Megrázó a k2 új bemutatója. A Rebelliseket a náci Németország elleni ellenállás ikonja, Sophie Scholl ihlette. Az előadást Iványi Gábor hajléktalanokat segítő Oltalom Karitatív Egyesületét nagy erőkkel megszálló NAV házkutatás másnapján láttam, két nappal az Ukrajnában azóta is zajló háború kirobbanása előtt. Írásom a megrázó brutalitások miatti bénultságból ocsúdó kritika.

A korábban Sophie Scholl nevével meghirdetett, a bemutatón már Rebellisek – Az ellenállás történetei címet viselő, a szó eredeti értelmében tantermi előadást az ELTE Bölcsészettudományi Karának egyik nagyelőadójában mutatták be. A helyszín tökéletes választás ehhez a helyspecifikus darabhoz, amelyik három egyetemi hallgató mártíriumából kiindulva mutat fel példákat az ellenállásra.

Fotók: Toldy Gábor

Sophie Scholl neve hívószó. Ő a náci rezsimmel szembeni német (bajor) ellenállási mozgalom ikonja, némileg igazságtalanul elhomályosítja fivére, Hans Scholl és teljesen eltakarja harmadik társuk, Christoph Probst személyét. Münchenben a Scholl testvérek nevét viseli a tér a Ludwig Maximilian Egyetem (LMU) főépülete előtt, ami Németország második legnagyobb és egyben egyik legrangosabb egyeteme, ahová évente 50.000 diák iratkozik be és eddig 43 Nobel-díjasuk volt, Wilhelm Röntgentől Max Planckon át Thomas Mannig. (XVI. Benedek pápa is itt végzett. „Pápák vagyunk!” – kiabálták diáktársaim a pápaválasztáskor, Andreas Höfele szemináriumán.) Lenne tehát kiről elnevezni a teret. Hogy az a Scholl testvérek nevét viseli, azzal a hallgatók a beiratkozással együtt meghatározó példát is kapnak ellenállásból, kiállásból, kérlelhetetlen kritikai gondolkodásból. (Christoph Probstról is van elnevezve müncheni utca, a beszédes nevű Freimann, a. m. szabad ember, Egyetemváros negyedben.)

Sophie Scholl neve itthon a Sophie Scholl – Aki szembeszállt Hitlerrel (Sophie Scholl – Die letztenTage) című 2005-ös német háborús filmdrámából lehet ismert, Julia Jentsch főszereplésével. 1943-ban fiatalokból, főként egyetemistákból megalakult a Fehér Rózsa nevű ellenállási mozgalom, amelyik a Harmadik Birodalom bukásáért küzdött. Sophie Scholl volt az egyetlen nő a csoportban – a fiatal lány a mozgalomban elkötelezett antifasisztává érett. Háborúellenes röplapok terjesztése miatt nyaktiló általi halálra ítélték. Guillotine, 1943-ban!

Történetüket (szövegkönyv: Bíró Bence és Benkó Bence) a K2 csapata saját egyetemista, pályakezdő éveik, és a Kaposvári Egyetemen és az SZFE-n történtek (a dramaturg Bíró Bence befejezett jelene) eseményeivel szőtte át: ezekből lesznek jelenünk ellenállás-élettörténetei. A Fehér Rózsa története referenciapontként szolgál a hazai színházi és oktatási anomáliák bemutatására. Az egyetemüket és a saját integritásukat védők (Bán Bálint, Borsányi Dániel, Formán Bálint és Urbán Richárd) alakításai egyformán hangsúlyosak. A szerveződésükből következik az is, hogy a Rebellisek előadásban nem egyetlen nőalak (Piti Emőke) köré szerveződik a cselekmény.

Arányait tekintve Sophie Scholl hőstette nem csupán kiindulópont, hanem viszonyítási pont is. A társulat által hozott és megélt személyes történeteken keresztül reflektál a mindannyiunkat, játszót és nézőt körülvevő társadalmi és politikai káoszra, a magyar színházi szakma megosztottságára és a pályakezdő, fiatal alkotók szorongató kilátástalanságára. Ily módon a Rebellisek-előadás nem Sophie Schollról, hanem rólunk szól. A majd kétórás előadás 24 jelenetéből 5 mutatja Schollt az első kihallgatástól a nagy tárgyalásig. Az eset dokumentációi alapján írt jelenetek közül Bán Bálint „Álmot láttam. Láttam egy olyan világot, ahol béke van és elfogadás” kezdetű monológja alatt hátborzongatóan lényegül át a színészhallgatóból Hans Scholl-lá, lép át a jelenből a történelmi síkra, majd jeleneten belül vissza: a vallomását már Bán Bálintként írja alá, de így is igazságot szolgáltat az emlékezetből kiszorult Hans Schollnak.

Az idősíkok közötti hirtelen váltásokat oldják egyrészt a Fehér Rózsa mozgalomra reflektáló szórólapok és a meghökkentő-fergeteges brechti jellegű songok (zene, dalszövegek: Formán Bálint). „1943. február 18-án Sophie Scholl és testvére szórólap akcióban vett részt a müncheni egyetemen”, hangzik el, passzív ellenállásra és szabotázsra szólítva fel az egyetemi polgárokat, abban bízva, hogy amit ők leírtak, mások is így gondolják, csak nem merik kimondani. A színészhallgatók által kezdeményezett „Buborékpukkantók” mozgalom nem foglal állást („Mindkét oldalon állhatunk”), célja a vitakultúra fejlesztése, a párbeszéd nyitása, a környezet megértése és saját maguk megértetése. Ez a szál kevésbé hatásos az előadásban: a háború megmutatta, hogy vannak egyértelmű helyzetek, amelyekkel nem fér össze a relativizálás, a mérlegelés.

Mert egyébként az előadás Sophie Schollék mártíriumához messze nem méltó magánéleti és szakmai megnyilvánulások sora. A saját élményekből születő jelenetek a (szín)művészképzés és a színházi világ anomáliát (szerelmi viszony oktató és diák között, a szerelmi és a szakmai élet jobb helyeken megengedhetetlen összekapcsolása a munkahelyen, hatalommal való visszaélés, politikai nézetek miatti diszkrimináció és zsarolás, cserbenhagyás, árulás, a felelősség teljes hárítása) szedik csokorba, az elmaradt lovaglásóráktól a szerződtetési tárgyalásokig. Az előadásban mindvégig keveredik a fikció és a valóság, illetve a fikció és a történelmi dokumentum: mint láttuk, mindenki saját néven szerepel, így lesz Bán Bálint saját néven Hans Scholl, Piti Emőke saját néven Sophie Scholl és az SZFE-t (és az osztályát) otthagyó osztályfőnök is. A szereplők több valós személyből vannak összegyúrva, Emőke például egyszerre idézi számomra Eszenyi Enikőt és Fullajtár Andreát is, az én tapasztalatom szerint két nagyon különböző karakterű, világlátású és tartású színészt, ugyanakkor a hazai színházi élet vezető művészei, tanárai (Ascher Tamás, Székely Kriszta, Karsai György) saját néven, de egyértelműen fiktív szituációkban említődnek (Karsai a történetben színészosztályt vesz át és Oidipuszt rendez az egyetemen a darab szereplői szerint, ami fikció).

A színházi világra történő utalások a civil közönség számára érdekesek, érthetőek és átélhetőek. A fel-felhangzó harsány röhögésből pontosan lehet tudni, hol ülnek a nézőtérként szolgáló egyetemi előadóteremben a színházi emberek: az előadás esetükben traumakibeszélés, szembenézés, reflexió lehetőségét nyújtja. Bár lebontják a falakat néző és játszó között, a néző nem válik résztvevővé az előadásban. Az oktatási térben így nem születik interaktív, tantermi, TIE-előadás: a közönség bevonása ebben az előadásban kevéssé hangsúlyos és a dramaturgia nem ad lehetőséget a program során annak menetét érdemben befolyásoló, vagy az abban történtekre érdemben reflektáló, nyílt interakciókban részt venni, ami a tantermi előadások legfőbb jellemzője. Szemlélői, tanúi lehetünk, hogyan válnak az ellenállás történeteiből a beszorítottság történetei, ahol a saját határok kijelölése és a közösséghez való lojalitás a legtöbb, amit el lehet érni. Ebben a folyamatban mindvégig erkölcsi iránytű a Scholl testvérek kérlelhetetlen következetessége, meg nem alkuvása.

A dalok nagyot ütnek: a legnagyobb hatású a kánonban előadott „Dal az ország kettéosztottságáról”. A félkörívben felsorakozott színészek közül minden első a kormánypárti, minden második az ellenzéki szélsőséges hozzászólásokból ad kicsit sem szívderítő válogatást. A szólamok és a szövegek keverednek, de a dallamtapadás miatt hazáig éneklem a strófát: „Ó, ti szemforgató, álkeresztény, pedofil bűnözők!/Tejbegrízt a kakaóval összekeverők!” Jó lenne tudni, hogy az előadásról kimenekülő egyetlen néző emiatt távozott, vagy az ellenzéket gyalázó kommentválogatást („Ó, ti szennyes, mocskos libsik, ti hazaárulók! stb.”), netán a mérgező kommentcunami ilyetén kihangosítását nem bírta tovább tolerálni.

Kivégzése előtt Hans Scholl ezt írta cellája falára: „Dacolva a túlerővel”, majd halála előtt így kiáltott fel: „Éljen a szabadság!” Amikor ezt írták, az alkotók nem sejthették, hogy a nyolcvan évvel ezelőtti történet az Ukrajna ellen elkövetett orosz agresszió idején izzó fénysugárként jelöli ki az erkölcsi határokat. Biztos vagyok benne, hogy az improvizációkból születő előadás az azóta eszkalálódó helyzetben más hangsúlyokat is kitesz majd.

Mi? k2 Színház: Rebellisek – Az ellenállás történetei (A társulat improvizációi, saját élmények, történetek és Sophie Scholl esetének dokumentációi alapján a szövegkönyvet írta: Bíró Bence és Benkó Bence)
Hol? ELTE BTK
Kik? Rendező: Benkó Bence. Játsszák: Bán Bálint, Borsányi Dániel, Formán Bálint, Piti Emőke, Urbán Richárd. Zene és dalszövegek: Formán Bálint. Dramaturg: Bíró Bence. Produkciós vezető: Erdélyi Adrienn