Van, hogy már a terembe lépve érezni lehet az alkotói összpontosítás erejét. Ilyenkor több dolog utal arra, hogy várják a nézőket. Jelen esetben minden második széken formás fehér boríték pihen, rajta kék tollal írt felirat: „Madárhegy”. Kibontom az enyémet. A Darvasi László által írt, majd fia, a rendező és dramaturg feladatát, sőt, a darabbeli Postás szerepét is magára vállaló Darvasi Áron által is jegyzett színdarab tizedik oldalát találom benne. Sejtésem szerint mindenkinek ez a jól kiválasztott oldal juthatott. Úgy lebegnek ebben az egymást kereső, szép mondatok, mint az egész műben. Azt például, hogy „belelátok a fejedbe, mint egy aranykútba”, semmiképp nem lehet elfelejteni, bár ezt csak később érzem. Addig viszont elszántan tapadok az eseményekre, s próbálom megfejteni a hallottakat.

Fotók: Forgács Bea

Varjú Ágnes díszlete több mint érdekes. Két borzas felületű, kopottas fal találkozik, „V” alakban. Köztük hátul, kissé jobbra, van egy járás az érkezőknek és a távozóknak. A csontszín falak fedőlapjuknál rájuk ragasztott, nyitott könyveket vedlenek. A huzat néha meglebbenti a lapokat, erőszakosabb szereplők később beléjük is marnak, csokornyit tépve, s gombócot csinálva egyikből-másikból. A jobboldali falon talán tárgyak is vannak, mintha múzeumi tárlók kezdenék tanulni az enyészetet. Előttük kezdetleges heverőfélék, középütt óriás tojásforma. Várunk. S a méretes papírtojásból élőlény vergődik elő, egy leányka, Jolán (Rudolf Szonja), az itteni hely gazdájának, Gonzónak (Ertl Zsombor) leánya. „Ki fog vigyázni rám?” – csipogja. Jót nem ígérő, fojtott készülődés érzékelhető.

Halljuk a háttérbeli szülőket. Gonzóné, Jolán anyja (Hermányi Mariann) férjéhez vág pár rejtélyes, de hatékony mondatot: „Lányunk olyan szabad volt, mint aki helyettünk álmodik. Mint aki helyettünk él. Mennyire gyűlöllek, Gonzó. Ha tudnék nélküled élni, már rég elvágtam volna a nyakadat. Mint egy csirkének.” Ez elég tömény felütés. Csak később veszem észre az ebben az átkozódásban is megjelenő szárnyas jószágot. De ami késik, nem múlik. Jönnek, vagy legalábbis megemlíttetnek bizonyos madárféleségek. Az elkótyavetyélendő birodalom – vagyis a „szeméttelep” – fölött köröző „tollas” seregre többször történik utalás. A toll fogalma több értelemben is előkerül az est folyamán. A Hely démoni figurái jönnek elő, s macsósan beszólogatnak a gyorsan serdülővé váló, ám magáról és helyzetéről igen keveset tudó lánynak. A postás, maga Darvasi Áron, és egy Csősznek mondott, mindent tudó, alvilági fickó, akit Konfár Erik játszik, egyre inkább a klasszikus abszurdok modorában társalognak. S így beszél a lány is: „Meg fogom írni Gonzó feleségének, aki az anyám…”  Először Ionesco A kopasz énekesnő című darabjának ritmusa idéződik föl, később, ahogy feketedik a történet, pattogva jelennek meg a Godot-ra várva kopogó mondatai. Beckett is fölsorakozik a stiláris háttérben.

A rendezői jelentéskeresés és az alakításokból eredő energia nyilvánvaló, a színészi vitalitás tagadhatatlan, de az alapmű, a sokszorosan átírt és átrendezett darab összeroppanni látszik. Ám a játszók hisznek benne. Hinnem kellene nekem is, vagy értenem legalább, ami történik. De mi történik? Hirtelen olyan érzés kap el, mintha idegen nyelvű elődást látnék. Kevés szót értek. Pedig szó, az van bőven, a rangosabb szereplők szoknyáin és zakóin is hímzett, töredék-szavakra téved a szem. A jelmeztervező Tringer Bea a jómódú szülőket és még jobb módú üzletfeleiket – Mr. Külföldet (Hencz András) és Mr. Külföld feleségét (Litauszky Lilla) – elegáns ruhákba öltözteti, az alávetettségükből is hatalmat facsaró, akarnok machinátorokra, a félművelt szolganépre meg afféle játszótéri munkaruhákat ad.

A bizalom szorongó csodálkozássá változik bennem. Most akkor, hol is vagyunk? S kik ezek itt? S vajon számít-e, hogy az igazi – mint nemrég kiderült, 7000 éve lakott – Madárhegy a főváros új Rózsadombja? Kicsoda Gonzó, ez a Muppet Show óriás madarának nevét elkölcsönző, sikeres, de foltos becsületű vállalkozóféle? Ő lenne az alkotói és életvezetési problémáit most irodalmi nyelven sorolni kezdő Szerző, a lelkifurdalásos Apa, aki tragikus alkuba bocsátkozott „azokkal”? Hacsaknem. Vagyunk tehát „a mindenütti sehol”-ban, s erkölcsi problémáink rothadó halmán guggolva, hessegetjük a fejünk fölött gyülekező madarakat. Nincs mit tenni. Mivel megtámaszkodni nemigen lehet sem a cselekmény szerkezetében, sem a behívott, poétikus motívumok pókhálófinomságú rácsozatában, elindul az ember megkeresni, merre is járhattak teremtő transzállapotuk során az alkotók.

Megkeresem a darab első, már ugyancsak a „két Darvasi” nevével jelzett változatát, ami a Jelenkor 2020 júniusi számában jelent meg. Itt még teljes a madaras látomás, s szinte zökkenőmentes a történet. A szemétdomb, vagyis a lerabolt haza a helyszín, melynek gazdája egy befuccsolt ügylet után, hogy mentse magát, alkut köt a nálánál erősebbel, mint a népmesei szegény ember hajdan az ördöggel, vagy a műmesei kereskedő a szörnyeteggel. A birodalom érdekében be kell áldozni a leányzót. Át is adják őt az idegeneknek.  A Jurányiban – erre azonban csak később jövök rá, mikor a produkció beharangozó szövegeit nézegetem – már nem a fölkonferált szeméttelep, hanem egy világkönyvtár vezetője Gonzó. Ez meglep, de egy biztos, a madarak tényleg kihalványultak a történetből. Még jobban meglep, hogy bizonyos nyilatkozatok szerint a darab arról szól: „Áruba bocsátható-e a kultúra?”. Honnan kéne vegyem én ezt? Azt is furcsállom, hogy a darabot a leány fejlődéstörténetének érzik páran. Ennek nyomát nem látom, sem az írásműben, sem a produkcióban. Az előadásba belekerült viszont egy új elem, a felelősség kérdése: folyton keresik a Szerződést, s azon az aláírást. Mikor bejelentik, hogy ki írta alá, sajnos, nem robban föl a pillanat, csak valahogy kiszédülünk belőle. De egy fölmentő jóslat is elhangzik: nem kell filózni, a lány majd olyanná válik, „amilyenné a körülmények alakítják” őt. Így is történik.

Bizonyos motívumok és szavak ismertsége, mi több, foglaltsága egy bennfentes írói közegben nem lehet véletlen. Próbálom tehát kódolni az apróbb impulzusokat is. Jóhiszeműségem tetőpontján azt gondolom, hogy játékos elemeket próbáltak vinni a lényegében balladai, sőt, népmesei eredetű történetbe. Távolítani is próbálták a sztorit, hogy általánosabb méretekben is hatni tudjon: a végállapotot jelző, steril dialógusok jól használhatók erre a célra. Meglehet, tiszteletkörre fújt gyülekezőt a szerző, s a fiatalabb nemzedék számára tanulságosnak gondolt módon begyűjtötte darabjába a számára jelentős – s valljuk be, többünk életében is ott élő – motívumokat. Ilyen figura az Örkénytől áthívott és elgonoszított, helybéli kisistent játszó Postás. De Parti Nagy Lajos hősnőjének keresztneve (Jolán!) sem kerülhet véletlenségből a főhősnő homlokára. A szerencsejáték fogalma lóg a levegőben, de a bűn patetikus emlegetése egyenest József Attilát idézi, s mivel a szó mágnesként működik, „idesereglik” mellé még egy csomó kifejezés a költő világából. A repülés, majd a megálmodott „visszaröpülés” motívuma olyan jó helyet talál a játékban, hogy a Pilinszky verset muszáj benne végig mondani.

Szép mondatok közé bújtatott, vitatható megállapítások egész sora van a műben. Hogy a színre vivő munkálatok során a szeméttelep könyvtárrá változott, az talán egy aforisztikusnak szánt közlésnek köszönhető. Azt mondja a lány a nyitóképben: „Apám fölült a sötétben, és azt dünnyögte, az ember is szemét. Szemetelésből lettünk, kislányom. A teremtés szemetelés, az ember a legszebb szemét.” Hát – vagy nem. De mi lehet a megállapítás alapja? Titkos vigasztalásul, beúszik a múlt: „Országok rongya! könyvtár a neved!” Erre gondolnának?

Vörösmarty hiányzott volna. Hisz milyen jól mondta: „Ember vagyunk, a föld s az ég fia. / Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen…” Megkeresem a verset. Jól esik újra olvasni a Gondolatok a könyvtárban-t. Ezt köszönöm. De az előadásról azt gondolom, jót tett volna neki egy külső szem. Valaki, aki az ötletelések közben megkérdezi: Tulajdonképpen mit akartok?

Mi? Darvasi László: Madárhegy
Hol? Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház
Kik? Klakker Társulás. Rendező: Darvasi Áron. Szereplők: Ertl Zsombor (Gonzo), Rudolf Szonja (Gonzo lánya), Hermányi Mariann (Gonzo felesége), Konfár Erik (Csősz), Darvasi Áron (Postás), Hencz András (Mr. Külföld), Litauszky Lilla (Mr. Külföld felesége). Rendezőasszisztens / Hang: Györkei Barbara. Író, dramaturg: Darvasi László. Díszlet: Varjú Ágnes. Jelmez: Tringer Bea. Jelmeztervező asszisztens: Bakos Boglárka. Fény: Major Mátyás. Produkciós vezető: dr. Váczi László.