesíti történeteinek összes szereplőjét. Mindent tőle tudunk, pozíciójának kizárólagosságán azonban sokat old a tény, hogy erősen autisztikus jellemvonásokkal bír, így számos helyzetet, sértést, mi, a nézők hamarabb értünk meg, mint ő (ha egyáltalán). Bár Adrien vezet végig minket a történeteken, valójában sok esetben mi többet tudunk, és az elejtett félmondatokból hamarabb rakjuk össze, hogy ami történik, az bántalmazás, mint ő maga.

Fotók: Szabó Luca

A szövegen kívül az előadás egyik fontos eszköze Adrien gondolatainak és belső világának közvetítésére a zene. A fiú megszállottan dobol, mindenben a ritmust keresi. Még ha pofozzák is, az keseríti el leginkább, ha az ütés nem a fejében folyamatosan lüktető zenére érkezik. Adrien a dobolásért sok mindenre képes: amikor szülei az igazgató tanácsára megígérik, hogy vesznek neki egy dobszerkót, háromszor bukott diákból éltanuló lesz, folyamatosan szobájában lebzselő tiniből házitündérré változik. Ugyanakkor, ha elveszik tőle imádott gramofonját, dührohamot kap, ha fizetnie kell öccsének, hogy írja meg helyette a házi feladatot, akkor lop a családi kasszából. A fiú kizárólag saját, azaz a zene törvényeinek engedelmeskedik, a társadalmi normákat figyelmen kívül hagyja. Erre utal az eredeti cím is, Une vie sur mesure, melyben a mesure francia szó egyszerre jelent zenei ütemet, ritmust, mértéket és társadalmi mércét, normát is. A darab feszültsége abban áll, hogy bár Adrien már fiatal korában ráérez a dobban rejlő lehetőségekre, és innentől kezdve szüntelenül saját ritmusát keresi, szülei és az iskola szemében csak egy problémás gyerek marad, aki zenei tehetsége ellenére a társadalom közmegegyezéses mércéjével mérettetik meg. Az előadás voltaképpen az e két oldal közötti, hol erre, hol arra billenő egyensúlyról szól, a néző Adriennel együtt mondatról mondatra pengeélen táncol.

Ezt a mozgást hangsúlyozza az előadás harmadik fontos eszköze: a tánc. A darab rendezője, a Horváth Csaba-féle SZFE-s fizikai színházi koreográfus-rendező osztályban tavaly végzett Hojsza Henrietta feszes koreográfiát tervezett, ami a klasszikus táncmozdulatoktól a dobbal való különböző játékos interakciókig az egész előadást átszövi. Az Adrient alakító Medveczky Balázs így nem csak beszél és dobol, de széken egyensúlyoz, falra mászik, táncol, sőt fejen is áll, mindezt egyáltalán nem öncélúan, hanem a mindenhol jelenlévő ritmusnak engedelmeskedve. Nem csak a hangszeren, de a hangszerrel játszik: teniszlabdát pattogtat rajta, például mikor az igazgatótól, apjától, osztálytársaitól kapott pofonokról mesél, de áthelyezi magát a kerekes emelvényen álló dobszerkót is, több jelenetben pedig körbetáncolja, hol a felszabadult szerelem, hol az intézményi fegyelem allegóriájaként.

Mindeközben Medveczky csupán egy atlétát, kopott sportcipőt és farmernadrágot visel. Az előadás egy fekete falakkal határolt, nagyjából a színpad harmadát kitevő térben játszódik, ahol a dobszerkón kívül csak pár teniszlabda kapott helyet. Ezekkel az eszközökkel, és saját mozgásával eleveníti meg Adrien életének összes szereplőjét, úgy, hogy közben az autisztikus, sérült fiú velük való, főleg ösztönös félelemre, merő közönyre és enyhe szimpátiára korlátozódó viszonyát is hűen érzékelteti. Medveczky Balázs valósággal lubickol Adrien szerepében, mind a prózai, mind a zenés, mind a táncos elemeket élettel tölti meg: nem csak, hogy kiváló dobos, és jól játssza az életben ügyetlen és távolságtartó, ám a zenében szenvedélyes Adrient, de remekül mozog, egy artista pontosságával dobálja a teniszlabdákat a falnak, hogy aztán elkapja őket, miközben ritmust dobol a lábával és a kezével. „A dobosnak, mikor sétál, a teste a metronóm, a lépései a negyedek, azoknak a fele a nyolcas és így tovább”, mondja Adrien, de akár maga Medveczky is mondhatná, mert ahogy a doboláshoz nem kell hangszer, úgy az ő játéka arra bizonyíték, hogy a színházhoz sem kell díszlet, vagy népes szereplőgárda, elég egyetlen színész, aki mozgásával és zenei tehetségével képes kialakítani a játékteret.

Bár Hojsza Henrietta koreográfiája minden részletében átgondolt, és Medveczky játéka lebilincselő, felmerül a kérdés, hogy egy előadás, ahol a játék az egyetlen szereplő és a dob között történik, ki tud-e tölteni egy kőszínházi teret. Adrien folyamatosan a dobra figyel, így az eleve szűk és színtelen tér tovább szűkül a dobszerkóra. Ezt okosan és finoman tágítja ki a rendezés a legkülönbözőbb eszközökkel, mint amilyen például Adrien játéka a teniszlabdákkal, hogy a szellemhangok (ghostnotes) árnyékként vetülnek a falra, vagy hogy maga a dob is mozog a színpadon. Az alapvetően fekete díszletben is feltűnik egy-egy szín, például egy neonzöld teniszlabda, vagy rengeteg kis, kék gömb, amik az előadás egy katartikus pontján hullanak a doboló Adrienre.

Fontos még megemlíteni a fordító, Varsányi Anna munkáját, aki a mai utcai nyelv természetességét megőrizve ültette át a francia szöveget magyarra. Az egyetlen szereplő, akinek a megszólalásai kisség régiesebb tónust ütnek meg, az nem más, mint Cécile. Például amikor „hölgyem”-nek szólítja és magázza Adrien Tiketum névre keresztelt dobszerkóját, vagy amikor azzal magyarázza a fiúnak adott csókot, hogy „így jutalmazzák a bajnokokat”. Cécile nem csak romantikus, de egyfajta anyai gyámolítást is megjelenít, elvégre a zenei géniusz életében kizárólag ő az, aki képes felismerni a fiú képességeit és egyedül ő mutatja felé a gyengédség jelét.

Az egység dobos és dob, dob és zene, zene és ritmus, ritmus és test között, amiről Adrien a színpadon beszél, valósággá válik; „A dob a hangulatot adja, amire akkor is emlékszünk, ha az előadás már véget ért” – mondja Adrien, és erre az előadásra még nagyon sokáig emlékezhetünk.

Mi? Cédric Chapuis: Élet – ritmusra
Hol? Szegedi Nemzeti Színház, Kisszínház
Kik? Rendező: Hojsza Henrietta. Szereplők: Medveczky Balázs (Adrien). Fordította: Varsányi Anna. Díszlet-, és jelmeztervező: Hojsza Henrietta. Rendezőasszisztens: Varga Mónika.

Facebook Comments