Eötvös Péter szép zenét komponált egy menthetetlen librettó alapján, a Jon Fosse-regényből készült új opera azonban nem ér fel alapanyaga filozofikus regiszteréhez.

Fotók: Csibi Szilvia, Müpa

A Senzasangue és a Szerelemről és más démonokról után ismét irodalmi alapanyagból írt operát Eötvös Péter, a Sleepless (Álmatlanság) a norvég író, Jon Fosse bibliai ihletésű, balladaszerű Trilógia című regényéből készült a berlini Staatsoper megrendelésére. Az ősbemutató után fél évvel a budapesti Müpában koncertváltozatban csendült fel a Bartók Tavasz fesztiválon: a berlini szereposztást a szerző igazgatta, az árokban a Nemzeti Filharmonikusok zenélt.

A történetben Asle és Alida gyereket várnak, de kapcsolatukat nem vállalhatják fel a világ előtt, mert még kiskorúak. Szegénységben élnek, ráadásul a lakóhelyükként szolgáló csónakházból is tovább kell állniuk, a tulajdonos ugyanis ezt követeli tőlük. Alida anyjától kérnek segítséget, aki ellenségesen fogadja őket. Abbéli reményben, hogy a városban jobban boldogulnak majd, elhagyják a falut. Az állapotos lány és a fiú esete a Betlehemben házról házra kopogtató Máriát és Józsefet idézi, de a gyerek, aki világra jön, nem kiválasztott, mint Jézus, csupán egy ember a sok millió közül, aki szükséget szenved. Miután az újszülött világra jött, Asle szerencsét próbál a városban, de hiába, csak egy szajhával, egy fekete ruhás helyivel, majd egy ékszerkereskedővel találkozik. A néző számára egyre világosabb lesz, hogy Asle korábban meggyilkolta a csónakház tulajdonosát és anyját is, s most egy bába eltűnésével is kapcsolatba hozzák. A fekete ruhás férfi, aki afféle végzetszerű alak, mindent tud róla és a vesztét kívánja: később valóban igazságot szolgáltat a gyilkosságokért és felakasztja Aslét, Alida pedig egyedül neveli fel a gyereket…

Jon Fosse alapanyaga bővelkedik a posztmodern mitológiai elemekben, igen érzékenyen kezeli az élet evilági és metafizikai kérdéseit, rendkívül finoman ír születésről, halálról, bűnről és tisztaságról, emberi és embertelen emberekről (gyakran központozás nélkül, költői regiszterű prózában). Mezei Mari, a szerző felesége és alkotótársa elhagyta a regény álomjeleneteit, s a cselekmény egy részét kihúzva, más részeit sűrítve írta meg a librettót. Az irodalomhoz lennék hűtlen, ha azt mondanám, az adaptáció felér az eredetihez. Már azzal is bajban vagyok, ha meg kell fogalmaznom, miről is szól Eötvös operája? A Müpás füzetke szerint arról, hogy létezik-e jogosan elkövetett bűn, vagy a gyilkos minden esetben elnyeri büntetését, mégsem érzékeltem Asle belső vívódását s ezt a morális dilemmát. A két főszereplőt sorsközösség és gyermekkori szerelem tartja együtt, de a zenében ennek nyomát nem hallottam. Az álmatlanság lehetne még központi elem, hiszen Asle minduntalan unszolja párját, hogy pihenjen, aludjon, maga pedig kialvatlan, s ahogy bűnhődése kezdetét veszi (a fekete ruhás férfi és a szajha felbukkanásával), az leginkább lidérces álomra emlékeztet. Fosse az alkotást és a művészetet is tematizálja a regényben (Asle hegedül és verseket ír), az operában ezek mintha puszta kellékek maradnának. A második felvonásban Asle eladja a hegedűjét egy ékszerért cserébe, s a néző sejti, hogy valamiféle fausti alku zajlik a szeme előtt, de hogy pontosan milyen, arra nincsen válasz. Az utolsó jelenetet, s egyben a teljes művet hegedűszóló zárja, miután Alida – gyönyörűen, megindítóan – áriát énekelt.

A berlini ősbemutatón, amelyet Mundruczó Kornél rendezett, egy hatalmas lazac foglalta el a színpadot, a koncertszerű előadáson viszont minden figyelem a zenére és a szólistákra irányult. A zene egyáltalán nem idegen a mai fültől, a szerző sokat épít a konvencionális harmóniákra, valódi géniuszt azonban a hangszínek festésében mutat. Az opera tizenkét jelenetét a kromatikus skála tizenkét hangja köré szervezte, a partitúrában egy norvég motívumot, egy népi hegedűn játszott „ördögtáncot” is elrejtett. Eötvös sokszor felidézi, hogy a Vígszínház zenei vezetőjeként szerezte színházi ősélményeit. Ez a színházizenei örökség érződik a kottában is, a cselekményt állandóan effektusok, frázisok, motívumok kommentálják.

Az énekesek kivételes minőséget mutattak a budapesti bemutatón. A norvég-nicaraguai szoprán, Victoria Randem elbűvölő volt Alida szerepében (különösen az utolsó áriában), a holland Linard Vrielink (Asle) ugyan derékul énekelt, karaktere és fachja nem tette alkalmassá a tisztalelkű gyilkos szerepére. A belga Sarah Defrise közönségsikert aratott a prostituált szellemességet és rugalmas hangot kívánó szerepében, Katharina Kammerloher pedig az anya és a bába kettős szerepében remekelt. Hanna Schwarz 78 évesen kontraaltját is megvillantotta, a dél-afrikai tenor, Siyabonga Maqungo sajátos hangszíne pedig egyéniséggé emelte az ékszerész szerepében. Az est legerősebb férfihangját Tómas Tómassontól hallottuk a fekete ruhás férfi szerepében.

Az utolsó jelenet végül megkoronázta Eötvös operáját: az idős Alida visszaemlékezik a szerelmére, majd belesétál a tengerbe, hogy aztán ne jöjjön vissza onnét. Végül a hegedű szól, Asle hegedűje, amely elveszett már, ahogy a történet hősei is. Szép, egyenesen megindító lenne, ha együtt tudnék érezni az éneklővel. De egy egész opera áll közöttünk.

Mi? Eötvös Péter: Sleepless (Álmatlanság)
Hol? Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Kik? Vezényel: Eötvös Péter. Zenei munkatárs: Antony Shelley. Szereplők: Victoria Randem (Alida), Linard Vrielink (Asle), Katharina Kammerloher (Anya / Bába), Hanna Schwarz (Idős nő), Sarah Defrise (Lány), Jan Martiník (Fogadós), Tómas Tómasson (Férfi feketében), Roman Trekel (Csónakos),: Siyabonga Maqungo (Ékszerész), Arttu Kataja (Asleik), Samantha Britt, Alexandra Ionis, Rowan Hellier, Kristín Anna Guðmundsdóttir, Kirsten-Josefine Grützmacher, Alexandra Yangel (Szextett), Matthew Peña, Sotiris Charalampous, Fermin Basterra, Jaka Mihelač, Rory Green, Jonas Böhm (Hat halász) Közreműködik: Nemzeti Filharmonikus Zenekar.