Jó ideje figyelem Fincziski Andrea színészi pályáját, sokszor rácsodálkoztam egy-egy alakítására, de számon tartottam egyéb „fincziskedéseit” is. Nagyváradon született, volt színész Temesváron, majd alapítása óta tagja a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színháznak, ahonnan csak egy rövid svájci kitérő miatt hiányzott. Régóta gondolom, hogy megérdemelné a szélesebb körű, magyarországi figyelmet is, ezért is beszélgettünk. KÖLLŐ KATA interjúja.

– Valamiféle kettősség van benned, úgy tapasztaltam. Egyrészt jellemző rád egy állandóság, vagy legalábbis a pályádból úgy tűnik, másrészt meg tudom, hogy folyton nyüzsögsz, mindig valami újba akarsz belevágni.

– Azt hiszem, olyan ember vagyok, akinek fészekre van szüksége: legyen egy hely, ahova mindig visszatérhetek, ahol megnyugodhatok, összeszedhetem magam, de csak azért, hogy utána ismét szárnyalhassak. Ha nincs ilyen hely, akkor gyökértelen vagyok, elbizonytalanodom, kell tehát a fészek nyújtotta érzelmi biztonság. Most már abban a korban vagyok, hogy tudom, lassan megtalálom magamban is ezt a fészket, de ehhez azért mindenképpen tartozik egy hely is.

– Szakmai szempontból is, ezek szerint.

– Igen, fontos az otthonosságérzet. De aztán meglebegtetem a kis szárnyaimat, kicsit röpködök, majd visszaszállok megnyugodni. Nekem nagyon fontos a szárnyalás, a szabadság. Szakmailag persze az ember nagyon sokszor mérlegel, hogy érdemes-e egy másik helyen gyökeret verni. Nekem például fontos, hogy folyamatosan játsszak, és ezt nem mindenhol tehetném meg.

– Kicsit tovább feszegetem ezt a kettősség témát. Tapasztalatom szerint olyan színész vagy, aki szívesen kísérletezik, bevállalsz esetenként bizonytalan kimenetelű projekteket is. Nem tudom, hogy ez jellemző volt-e rád mindig is, hiszen amikor 1998-ban elindult ez a színház, nem igazán kísérleti jellegű színházcsinálás volt a célkitűzése, úgy tűnt akkor, hogy nagyon is klasszikus, kőszínházi repertoár jellemzi majd.

– Engem Udvarhelyre főleg a magyar környezet vonzott, több lehetőséget láttam benne. Végzés után Marosvásárhelyről a temesvári színházhoz kerültem. Ott nem igazán volt közönség, nem ért olyanfajta impulzus, mint amilyen egy nagyobb magyar közösség részéről jön. Ráadásul sokáig nem voltam hajlandó szembenézni azzal, hogy muszáj megtanulni nyelveket. Nincs jó nyelvérzékem, és csak sokára jutottam el odáig, hogy a nyelvtudás hozzátartozik a létezéshez. Ehhez például Svájc nagyon jó tapasztalat volt: kézzel-lábbal, de tanuljak meg kommunikálni, beszélni. Ez most már sokkal jobban működik, akár angol, német, akár román nyelven, de régebben ez engem bezárt.

Szóval, vonzott a megtartó, kisközösségi erő. Nem tudtam, hova fog alakulni az udvarhelyi színház, de akkor szükségem volt a közösséghez tartozás érzetére. Közösen nevelődtünk, és szerencsére a színház sem „ragadt bele” egy elavult, kőszínházi formába, a társulattal együtt keressük az innovatív módszereket, az újabb lehetőségeket, kérdésfelvetéseket.

Fotó: Járai-Szabó Richárd

– Említetted Svájcot. Néhány évvel ezelőtt felfüggesztetted társulati tagságodat, és egy évre elmentél Svájcba dolgozni. Miért volt és jól jött-e ez a szünet?

– Elsősorban kapóra jött. Szerencsém volt, mert Pali (Nagy Pál, a Tomcsa Sándor Színház igazgatója – a szerk.) nagyon pozitívan állt hozzá, elengedett. Csanád fiam miatt döntöttem úgy, hogy elmegyek szobalánynak Svájcba, mert ő fejébe vette, hogy Finnországban szeretne tanulni középiskolásként egy évet, és ebben én maximálisan segíteni akartam őt, a volt férjemmel együtt.

– Posta Ervinről beszélünk, aki szintén a társulat tagja volt, de évekkel azelőtt elhagyta a színházat, és elment külföldre dolgozni.

– Igen, szerintem lezárta magában a színházat, és elindult egy másik úton. Visszatérve a „szünetre”, nekem tulajdonképpen szükségem is volt rá. Egyrészt, mert mindig irigyeltem a mostani fiatalokat, számukra teljesen természetes dolog az, hogy elmennek külföldre. Az én generációmnak nem, mi kaptunk ugyan 1989-ben egy löketet, hogy na, most akkor minden változni fog, de aztán elteltek évek, és ilyen-olyan okokból (ismét) bezáródtunk, például mert nem tudtunk nyelveket. Nem vagyok benne biztos, hogy külföldön akartam volna élni, de abban igen, hogy kipróbáltam volna fiatalon. Volt tehát bennem egyfajta kíváncsiság, én pedig, ha valamire kíváncsi vagyok, akkor inkább kipróbálom.

De ez csak egy része volt az én elmenetelemnek. Negyvenöt éves voltam, nem találtam a helyemet a szakmában, szerintem akkorra ért be az, hogy nagyon régóta vagyok Udvarhelyen, nőként is elvesztettem az önbizalmamat, a házasságunkkal szemben is kérdéseim voltak, hogy továbbvihető-e így, szétszakadva. Nem tudtam, hogy akarom-e a színházat egyáltalán.

– Ez is felmerült benned?

– Igen, nagyon erősen. Zakariás Zalánnak volt egy nagyon jó kérdése közvetlenül azelőtt, hogy elmentem Svájcba. Azt kérdezte tőlem: „Kíváncsi vagy-e még magadra a pályán?” Tudod, néha szembejön veled egy kérdés, amelyről a másik nem is gondolja, de neked megfordítja az életedet. Na, ez olyan volt. Ráeszméltem, hogy elvesztettem a kíváncsiságomat önmagam iránt, hogy én ki vagyok ezen a pályán. Mást képzeltem arról, hogy mivé is válok a színházban, egyáltalán miért akarom ezt tovább csinálni. Éreztem, hogy valami hiányzik, valami elveszett, vagy lehet, hogy nem is volt meg. Nekem el kellett menni, és nagyon jó volt, mert mindent elszakítottam. Nagyon sokat voltam egyedül Svájcban, mert a volt férjem is rengeteget dolgozott. Szinte minden nap mentem fel a hegyre, teljesen egyedül. Ott biztonságosan tudsz a hegyek között lenni, vannak utak, nem kell félned semmitől. De nem tudtam aludni, sok minden kavargott bennem.

– Feltépted a sebeidet.

– Pontosan. Olyan volt, mint egy elvonulás. Sokat sírtam, volt, amikor hangosan kiabáltam. Aztán a kemény, monoton fizikai munka megtette a magáét. Szobalány voltam, nagyon nehéz volt, kemény meccsekkel megtűzdelve a már jó ideje ott dolgozó kolléganőkkel. Kialakult egy alapszíntű létezés: evés, ivás, túlélés. De jót tett szellemileg, mert kitisztult az agyam. Nem ért semmilyen impulzus se a barátok, se a munka részéről. Sok mindenre megtaláltam a választ. Szert tettem egy olyanfajta nyugalomra, ami azóta is tart, vagy ha elveszítem, tudom már, hogy hogyan kell visszatalálni ebbe az állapotba.

– Akkor ezek szerint más téren is találtál válaszokat, hiszen visszamentél a színházhoz.

– Igen, nagy erőre tettem szert. Elfogadom magamat a színházban annyinak, amennyi vagyok. Megvannak a korlátaim, amelyeket azóta is feszegetek, de azt mondom, jó, akkor menjek, ameddig lehet, kíváncsi vagyok, hogy van-e ott túlsó part, és vagyok-e ott én. Ráeszméltem, hogy imádom a színházat, rajongásig szeretem, nézőként is. Például nagyon szeretem nézni a kollégáimat, hogy hogyan dolgoznak. Vagy elmegyek egy színházi fesztiválra, és reggeltől estig tudok előadásokat nézni, amikor pedig vége van, azt érzem, hogy én még folytatnám. Hogy én hogyan tudom csinálni, az inkább elfogadás kérdése, törekszem rá, hogy maradjon bennem kíváncsiság, és tudom, hogy színészként fogok meghalni.

– Mit gondolsz, mitől érkeztek meg ezek a válaszok?

– Rájöttem, számomra a színház sokáig azt a fajta figyelmet jelentette, ami hiányzott a gyerekkoromból: hogy rám figyelnek. Kevésbé érdekelt a szakmai-technikai része, sokáig lusta voltam ezekkel foglalkozni, és eleinte kevésbé találkoztam olyan emberekkel, akik ezt erősítették volna bennem.

– Most helyükre kerültek ezek a dolgok?

– Szerintem igen. De persze mindez időközben történt, otthon, Udvarhelyen, még mielőtt elmentem, csak én nem figyeltem fel rá. Rájöttem, hogy nekem például nagyon sokat jelentett, amikor Freddy (Barabás Árpád – a szerk.) odakerült a társulathoz, mert nagyon profi a szakmához való hozzáállása, az ő racionális elemzőképessége sokat segített. Ráeszméltem, hogy már nem az érzelmi hiányt pótolja számomra a színház, inkább a szakmai része vonz.

– Azt mondtad, hogy „otthon, Udvarhelyen”. Nagyváradi születésű vagy, ott nőttél fel, ott jártál iskolába. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy otthonra találtál Udvarhelyen az évek során.

– Érzelmileg biztos.

– Pedig nagy a különbség a két régió között.

– Az otthonosságérzetem elsősorban emberi kapcsolatoktól függ. Kevésbé vagyok helyhez kötött földrajzilag.

– Színészileg mikor találtál otthonra magadban, vagy találtál-e egyáltalán?

– Szerintem a Káosz[1] jelentette számomra az áttörést. Biztos, hogy az az előtti évek is segítettek, például amikor Freddyvel dolgoztam a Fekete tejben.[2] Egy vénasszonyt játszottam, pisis vénasszonynak neveztük el. Mertem nem szép lenni, koszos voltam, töpörödött.

Udvarhelyen ugye én vagyok a rangidős, az én arcom karakteres, sok ránccal, mimikával. És elkezdtek sokkal hamarabb idősebb szerepekre kiosztani, ami nem tett jót a lelkemnek. Zsolt volt az, aki azt mondta, „te önmagadat kell játszd, a gyötrelmeidet”, jót tett az a műhelymunka. Meg aztán ott volt a kortárs darabokkal való találkozás, a kocsmaszínházi sorozat, amit a kollégám, Tóth Árpi rendezett – ott nem lehet hazudni, ott ül a néző melletted, muszáj kőkeményen a helyeden lenni. Ahhoz, hogy jobban érezzem magam a kőszínházi létezésben, nekem ezek a műhelymunkák kellettek, ahol meg tudom szólítani az embert, meg tudom találni az ember és ember közötti kapcsolatot. Elkezdtek másként is használni, másként nézni rám. És már én is másként létezem, másként tekintek az öregedésemre. Most például a Haramiákban, amit október elején mutattunk be,[3] az öreg szolgát játszom, ami ugyan férfiszerep, de úgy közelítettük meg, hogy sokkal inkább az emberi része a fontos.

– Színjátszókört vezettél, drámapedagógiát tanítottál iskolásoknak, időközben, negyvenöt évesen elvégezted a gazdaságszociológia szakot a Corvinus Egyetemen. Ez mind egyfajta kompenzálás volt vajon, mert nem mindig érezted azt, hogy energiáidnak, képességeidnek megfelelően használnak a színházban?

– Ugyancsak a kérdéseimre való válaszkeresések vezéreltek, de elég volt. Mióta visszajöttem Svájcból, nem is nagyon tanítok, csak heti egy órában, és nem vettem vissza a színjátszócsoport vezetését sem. Pontosan emiatt, mert azt éreztem, hogy kompenzálás volt, talán menekülés az elől, amivel nem akarok szembenézni. Azt éreztem, hogy a színjátszók között örök kamasz lehetek. És ez az örök lázadás is az elrendezetlen dolgaim miatt volt, nem éreztem jól magam. Most már nem akarok lázadni, legalábbis nem úgy, mint egy kamasz, csak ha valóban hiszek valamiben, harcolni érte, felelősségérzettel.

– Látod magadat, mondjuk, tíz év múlva, hogy hol leszel szakmailag? Hogy mersz-e máshova menni innen?

– Hogyha olyan kihívás lesz, ami által fejlődni tudok, ha inspiráló lesz a környezet, akkor igen. Biztos vagyok benne.

Fincziski Andrea 1971. augusztus 16-án született Nagyváradon. 1995-ben diplomázott a Marosvásárhelyi Színművészeti Akadémián, majd ezt követően a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar színházhoz szerződött. Alapító tagja az 1998-ban megalakult székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színháznak, amelynek a mai napig tagja. 2020-ban Udvarhelyszék Kultúrájáért díjjal tüntették ki, és ebben az évben kapta meg az EMKE Poór Lili-díját is.

[1] Myka Myllyaho darabja, rendezte Kató Zsolt.
[2] Írta: Vaszilij Szigarjev, az előadást rendezte: Barabás Árpád.
[3] Kritikánkat l. a szinhaz.net oldalon.