A Vígszínház 1896. május 1-jétől az államosításig Budapest legnagyobb magánszínházaként működött. Nemcsak műsora volt változatos, s nemcsak kiváló társulatával hívta fel magára a figyelmet – ez volt a legtőkeerősebb vállalkozás, mely fénykorában nagyszerűen jövedelmezett részvényeseinek.

Dicséretes, ha kimagasló tehetségű művészek előadásában meglepő témájú, fordulatos cselekményű, hatásos művek kerülnek színre, a színházi vállalkozástól mégis azt várja el mindenki – közönsége és igazgatója egyaránt –, hogy üzletnek se legyen utolsó. Ha a millenniumra emelt intézmény első ötven évét szemléljük, azt tapasztaljuk, hogy igazgatói mindig arra törekedtek, hogy a fényes külsőségek között színre vitt darabokat minél több ember láthassa. A magyar színházi életben addig nem ismert sikerszériák határozták meg a Vígszínház mindennapjait. S természetesen nagy hullámvölgyek is. Faludi Gábor, a színház első igazgatója korábbi vállalkozásait úgy kezelte, hogy kis befektetéssel minél nagyobb hasznot termeljen. Ezt színidirektorként nem tudta folytatni; az ablakon kellett kidobnia a pénzt ahhoz, hogy aztán az visszajöjjön az ajtón.

1896-ban a színház társulatát ismeretlen színészekből szervezték meg, bár voltak olyan elképzelések, hogy óriási gázsival a Nemzeti Színháztól hódítják el a vezető művészeket. Az állami színház éves szerződésének biztonsága azonban erősebbnek bizonyult, mint az a kihívás, hogy új hajlékot teremtsenek a vígjáték múzsájának. A közönség hamar megismerte és megszerette a színművészeket. Többek között Varsányi Irén, Hegedűs Gyula, Góth Sándor, Góthné Kertész Ella, Szerémy Zoltán, Tanay Frigyes, Hunyady Margit, Gál Gyula, Delli Emma, Nikó Lina, Tapolczai Dezső hívta fel magára a figyelmet.

Bródy Sándor a Vígszínház előtt nagynénjével a Tímár Liza főpróbája után (1914). Fotó: Alexy

A színház irányítói közötti hierarchiát elsősorban az határozta meg, hogy ki milyen nagyságú összeget fektetett be az alapításkor. Gróf Keglevich István, aki a Vígszínház Bérlőtársaság elnöke volt, megpróbált intendánsként viselkedni. A színház művészeti igazgatóját, Ditrói Mórt igyekezett ellehetetleníteni azzal, hogy felülbírálta szereposztásait, kritizálta próbarendjét. Ditrói erre felmondással válaszolt. A bérlőtársaság másik két vezetője, Szécsi Ferenc és Faludi Gábor azonban ragaszkodott a kiváló rendezőhöz, így 1898-ban Keglevichnek kellett távoznia.

Szécsi Ferenc dramaturg-igazgató 1901-ben – a millenniumot követő gazdasági válság miatt – kényszerült a Vígszínházból való kivonulásra. Faludi kifizette Szécsit – a szájhagyomány szerint a kétszázötvenezer korona névértékű részvényekért hatvanezer koronát adott –, hogy a részvények többségének megszerzésével a Vígszínházat családi színházvállalattá alakítsa át. Noha a művészeti titkár dr. Komor Gyula, a gazdasági főnök Wister Ernő volt, a három Faludi fiú csakhamar bekapcsolódott az igazgatásba: Miklós 1901-től dramaturg-igazgatóként, Sándor 1902-től adminisztratív igazgatóként, Jenő 1911-től művészeti igazgatóként dolgozott. Mindhárman részvénytulajdonossá is váltak. Faludi Gábor tehát tudatosan készült a családi vagyon: a Vígszínház átörökítésére.

Meg kell jegyezni, hogy a Vígszínház tekintélyes vezetője nem színházigazgatóként, nem színészként, nem íróként került az intézmény élére. Tartós pozícióját kizárólag pénzének, gazdasági sikereinek köszönhette. Faludi üzleti őstehetségét jól jellemzi, hogy fiai pályaválasztását tudatosan irányította, így biztosítva az általa teremtett színház jövőjét.

A Vígszínház első évtizedeinek irányítását jótékony homály fedi. Nem segít eligazodni Ditrói Mór 1929-ben Komédiások címmel kiadott emlékezése sem, mert ebben inkább saját élményeit idézte fel, Faludi Gábor alakjának pedig csak néhány mondatot szentelt. Szerencsénkre Szomory Emil 1932-ben cikket írt Faludiról az Újság című napilapba. Ekkoriban mindenkit a súlyos színházi válság foglalkoztatta, ezért – okulásként – Faludi színházvezetői elveiről is beszélt. Érdemes hosszabban idézni, mert az államosításig ezek az elvek határozták meg a Vígszínház mindennapjait: „A színházi vezetésben a gazdasági és művészi kérdések egyenrangúak, de mégis csak a gazdasági alapon épülhet fel a művészi alkotások lehetősége. Azért lett naggyá a Vígszínház, mert sohasem kellett kapkodnia, és sohasem érintette érzékenyen néhány darab bukása, vagy váratlan kiadások. Takarékoskodni kell, de azért, hogy alkalom adtán költekezni lehessen. És nem szabad belemenni a sztárgázsikba, mert ezek felbillentik a mérleget. A Vígszínházban, annak ellenére, hogy a legkiválóbb színészek játszottak, a napi rezsi sohasem volt több negyvenöt százaléknál! Ezzel szemben ma, amikor a színházak rosszul mennek, a színházak átlagos rezsije hatvanöt-nyolcvan, sőt nyolcvanöt százalék. Ez nem vezethet jóra.”[1]

Hegedűs Gyula, Perényi László, Rajnai Gábor, Varsányi Irén, Hegedűs Tibor rendező és Dajka Margit Jacques Deval Az ifjú pásztor című művének próbáján (1930). Fotó: László

Faludi azt is hangsúlyozta, hogy sohasem engedte vendégszerepelni a tagokat, s vendégeket sem szerződtetett: „Az volt az álláspontom, hogy aki a Vígszínház tagjait látni akarja, az jöjjön a Vígszínházba. Mindennek dacára mégis szívesebben szerződtek a színészek hozzám, mint máshová, mert elestek ugyan a mellékjövedelmektől, de a fizetésüket pontosan megkapták. Csak így lehetett olyan összeszokott, összepróbált társulatot szerveznem, melyet ma is még mint a nagy vígszínházi együttest emlegetnek.”[2]

A Vígszínház a rendezés történetében is új fejezetet nyitott. Ditrói Mór, aki azt írta emlékiratában, hogy a társulat megszervezése és a színpadi vezetés teljesen az ő hatásköréhez tartozott, tudatosan alakította ki a játékstílust. Arra törekedett, hogy a színjáték valamennyi alkotóelemét harmonikusan összehangolja. Személyesen vállalt felelősséget a színházi előadás sikeréért. Többen említik, hogy az utolsó simításokat ő végezte el a produkciókon, de ennél talán jóval fontosabb, hogy számos dramaturgiai beavatkozás fűződik nevéhez. Bródy Sándor A tanítónő című darabját minden előzetes dramaturgiai munka nélkül fogadták el előadásra, s csak az olvasópróbán derült ki, hogy a színmű túlságosan hosszú. Bródy felhatalmazására Ditrói alaposan átdolgozta a művet: „Beszúrtam, összevontam, a darabnak jó egyharmadát kihúztam. […] Odaadtam a szerzőnek, hogy nézze át. Megölelt – akceptálta.”[3]

Bár Faludi Gábor élete végéig ragaszkodott ahhoz a narratívához, hogy a vállalkozása sikeresen túlélte a gazdasági válságokat, az első világháború után, 1920-ban mégis arra kényszerült, hogy – állítólag százhúszezer dollárért – eladja a Vígszínházat az amerikai Ben Blumenthalnak. Ekkor került Roboz Imre és művészeti igazgatóként Jób Dániel az intézmény élére.

Egy ideig, a sajtó értesülései szerint legalábbis, Blumenthal személyesen vitte az ügyeket, majd 1926-ban hivatalosan Roboz Imre lett a bérlőigazgató.

Érdekes, hogy csak a művészeti igazgató tevékenységét dicsérték a színház történetét feldolgozó művek. Az újabb kutatások tükrében azonban megváltozott a kép: mindenről Roboz Imre döntött egy személyben. Nem lehet azért Jób Dániel érdemeit sem kisebbíteni, mert ő felelt a művészi színvonalért, az előadások végső kialakításában pedig meghatározó szerepet játszott. Bárdi Ödön, a Vígszínház színésze és rendezője így emlékezett nagy hatalmú igazgatójára: „Esze, finom ízlése, jó szeme, amely a sorok mögött felfedezte a szerző legrejtettebb gondolatát is, ravaszsága, amellyel kicsiklandozta a színész legszebb színeit, legértékesebb hangjait, erőszakossága, fölénye és fölényeskedése – az a tehetsége, amellyel el tudta hitetni még azt a tudását is, aminek talán nem is volt birtokában –, alkalmassá tette, hogy rendezője legyen olyan kiváló társaságnak, mint a Vígszínházé, és utódja olyan hatalmas egyéniségnek, mint Ditrói Mór. Főleg finom, kiművelt ízlése segítette őt nagy sikerek kiharcolásában. Remekül értett díszlethez, ruhához; szeme és füle nem tudta elviselni az ízléstelenséget, a túlzásokat. Mintha a 4711-es kölni főügynöke lett volna, olyan illatos, hangulatos, finom volt mindaz, ami a kezéből kikerült.”[4]

Az igazgatók ebben a korszakban is arra törekedtek, hogy társulatukban a magyar színházi élet legjelentősebb egyéniségeit tömörítsék. Kezdőkkel csak ritkán kísérleteztek, ám ha másutt már bizonyított egy-egy fiatal színész, azonnal magas gázsival szerződtették. A konkurens igazgatók nem tudtak erre az összegre ráígérni.

Sidney Kingsley, Az orvos című darab szerzője, Harsányi Zsolt, a színmű fordítója és Roboz Imre a Vígszínház igazgatói páholyában (1934). Fotó: Seidner Zoltán

Jób és Roboz gyümölcsöző együttműködésének csak a második zsidótörvénynek nevezett, valójában zsidóellenes törvény vetett véget. A törvény ugyanis kimondta, hogy „zsidó nem lehet színház igazgatója, művészeti titkára, dramaturgja vagy bármily névvel megjelölt olyan alkalmazottja, aki a színház szellemi vagy művészeti irányát megszabja, a színház művészi személyzetének alkalmazásában vagy a színház művészeti ügyvitelében egyébként irányító befolyást gyakorol.”[5]

Jób Dániel helyett Harsányi Zsolt lett a művészeti igazgató, aki Bókay Jánost, majd Hegedűs Tibort kérte fel dramaturg-igazgatónak. Az ügyeket azonban továbbra is Roboz intézte, ameddig csak lehetett.

Hogy legyen némi fogalmunk Roboz színházvezetéséről, álljon itt egy rövid részlet abból a helyzetjelentésből, melyet 1939. július 19-én küldött a Finnországban nyaraló Harsányi Zsoltnak: „Érdekesebb esemény: Zilahy [Lajos] ír új darabot, amivel aug[usztus] 15-re elkészül. A Pesti Színház megnyitó darabja lenne. A házasság és a gyermek témáját tárgyalja, azt hiszem, érdekes, bátor darab lesz. Hunyady Siófokon alsózik, römizik, és darabot ír. Ő is aug[usztus] 15-re ígérte. Csathó is munkában van. Ha ez mind bejön, úgy a szezon legelején három ilyen reprezentatív magyar darabunk lenne. Elküldettem Neked Shaw Ember és felsőbbrendű ember című darabjának húzott példányát. Hevesi ezt ajánlja repríz gyanánt. El tudnád olvasni munka közben? Ez érdekesebb lenne, mint a Pygmalion, amit már oly sokszor játszottunk.”[6]

Sajnos azt nem tudjuk, hogy Harsányi beszélte-e le Robozt az Ember és felsőbbrendű emberről, vagy Hevesi Sándor halála miatt hiúsult meg ez a produkció… Mindenesetre 1939. október 13-án harmadszor is a Pygmalion felújítására került sor.

Beszédes Bókay János nyilatkozata, mellyel a háború előtti Vígszínház műsorpolitikáját jellemezte: „Népi színművet nem lehet nálunk előadni. A Vígszínház Európa legvilágvárosibb színháza, még Párizsban sincs hozzá hasonló sajátos, túlkulturált levegőjű színház. Közönsége, térfogata, sajátos társadalmi színjátékok előadására teszi alkalmassá, arra a bizonyos »vígszínházi« műfajra.”[7]

Harsányi Zsolt halála után, 1943-ban Hegedűs Tibor lett a Vígszínház művészeti igazgatója, aki a háború végéig irányította a nagy múltú intézményt. A bemutatókat rendben megtartották, de jelentősebb tett nem fűződik Hegedűs nevéhez. Hacsak azt nem tartjuk fontosnak megemlíteni, amiről Szatmári István, a Vígszínház legendás epizodistája így írt: „Az események után közel negyven évvel Greguss Zoltán nyilatkozatában olvastam, hogy a Budapest ostromát megelőző napokig a Portugália császárát játszó Vígszínház pincéje nyújtott menedéket Hegedűs Tibor tudtával és jóváhagyásával a bujkálásra kényszerült embereknek. Gondolom, ez is jellemző a polgári Vígszínház utolsó igazgatójára, akinek egyéni sorsa ezután nem alakult előnyösen.”[8]

A Vígszínház történetében a második világháború döntő változást hozott: 1945. január 6-án nyolc láncos bomba hullt kupolájára, s elpusztította nézőterét. Majd néhány nappal később Budán megölték Roboz Imrét, amikor az ostrom utolsó napjaiban búvóhelyéről az utcára merészkedett. A társulatot Jób Dániel szervezte újjá, s az együttes a Nagymező utcai Radius mozi épületében folytathatta a játékot. A mozit, mely 1913-ban mulatónak épült, majd átépítése után színház lett, 1945-ben ismét színházzá alakították. Jób Dániel „súlyos feltételek mellett” kényszerült építési kölcsönt felvenni. Ezzel lekötötte a tervezett bevételek túlnyomó többségét. A színház látogatottságának hiányában a hatalmas adósságtömeg uzsorakölcsönnel tetézve egyre csak nőtt, s végül csődhöz vezetett.

Sok mindennel magyarázták ezt a bukást. Magyar Bálint a Vígszínház második világháborút követő négy évének színházi koncepciójáról így írt: „Ha a műsorát utólag megnézzük, sikerszerzőkből és sikernek ígérkező darabokból áll. Bármelyik körültekintő színházvezető elfogadhatná. A színház és társadalom kapcsolata azonban azokban az években más, mint ahogyan a régi idők alapján vélhetnénk.”[9] Igaz az is, hogy a hatalmas infláció, a rossz közbiztonság jó időre megváltoztatta a színházba járási szokásokat. Később a társadalmi átrendeződés sem kedvezett a polgári hagyományok ápolásának. Azt azonban senki sem említette, hogy igazgatótársa nélkül Jób nem tudott megbirkózni a hatalmas feladattal. A kortársak sem igen emlegették. Amikor 1946-ban a színház ötvenéves jubileumát ünnepelte, Heltai Jenő csak Jób Dániel történelmi szerepét emelte ki: „Harmincöt esztendő óta vezeti a színházat, rendez, tanít, dramaturg, új tehetségeket fedez föl, kísérletez, és fáradhatatlanul vigyáz a Vígszínház világhírére. […] A romba dőlt lipótvárosi színház sértetlen, ép szellemét ő mentette át a Nagymező utcai új Vígszínházba.”[10]

Jób Dániel bukása után, 1948-ban színésztriumvirátus vette át a vezetést; Tolnay Klári, Somló István és Benkő Gyula azonban nem sokáig irányíthatták a színházat, mert az államosításkor felszámolták, színészeit szétosztották. Az épületet felújítva 1951. december 21-én, Sztálin születésnapján A Magyar Néphadsereg Színháza néven ismét átadták a közönségnek. Horváth Ferenc vezetésével az ideológiai és a hazafias nevelés jegyében rendeztek ekkoriban előadásokat. Edmond Rostand Cyrano de Bergerac című műve volt az első, mely 1952. december 18-án megtörte ezt a hagyományt, s a katonaerények dicsőítése mellett a romantikus szerelem is színpadra kerülhetett.

A társulat igazgatója 1953-ban Ladányi Ferenc lett, de csak 1955 és 1958 között, Magyar Bálint igazgatása idején érezhette úgy a közönség, hogy a régi színház levegője visszatért a falak közé. A direktor 1957. március 16-án, Molnár Ferenc A hattyú című művének premierjén a hatvanéves Vígszínházról is megemlékezett. A bemutató után dr. Sándor Zoltán, a Színészújság egykori szerkesztője levélben mondott köszönetet: „[Ö]römmel állapítom meg – a régi ház szelleme újhódik meg színházának műsorán, művészein és az Ön vezetői eszközeiben, melyek méltók a Vígszínház fénykorához.”[11]

Aztán ez a folyamat az ismert történelmi események hatására megakadt, s csak az 1960-ban kinevezett igazgatónak, Somló István színésznek sikerült elintéznie, hogy ismét a Vígszínház elnevezés kerüljön a plakátokra. Ezzel új fejezet kezdődött a színház történetében.

[1] [SZOMORY Emil] Sorry, „Pletykálkodás az öreg Faludi Gáborról”, Újság, 1932. május 8.
[2] Uo.
[3] DITRÓI Mór, Komédiások (Budapest: Szerző, 1929), 144.
[4] BÁRDI Ödön, A régi Vígszínház (Budapest: Táncsics Könyvkiadó, 1957), 58–59.
[5] „1939. évi IV. törvénycikk a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”, in Magyarországi zsidótörvények és rendeletek, 1938–1945, összeállította VÉRTES Róbert (Budapest: Polgár Kiadó Kft., 1997), 53.
[6] „Roboz Imre levele Harsányi Zsoltnak. Budapest, 1939. július 19.”, in Színháztörténet nagyítóval. Források a magyar színjátszás történetének tanulmányozásához, 1920–1949 (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum–Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 2018), 159.
[7] MARTON Lili, „Csak az lehet jó színigazgató, aki szellemi közösségben él tagjaival – mondja Bókay János a Vígszínház új direktora”, Ellenzék, 1941. szeptember 19.
[8] SZATMÁRI István, „Hegedüs Tibor három halála”, Film, Színház, Muzsika 28, 46. sz. (1984): 12.
[9] MAGYAR Bálint, A Vígszínház története. Alapításától az államosításig, 1896–1949 (Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979), 503.
[10] HELTAI Jenő, „A Vígszínház”, Színház 2, 14. sz. (1946): 3.
[11] Idézi MAGYAR Bálint, Bukásra ítélt siker (A Vígszínház három éve, 1955–1958) (Budapest: Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 1993), 192.

Facebook Comments