Amikor ősszel (vagy még az előző karantén után, késő tavasszal) újraindultak a színházak, soha nem látott mértékben lepték el performatív események a főváros köztereit és vonzáskörzetét. De nem ám úgy hébe-hóba, mint korábban olykor előfordult, hogy az ember egyszer-egyszer belebotlott ilyen-olyan, az utcát, a környezetünket egyfajta közösségi térré emelő, annak mindennapi arculatát megváltoztatni szándékozó művészeti akciókba, hanem már-már szisztematikusan, egészen sokféleképpen használva a várost színháznak – és fordítva. Felsorolni is nehéz lenne, kik és miért pont ők jártak ebben az élen – elsősorban a független befogadóhelyek és védenceik, a független színházi és tánctársulatok, alkotóközösségek és alkotók (pl. OFF Biennálé, kirakART, a Placcc Fesztivál két kiadása, Budapesti Őszi Fesztivál, a Jurányi Ház felügyelte Színház a város-projekt stb.) –, mindenesetre határozottan és a korábbiaknál nagyobb tömegben kezdte felfedezni magának a szakma nyitottabb és mobilisabb része a nem zárt térben zajló előadó-művészet új (?), alternatív formáit. Lehet, hogy sürgetőleg és kényszerítőleg hatott erre a Covid is, az azonban ettől függetlenül is igaz, hogy a 21. század emberét megszólítani kívánó színházi gondolkodás ma már nem építhet csak és kizárólag a színház falain belül zajló munkára, ki kell lépnie a bezártságból, ha másért nem, hát azért, hogy demokratizálja és sokak számára elérhetővé tegye a művészeti folyamatokat. Fókuszunkban, melyben nemzetközi kitekintés és egy hazai alkotókkal folytatott kerekasztal-beszélgetés olvasható, a köztér mint színpad problematikáját járjuk körül röviden, elméleti és gyakorlati oldalról egyaránt.