Lázár Helga, rendező, tervező, előadó. Az SZFE-én bábrendezést, a stuttgarti HMDK-n figuraszínházat tanult; utóbbi egy performatív-, és posztdramatikus színházi hatásokat hordozó bábszínházi irányzat. Jelenleg az SZFE doktori képzése mellett az FU Berlin színháztudományi szakán tanul. Lipcsében él, egyaránt dolgozik Magyarországon, Németországon és Szerbiában. Alkotói munkájában a figuraszínház és a fizikai színház kombinációs lehetőségeivel kísérletezik, doktori dolgozatában a figuraszínház definíciós kérdéseit vizsgálja. 2018 óta az SZFE vendégoktatója.

Keresni vagy találni?
Keresni.
Fősodor vagy peremterületek?
Mindkettő.
Praxis vagy teória?
Praxis.
Mozgás vagy beszéd?
Mozgás.
Kívülről vagy belülről?
Belülről.
Manipuláció vagy animáció?
Egyik sem.
Együtt vagy külön?
Együtt.
Báb vagy figura?
Egyik sem.
Előbb vagy utóbb?
Előbb.
Enigma vagy paradoxon?
Paradoxon.

Money Maus. Fotó: Frank Schemman

– Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy mostanra fontos szereplője lettél a kortárs bábművészeti szcéna fiatal generációjának – a legsokoldalúbb, nemzetközileg is ismert, aktív alkotók egyike vagy. Előadóként, rendezőként, tervezőként, valamint tanítóként és kutatóként tevékenykedsz, egyik munka követi a másikat, sőt, általában több projekted is fut párhuzamosan.

– Na ezzel a felkonffal most megcsináltad a napomat. Remélem, hogy nem túlzás, mindenesetre jól esik, hogy így látod. Azért is, mert szerintem Magyarországon én inkább amolyan zavarkeltő elem vagyok. Egyrészt mert a műfaj, a figuraszínház[1], amivel alapvetően foglalkozom, még nem ismert otthon, másrészt mert folyamatosan úton vagyok különböző alkotói pozíciók és országok között. Az a lelkes kavargás, amit én csinálok, mások számára azért elég nehezen megfogható.

– Fontos és zavarkeltő – mintha nem zárnák ki egymást. Hiszen kérdéseket, dilemmákat előidézni a jelenben, úgymond „fölkavarni a szakma állóvizeit” fontos, nem?

– Lehet, de nincsenek ilyen ambícióim. Csinálom a művészeti munkámat, viszem a kutatásomat és szuper, ha ezek másokban kérdéseket vetnek fel, de alapvetően azért dolgozom, mert nekem ez egy gusztustalanul nagy örömforrás.

– Mikor mutattál be legutóbb saját fejlesztésű darabot?

– Saját projektem bemutatója legutóbb decemberben volt: a Horror Vacui – a holistic masturbation című figuraszínházi előadásé, amit Stuttgartban, a FITZ! Zentrum für Figurentheaterben mutattunk be Gerda Knochéval. Volt egyébként egy további magyar vonatkozása is a projektnek: Kovács Domokos koreografálta.

– Ez nem egyszerűen duett, több annál, igaz?

– Hát, az élőzenével (David Schuckart) együtt inkább trió. Bár olyannyira magunk körül forgunk a színpadon, mintha három parallel szólót játszanánk. A Horror Vacui ürességtől való félelmet jelent, és mi ezt a fogalmat a pandémiás megéléseinkre vonatkoztattuk. Azt az űrt tettük az előadás témájává, amelybe a járvány által kerültünk, és azokat a pótszereket és cselekvéseket, amelyekkel ezt az űrt megpróbáltuk kitölteni. „Szeresd magad”, „kapcsolódj magadhoz”, „legyél magad számára biztos érzelmi bázis” – tanácsolják az önsegítő könyvek. A Horror tulajdonképpen egy abszurd „love yourself challenge”, amelyben a manapság divatos önoptimalizációs technikákat, eszközöket, boldogságipari termékeket transzformáltuk figuraszínházi előadássá. Mindfullness-gyakorlatokkal, jóga-kombókkal, futógépekkel, masszázs-cuccokkal és sok-sok vibrátorral dolgozunk a színpadon, plusz rengeteg kábellel. Lényegében az egész nézőteret bekábeleztük: a nézők ugyanis fejhallgatón keresztül hallgatták azt, ami élőben történt a színpadon. A színpadot behálóztuk kontaktmikrofonokkal, majd a felvett hangok befutottak a zenészhez, aki ezeket a zajokat megdolgozta és továbbította a nézők fülhallgatói felé. Így aztán csak létrejött egyfajta szociális háló a néző- és a színpadtér között, bármennyire a saját buborékjába volt is zárva mindenki.

– Szembetűnő, milyen hangsúlyosan van jelen ebben a digitalitás, ami egyébként mind nagyobb teret hódít magának. Egyre kevésbé szokatlan, ha egy figuraszínházi produkció digitális eszközök használatára épül, sőt, ez szinte már magától értetődő. Te mit gondolsz erről?

– Igen, ha megnézem a berlini Schaubude, szóval a legprominensebb német figuraszínházi központ programját, akkor az ott játszott előadásoknak minimum a fele a robotikára vagy a színpadi programozás lehetőségeire épít. Az, hogy hogyan jön össze ember a géppel, hogyan tudnak felelősen együtt élni, együtt működni, most nyilván nagyon aktuális és joggal nagy figyelmet kapó társadalmi kérdés, ami leginkább az újmaterialista filozófiai irányzatok mentén vált azzá. Mivel a figuraszínház alapvetően ugyanarra a felvetésre épít, mint amelyre az újmaterializmus, tehát arra, hogy a világon minden anyag, és minden anyagihoz tisztelettel és egyfajta nonhierarchikus szemlélettel volna jó odafordulni, a robotika mint újmaterialista téma a figuraszínházban is meghatározóvá vált. Viszont azt, hogy a digitális projektek most ennyire felül vannak reprezentálva, a szcéna egészére nézve nem feltétlenül tartom jónak, mert sok más izgalmas, analóg kísérlet emiatt nem kap teret, és egyre inkább homogénné válik a szakma. Én elképzelhetőnek tartom, hogy ez a „digitális figuraszínház” a jövőben mindinkább önállósodik és saját platformokat kap. A berlini Ernst Busch Főiskolán például már indítottak egy új szakot „tárgy és játék” („Spiel und Objekt”) megnevezéssel, ahol a virtuális technikákat ötvözik a figuraszínházzal. Ez egy igencsak markáns trend, ami iránt bennem személyesen van egy alapvető érdeklődés, de ez addig terjed, amíg egy digitális technikát, eszközt be tudok kapcsolni a testemmel való munkába. Ami engem a figuraszínházban foglalkoztat, az nem más, mint hogy hogyan tudok primér anyagi szinten párbeszédbe lépni más élő, vagy élettelen anyagokkal.

– A Horror Vacui-ban is együtt, egymás mellett működik a kettő.

– Igen, és hála az égnek jól is működik, de erről őszintén szólva csak akkor bizonyosodtam meg, amikor megnéztem az előadásfelvételt… A Horror-t ugyanis úgy játsszuk, hogy mi előadóként nem halljuk, mit csinál a zenész, a hangsávot csak a néző kapja meg. Fogalmam sincs arról, milyen zene fut a jeleneteim alatt, miközben játszom, csak magamból tudok táplálkozni. Közben pedig azon izzadok, hogy minden oké-e a hanggal, a videóval, nem húztam-e ki véletlenül egy kábelt. Nézőként ez egy izgalmas helyzet: ha fülhallgatóval nézed az előadást, egy wellness-világban vagy, ha leveszed a fülhallgatót, belehallgathatsz abba a semmibe, amelyben a mi önszeretet-aktusaink megkísérlődnek. Szóval, megéri ez a felállás, de nem könnyű így játszani.

Vom Zittern. Fotó: Coline Petit

– Az SZFE körüli ellenállást lelkesítő nemzetközi akcióművészeti projektté nőtte ki magát a Money Maus című munkátok, méghozzá nagyon hamar, arról azonban viszonylag keveset tudni, hogy miként született meg az óriáspatkány, és hogyan alakul/t az „élete”.

– 2020 őszén, az egyetem ellenállásának kezdetén Németországban dolgoztam, és nagyon frusztrált, hogy nem tudok érdemben részt venni az SZFE körüli folyamatokban. Kerestem, hogy mit tudok tenni az ügyért, ezért nekiálltam német ismerőseimnek e-maileket írni a történésekről, összefoglalva az eseményeket, felmutatva szolidaritási lehetőségeket. Stefanie Oberhoff, egy volt tanárom felajánlotta a segítségét azzal, hogy szívesen szervezne velem valamiféle demonstrációt vagy művészeti akciót az SZFE-ért. Így aztán bedobtam neki az ötletet, hogy mi lenne, ha az egyik felfújható bábja, a Money Maus, aki egy 8-szor (farokkal együtt 16-szor) 4-szer 4 méteres, loncsos, szőrös rágcsáló, különböző művészeti oktatási intézmények elé járulna, ahol, egyfajta alternatív Kisgömböcként elnyelné a helyi egyetemistákat. Ő ebben abszolút partner volt, úgyhogy nekiindultam a Maus-szal, hogy megzabálhassa először a berlini Ernst Busch-t, majd a stuttgarti HMDK-t, a Mozarteum Salzburgot és végül az SZFE-t. A performanszokról készített fotókat, anyagokat, kisfilmeket a facebookon mutattuk be. A Money Maus egyszerre volt külföldi egyetemek szolidaritási platformja és az SZFE-sek egyik ventilláló szelepe. Rengeteg embert megmozgatott a projekt – dagadt, dagadt, mint a Kisgömböc, és azóta se pukkant ki. A facebook-akciók után Drozdik Biankával Erlangenben, az Internationales Figurentheaterfestivalon bemutattuk a Maus köré épített audiowalkunkat, amelyben az SZFE-ügyet immerzív kiállítás formájában dolgoztuk fel.[2] A nézők itt egyfajta tárlatvezetésen vehettek részt: először a Maus körül tehettek egy körtúrát, majd bebújva az állatba az általa megevett és éppen emésztett forradalmi blokádközegben találták magukat. A következő Maus-akció, amit tervezünk, idén nyáron fog megvalósulni a FreeSZFE közreműködésével, ahol a nemzetközi nyári egyetem keretében adunk workshopot, Steffi és én. Itt egy performatív Money Maus rave-et tervezünk létrehozni a résztvevőkkel, hangolódásképp a napokban újraindítottuk a facebook-oldalt is, ami a különböző akciókat összegzi.[3]

– Említetted, hogy a doktoridon (is) dolgozol. Hol van a helye a praxisodban ennek a kutatásnak? Hogyan látod a saját szerepedet abban, hogy ez a hozzáállás, alkotói attitűd, amit a figuraszínház voltaképpen jelent, és ami meghatározza azt a közeget, amelyikben te Németországban már otthonosan mozogsz, itthon is „gyökeret eresszen” nemcsak a bábos, de akár az egész színházi szcénában?

– Az SZFE doktori hallgatójaként a figuraszínház műfajdefiníciós kérdéseit vizsgálom a bábszínház, a performansz és a posztdramatikus színház meghatározásaiból kiindulva. Azért kezdtem el ezt a kutatást, mert szeretném szavakba, artikulálható formába önteni azt a közeget, azt a munkamódszert, ami körülvesz és amit én is – javarészt öntudatlanul – alkalmazok, és mert azt gondolom, hogy mások számára is hasznos volna, ha ez a rendszerezett tudás hozzáférhetővé válna. A figuraszínház nem csak otthon, hanem Németországban is jelentős kutatási terep, hiszen egy olyan határterülete a színháznak, amely iránt egyre nagyobb az érdeklődés. A műfaj definíciós kérdéseinek kutatása pedig önmagában izgalmas. És paradox, mert ezek az öndefiníciós körök a szcénán belül ugyan folyamatosan terítéken vannak, alapvetően olyan emberek csinálnak figuraszínházat, akik nem akarják besorolni a munkáikat egyetlen kategóriába sem, és azt sem szeretik, ha mások definiálgatják őket. Ezzel amúgy alkotóként én is így vagyok, viszont ahhoz, hogy közvetíteni lehessen a műfajt, más művészeti platformok – vagy adott esetben a magyar közönség felé – el kell tudnunk mondani, hogy miről is van szó.

– Független alkotó vagy, és vendégművészként ugyan, de kőszínházi megbízásokat is kapsz többfelé Európában. Tavaly például egy Don Juan-hoz hívtak, amely Achim Freyer rendezésében került színpadra a stuttgarti Schauspielhausban. Hogy jött ez a felkérés?

– Az egyik volt tanáromat kereste meg a Schauspiel Stuttgart. Ő ajánlott engem és partneremet, Léa Duchmannt, azért, mert mi korábban is dolgoztunk már nagy méretű marionettekkel, és sejthető volt, hogy a munkánk nem fog kimerülni a bábmozgatói funkcióban, hanem a báb-fejlesztésben is szerepet kell vállalnunk. Végülis az történt, hogy mi magunk építettük a bábot. Eszméletlenül hálás voltam ezért a munkáért, nemcsak azért, mert a covid idején ez amolyan financiális bázisa lett az életemnek, hanem azért is, mert főszerep, komoly felelősség, és hát Achim Freyertől is nagyon sokat lehetett tanulni.

– A címszereplő figurát mozgatod. Mesélnél picit róla? Miféle báb, s egyáltalán, miféle produkció ez – milyen szerep jut benne a bábnak, azon túl, hogy magát Don Juant hivatott megtestesíteni?

– Achim a képzőművészet felől jön, Oskar Schlemmer és Bertolt Brecht tanítványa, rendezte és tervezte is az előadást. A koncepciója szerint Don Juan nem egy ember, hanem az emberek vágyainak a projekciós felülete: ennek megmutatására látta ő alkalmas formának a marionettet (a báb fölülről van mozgatva, a mozgatókat a néző nem látja). Don Juan hangját a színészek adják: mindig az beszél helyette, aki helyzetben van vele. Ketten mozgatjuk a bábot, tulajdonképpen a színészekkel együtt alakítjuk a figurát, a zsinórpadláson függve, egy fémszerkezetben, kb. 8 méter távolságból, extrém módon kibiztosítva.

– Hogyan élted meg ezt a háttérben maradó pozíciót? Milyen élmény volt úgy mozgatni, hogy a te mozgásod csak áttételesen látszik? Ráadásul hatalmas távolságok vannak köztetek, sőt, magát a bábot te csak indirekten látod…

– 8 méterről animálni valamit komoly türelemjáték. A báb ilyen távolságról elég rendesen kileng, ezért folyamatosan alkalmazkodni kell a báb önmozgásához is, nem csak a színészek szövegmondásához, interakcióihoz. A bábra nincs közvetlen ráhatásunk, tehát nem az van, hogy lenyúlok, kiigazítom, vagy éppen elvágom a zsinórt, ha összeakadnak bizonyos testrészei. Hanem az, hogy azzal játszunk, ami éppen van. Achimnak nagyon tetszett, amit csináltunk, ennek örültem, de én inkább akkor vagyok elememben, ha közvetlenül bele tudok menni egy anyagba.

– Vannak-e a kortárs szcénának olyan alakjai, akiknek a megkeresésére egy pillanatig sem haboznál hatalmas igennel felelni? Potenciális mesterek esetleg? Gyűjtögetsz ilyen neveket a fejedben?

– Nincs ilyen listám, de azt azért szívesen megnézném, Miet Warlop hogyan csinálja azt, amit csinál.

– Mitől lesz egy (akár random) társulat vagy egy projekt vonzó?

– Attól, ha van benne hely számomra. És van benne lehetőség a dialógusra – az anyaggal, az emberekkel, a történettel.

It Depends. Fotó: Köles Árpád

– Megosztanál valamit az ihletgyűjtés, illetve a kidolgozás folyamatáról? Hogyan zajlik esetedben a munkafolyamat?

– Kicsit olyan, mintha összecsomósodnának képek, anyagok, és autobiografikus vagy politikai témák a fejemben, nagyon lassan, és nem tudatosan. Eszembe jut egy forma, elkezdek vele kísérletezni, aztán a vele való munka során azt is megértem, hogy mért pont ez jutott eszembe… Van például egy szólóelőadásom, az It depends, amit egy embernagyságú marionettel, egy szoborszerű, fragmentált férfialakkal játszom. Abból indult ki a projekt, hogy még az egyetemen elkezdtem kísérletezni egy saját fejlesztésű marionettvezetési technikával. Ennek az a specialitása, hogy benne a bábmozgatás vízszintes zsinórokon keresztül történik, amelyek a testem különböző pontjára vannak erősítve. Fogalmam sem volt arról, amikor elkezdtem fejleszteni ezt az ötletet, hogy mit akarok ezzel tematikusan kezdeni, az érdekelt, hogy ez a technika milyen mozgatási lehetőségeket rejt. Aztán amikor megépítettem a bábot és nekiálltam dolgozni vele, akkor vált világossá, hogy ez a forma kiválóan alkalmas különböző kötődési problémák, dominanciaharcok, vagy párkapcsolati függőségi viszonyok megmutatására, amely témák egyébként a privát életemet is nagyban meghatározták akkoriban. Az, hogy mi volt először, a személyes tartam, vagy a forma, mi inspirált mit, a privát élet a munkát, vagy fordítva, azóta is aktuális kérdés a munkámban. És ez nem csak saját, kísérleti projektekben, hanem kőszínházi felkéréseknél is felmerül, ahol ugye egy-két évre előre le kell adni az anyagot, amelyen dolgozni szeretnék. Azt vettem észre, hogy az általam választott történetek, ötletek akkor, amikor ténylegesen elkezdek dolgozni velük, szinte már nevetségesen aktuálisak lesznek. Ha jót akarnék magamnak, mostantól csak olyan témákat kéne választanom, amelyekkel kapcsolatban nem bánom, ha a privát életemben is felbukkannak.

– Az It depends az első és ezidáig egyetlen szólóelőadásod, játszottad külföldön is. Arról lehet tudni, hogy hogyan került a double folyóirat hasábjaira az It depends egyik jelenetét ábrázoló fotó?

– Én is csak akkor tudtam meg, amikor előfizettem a lapra. Megjött az első száma, és láttam, hogy benne vagyok, gondoltam, bárcsak így történne eztán minden újsággal. Egyébként a 2019-es Fritz Wortellmann-Preis kapcsán íródott az az anyag, ez egy pályakezdő alkotóknak szervezett díjátadó és fesztivál.

– Nem volt előzetes információd a képközlésről?

– Nem, de arról sem volt, amikor a FITZ! Zentrum für Figurentheater teleplakátolta vele Stuttgartot. De nyilván nem az volt erről az első gondolatom, hogy jaj, hát ez jogilag nem oké.

– Ez egy teljesen önálló projekt: te dolgoztad ki a koncepciót, te adod elő és a bábot is te készítetted. Mi a helyzet most a bábépítéssel?

– Most lesz ismét lehetőségem rá, mert elnyertem egy ösztöndíjat az It depends bábjának továbbfejlesztésére. De nem csak a bábot, a darabot is felújítjuk, két év covid-szünet után jövőre szeretnénk vele turnéra menni. Ezen kívül lesz most egy filmes munkám is, Kizlinger Lilla diplomafilmjéhez építek egy óriásbábot, ami a főhős önutálatát és szorongásait fogja megtestesíteni. Nagyon gusztustalan lesz, már előre imádom.

– Ha egyetlen dolgot mondhatnál, amire szerinted különösen érdemes odafigyelni pályakezdőként, mit mondanál?

– Nem tudom, nekem ez a pályakezdés olyan egy megfoghatatlan dolog. Meddig vagyok pályakezdő? Mikortól nem? De mondok akkor egy bölcseletet, amit mi kaptunk anno az egyetemen, azt hiszem M. Tóth Gézától: mindannyian alkotó emberek vagyunk és gondoljunk is magunkra így, minden helyzetben, mert tanár és diák között csak a tapasztalatok mértéke a különbség. Rám ez akkoriban nagyon megnyugtatóan hatott.

[1] A figuraszínház fogalmához lsd. Lázár Helga: Figuraszínház – Formálódó vizuális színházi műfaj a bábszínház, a performansz és a posztdramatikus színház keresztemetszetében, Theatron, 15, 3.sz.,(2021): 133-143. és Markus Joss – Jörg Lehmann (szerk.): A dolgok színháza, SZFE kötetek, 2019.
[2] Link az audiowalkhoz: https://www.youtube.com/watch?v=NB0TpCNDNmA
[3] Link a Facebook-oldalhoz: https://www.facebook.com/featSZFE)