Egyre gyakrabban születik egyetlen írás több produkcióról. A sors (a kulturális médiumok erősen nyomott támogatási gyakorlatának és a szerkesztők előzetes elképzeléseinek képében) ilyenkor egészen különös együttállásokat tud létrehozni. Megesik, hogy egy prímszámot kell egy platformra hozni a kétpúpú tevével. Máskor azonban az előadások kis- és nagykifliként simulnak egymáshoz. Az Artus Társulat Érintés paradoxon és Góbi Rita Sziget – táncmonológok fényfürdőben című bemutatójánál a kiflis hasonlat többszörösen is megáll.

A két előadás egymáshoz illése egyébként a legkevésbé sem evidens, lévén formájuk és színházi-/táncnyelvük tekintetében a kortárstánc két egymástól távol eső pontján helyezkednek el. Góbi Rita fényfürdős táncmonológjai valahol a képzeletbeli középpont környékén, a tiszta tánc felől némileg eltolódva a vizuális- és képzőművészet irányába, Goda Gábor pedig ismét a színházhoz közelebb eső, performanszokból és mozgásos jelenetekből álló gondolkodásművészetével kínál meg minket.

Artus – Goda Gábor Társulata: Érintés paradoxon. Fotó: Kaszner Nikolett

Egyérintő

Az Artus kétféleképpen szokta feltálalni egy-egy fogalom/jelenség köré szerveződő performanszait. A Kérész Művek során (2010 óta eddig 69 alkalommal) frissen születő jelenetek, akciók egymásutánjaként, amelyek egyetlen alkalommal láthatóak, és amelyeknek a keresetlenség, a magától értetődőség és az értetlenség éppen úgy velejárója, mint az érzéki-intellektuális katarzis. Illetve (részben az előbbiekből kinövő) nagy volumenű, repertoárszerűen játszott, összművészeti „előadások” formájában, amelyekben az egymásutániság helyére egyfajta szerves egység lép. A gondolkodás itt élesebb és tisztább, a megjelenés/hangzás nagyobb léptékű^[1]. Ez nem azt jelenti, hogy előbbiek a kutatás, utóbbiak a rátalálás felmutatásai lennének: Goda Gábor és az Artus munkái ugyanis nem megtalált gondolatokból állnak össze, hanem egy eleven gondolkodás lenyomatai, amelyekre ideális esetben a nézők is rá tudnak csatlakozni.

Ez azonban ismét csak nem azt jelenti, hogy az Artus produkciói mögött ne lenne egy kellőképpen kiforrt, ebben az esetben metafizikai gondolat. Goda Gábor ugyanis maga is többször utalt rá, de az előadások szinopszisaiban és magukban a munkákban is tetten érhető a „Minden egy” holisztikus szemlélete. Ezzel azonban van egy komoly „probléma”: lényegénél fogva megragadhatatlan, ugyanis érzeteink és képzeteink sokfélesége között nem tudjuk elképzelni, miként e sokféleség leképezésére/leírására szolgáló szavainkkal leírni/kimondani sem lehetséges. Nem véletlen, hogy az Artus munkái között gyakran találkozhatunk olyannal, amelynek az önellentmondás a témája: ennek a címben is megjelenő iskolapéldája az 1+1=1 (2013), de szintén ide tartozik a Minden (is), amit 2020-ban mutattak be. Címe alapján és témájában is ebbe a sorba illeszkedik az Érintés paradoxon. Azzal a fontos különbséggel, hogy a fent említettekkel szemben az érintésben lévő önellentmondás messze nem magától értetődő, lévén sokkal inkább tapasztalati/érzéki jellegű, hétköznapi jelenség, mint az egység és a minden önmagában is paradox, absztrakt képzetei.

Artus – Goda Gábor Társulata: Érintés paradoxon. Fotó: Kaszner Nikolett

Az Artus „előadásainak” szinopszisai rendre filozófiai mélységű irodalmi alkotások: nyitva hagyott, gyakran önellentmondó kijelentő mondatok. A performanszok megszólalásbeli/mélységi szóródása, illetve az összeállítások keresetlensége/rendezetlensége miatt a Kérész Művek „előadásai” egészként nem is tudják utolérni a hozzájuk írt szövegek intellektuális izgalmát. Nem is ez a „dolguk”: nem annyira az egy irányba tartó, mint az egy pontból induló gondolkodás sokféleségének és szabadságának élményét adják. A nagyszínpadi előadások ezzel a sugaras szerkezettel szemben körkörösek: az egyes jelenetek, a zene, a mozgások, a gesztusok és a látvány különféle asszociációkon keresztül gömbszerűen járják körbe a kiinduló kérdést/felvetést. Ezek a gömbök pedig jó esetben vannak annyira erőteljesek, mint a hozzájuk írt szinopszisok. Az Érintés paradoxon ebből a szempontból: egyes jelenetek súlytalansága, direktsége, az előadásegész érzetének hiánya miatt inkább emlékeztet a Kérész Művekre. Ami pedig a volument illeti, a forma sem elég nagyszabású a Nemzeti Táncszínház nagyszínpadához. Egyes képek, epizódok (pl. egymás hátának megérintése egymás mellett ülve) érzékeny finomsága elveszti erejét és puszta gesztussá/gondolattá válik a 4-5. sor környékén.
Az előadás egyik központi képzete a két egymáshoz simuló emberi test közötti érintésvonal, amely a „csempék közötti fúga” mintájára egyszerre köti össze és választja el egymástól a testeket. A megvilágított hátak és a mozgó testek fénylenyomatainak sora ismét egy különös érintésre utal: a fénnyel érintett test és a testekről érkező fényekkel megérintett szem közösségére. A két emberi test közé feszülő nyíl vagy a kettejük között kifeszített kötél azt mutatja meg, miként lehet távolról is egymáshoz érni/hatni egymásra. Az Érintés paradoxon egyik legemlékezetesebb jelenete, amikor Bakó Gábor hangszerként játszik Szalay Henrietta testén, aki különböző érintésekre különféle hangokat ad ki, amelyek végül egy dallá állnak össze: az érintés hangként jelenik meg, ami viszont-érint minket. Goda Gábornak és társulatának tehát most is sikerül azért elérni, hogy rácsodálkozzunk valamire, amit korábban evidenciaként véltünk ismerni.

Góbi Rita Társulat: Sziget – táncmonológok fényfürdőben. Fotó: Bobál Katalin

Szigetlakók és szigethagyók

Míg az Érintés paradoxon a tiszta, érzéki gondolatok felől közelít az érintéshez, Góbi Rita koreográfiája éppen a másik irányból, a lélek tapasztalatai nyomán szerveződik. Előbbinek „nyers” igazsága van, ami a kérdezés kérlelhetetlenségéből ered, utóbbinak artisztikus őszintesége. A Sziget tudja, mit jelent az érintés: nem kérdez, megmutat. „Minden ember egy sziget. Saját univerzumába zárt, magányos lény, aki ösztönösen vágyik egy társra” – áll a darab szinopszisában. Góbi ezt az ember voltunkból eredő, mondhatni köznapi paradoxont állítja táncszínpadra.

Nem véletlen, hogy Góbi Rita eddigi legjobb munkája egy szóló (Reptében): szikár, letisztult mozdulatsorainak ereje saját előadásában a legnagyobb. E mögött (képzettségén és az ebből eredő mozgásminőségen túl) elsősorban színpadi lényének mozgás- és esztétikai energiái állnak. Pontosabban, hogy ezek az energiák egy kicsi testben sűrűsödnek, amely egymaga képes betölteni a színpadot. Cserébe nehéz mellette teret nyernie másoknak. Érzésem szerint nagyrészt ennek „esett áldozatul” a Vibration (2018) című koreográfiája, ahol Ryuji Yamaguchi volt a partnere. Mostani előadótársával, Maurer Milánnal sikerül elkerülni ezt a csapdát, részben, mert Maurer remek táncos, aki előadói alkatára és „karakterére” szabott saját mozgássorokat is kap: ők ketten nem mindig ugyanazt táncolják, és sokáig nem is egyszerre láthatóak a színen. Elharapott mozdulatokkal, önálló érvényű pózokkal, helyenként önmagukba csavarodva az egyedüllét érzékletes képsorait hozzák létre. Így épül fel az előadás első felében/harmadában a két sziget: a nimfa és a hérosz szigete.

Góbi Rita Társulat: Sziget – táncmonológok fényfürdőben. Fotó: Bobál Katalin

Bármennyire is a minimalizmus és szcenikai eszköztelenség jellemzi általában Góbi Rita munkáit, időről időre megjelenik nála a képzőművészet felé való egyértelmű kikacsintás is^[2]. Túl azon, hogy a térbe most mozgó és mozdulatlanságba merevedő testeket helyez, amelyeket megfogalmazása szerint „alaposan megkomponált, egymás utáni képsorozatoknak, absztrakt képzőművészeti alkotásoknak is lehet tekinteni”, az előadás fontos eleme a padlóra vetített fényjáték. Meg lehet kérdőjelezni a dramaturgiai értelemben helyenként stilizáló (kör alakú szigetet, hullámzó tengert mintázó), máskor izgalmasabb mozgófények esztétikai értékét, az azonban tagadhatatlan, hogy ezek segítségére vannak az előadásnak kitölteni a Trafó előadóterét. Ezzel együtt aktuális és valódi kérdés a kortárs táncban, hogy be lehet-e hívni és főként ott lehet-e tartani a nézőtéren azokat a fiatalokat, akiket nap mint nap valós és virtuális látványosságokkal bombáznak. És erre nagyon könnyű azt mondani a laptopom mögül, hogy éppen így lehet, hiszen látványosság helyett valami sokkal sűrűbb dolgot kap.

Ami a nimfát és a héroszt illeti, mi van annál izgalmasabb, mint amikor találkozik egymással a hőstettekre vágyó férfi és a kísértő nő, aki földöntúli örömök ígéretével csábítja el a hőst el az örök hírnévtől? Azonban az erre utaló, szoborszerű pózok és mozdulatsorok ellenére sem Maurer Milán nem erőteljes hérosz, sem Góbi Rita nem csábító nimfa, elsősorban azért, mert a férfiasság és a nőiesség elengedhetetlen attribútuma ehhez nincsen meg bennük. Góbiban az inas gyermeklány külső mögött van valami kifejezetten izgalmas és előadói szempontból termékeny lényszerűség, Maurer Milán pedig olyan, mint egy hajlékony, rugalmas atléta. A két önmagában érvényes esztétikának nem sikerül meglelni a találkozási pontját (meglehet, hogy ilyen pont nem is létezik), ezért a találkozásuknak nincsen valódi tétje/izgalma. Ez nem ugyanazt jelenti, mint hogy a darab maga arról szól(hat), hogy két ember között nem lehetséges valódi találkozás. Ezzel együtt éles, artisztikus mozgóképeken és pontosan megformált pózokon keresztül mutatják meg nekünk két egymás felé tapogatózó egyedüllét (nem)találkozásának kristálytiszta történését. Mindez azonban így megmarad a mozgásos esztétikum szintjén. Igaz, annak prémium kategóriájában.

Mi? Artus – Goda Gábor Társulata: Érintés paradoxon
Hol? Nemzeti Táncszínház
Kik? Alkotó-előadók: Bakó Tamás, Egyed Bea, Mikó Dávid, Mózes Zoltán, Szalay Henrietta. Zenészek: Madarasi Szabolcs, Morzsa Róbert, Patkós Dániel, Rovó Anna, Zombola Péter. Video: Juhász András, Lukács Mihály. Kreatív technológia: XORXOR
Zene: Zombola Péter. Tér: Sebestény Ferenc. Installációk: Bodóczky Antal. Jelmez: Lőrincz Kriszta. Fény: Kocsis Gábor. Rendező-koreográfus: Goda Gábor

Mi? Góbi Rita Társulat: Sziget – táncmonológok fényfürdőben
Hol? Trafó
Kik? Koreográfia: Góbi Rita. Tánc: Góbi Rita és Maurer Milán. Fény: Pavla Beranová. Kreatív technológia: XORXOR. Zene: Gryllus Ábris. Dramaturg: Zsigó Anna. Jelmeztervező: Pattantyus Dóra. Installáció: Medence Csoport

^[1] Ez utóbbi előadásforma legerősebbje a Hérakleitosz nyomában járó Cseppkánon, amely 2016-ban elnyerte a legjobb innovatív táncelőadásnak járó Lábán Rudolf-díjat is.
^[2] Legérzékletesebben talán a Sziluett Cinema: Budapest című darabban, ahol Góbi vetített árnyképek között mozog.