A magyar színházművészet hagyományosan rajong az évfordulókért. Nem is lehet ezen csodálkozni, hiszen ebben a művészeti ágban illékony és múlékony minden. A színjátszás hőskorában nagyon kevés társulat érte meg a holnapot, és csak a legelszántabb, legelhivatottabb művészek maradtak a rögös, semmi jót nem ígérő pályán. Nagy szónak számított, ha valaki megülte színészi működésének harmincéves évfordulóját. Az évek száma egyúttal azt is jelezte, hogy nemcsak a közönség volt kíváncsi ilyen hosszú ideig játékára, a társulatvezetők is bíztak tehetségében. A színidirektorok közül már jóval kevesebben büszkélkedhettek kerek évfordulókkal, nem beszélve az állandó épületben működő színházakról.

A Népszínház sorsa beszédesen szemlélteti, hogy milyen rövid idő adatott a 19. század egyik legfontosabb intézményének: 1875-ben adták át a közönségnek, s harminchárom év múlva, 1908-ban meg is szűnt. De ez alatt a három évtized alatt jóval jelentősebb előadásokra került sor színpadán, mint például a jóval hosszabb életű Városi Színházban. Az évek sokat számítanak, hiszen Magyarországon mindig nehezen lehetett színházi hagyományt teremteni. A 20. század második felében különösen kemény fába vágta a fejszéjét, aki ezt megkísérelte. Nehéz volt megjósolni, hogy egy-egy nyári vállalkozás beváltja-e a hozzá fűzött reményeket, vagy az érdeklődés hiánya miatt csakhamar örökre eltűnik.

Úgy látszik, hogy a Szentendrei Teátrum szerencsés csillagzat alatt született, mert 1969-től  – néhány évet leszámítva – egészen napjainkig működik. Szövevényes története azonban nehezen kibogozható, a kezdeti évektől eltekintve csak mozaikokból lehet azt összeillesztgetni. Beszédes, hogy a szentendrei színházigazgatók névsora nem szerepel a Mások akartunk lenni. A Szentendrei Teátrum története az alapítástól 2020-ig (főszerkesztő: Timár András, szerkesztők: Hutvágner Éva és Vasvári Csaba) című vaskos kötetben. Pedig ez az az összeállítás kötelező része az évfordulóra készült színházi kiadványoknak. De kötelező lenne az évadok történetét gazdag képanyaggal bemutatni, s a függelékben a színház műsorát is közreadni. Ez a könyv azonban egészen más. Jóval súlyosabb olvasmány, s egyedülálló kutatási programról tudósít, ahogyan erre a szerkesztők felhívják a figyelmet: „A Teátrum50-kutatás néhány év alatt gyűjtőneve lett annak a komplex vizsgálati hálózatnak, ami összefoglalja azt a több éves programot, amelynek része az alapkutatás kiépítése mellett a konferenciák, a kiállítások, a publikált honlap és a tanulmánykötet is. Bízunk abban, hogy munkánk további kutatásokat támogat, s így a felépített adattár és az ebből kiinduló interjúk, előadáselemzések és tanulmányok felhasználásával folyamatosan képes lesz írni és újraírni önmagát.”[1] Ennek az írásnak/újraírásnak egyik záloga a honlap.[2]

De nézzük először a könyvet! Mit mondanak róla a szerkesztők? „A kötet első egységét a tanulmányok alkotják. A felvetett kérdéskörök átfogó vizsgálata alapot adhat az olvasó számára, hogy elmélyedjen a különböző témák értelmezési lehetőségeiben, megtapasztalja a történeti, történészi szemléletet, amelyre a kutatás egésze épült, rálásson a kutatás elméleti kereteire, az emlékképződés folyamataira. A második egységben, az előadáselemzésekben a Teátrum emblematikus előadásainak részletes elemzéseit találja az olvasó: igyekeztünk minél többet kiválasztani azok közül az előadások közül, amelyek jelentős hatásukkal beírták magukat a magyar színháztörténet egészébe. A harmadik egység, az interjúk, a kutatás során folytatott beszélgetések lenyomata. Interjúalanyaink művészek, közreműködők, alkotók és résztvevők a Teátrum múltjából és jelenéből.”[3]

Ez a vázlatos áttekintés jól szemlélteti, hogy a szerkesztőknek nem pusztán az volt a célja, hogy Szentendre színháztörténeti múltját a Szentendrei Teátrum történetének tükrében összefoglalják, s néhány találó jelzővel illessék az alkotókat, kritikákból kiragadott részletekkel emlékezzenek a jelentős bemutatókra. Olyan összefoglalók születtek, melyek egy-egy műsorréteg (a magyar drámai hagyomány, a zenés „műfajok”, a báb- és gyermekelőadások, a táncjátékok, pantomimek, balettek, mozgásszínházi előadások) jelenlétét kutatják, illetve Békés András és Kerényi Imre munkásságát foglalják össze. S ami különösen fontos, hogy nem marad ki a vizsgálódásokból a város sem: Szentendre, ami helyszíne és „díszlete” a vállalkozásnak.

Azon persze lehet vitatkozni, zavaró-e, hogy a tanulmányokban bizonyos részletek fedik egymást. Kérdés, hogy ezt ügyesebb szerkesztéssel vagy a témák átgondoltabb kijelölésével el lehetett volna-e kerülni. S elgondolkodtató, hogy az előadás-elemzésekkel foglalkozó fejezet miért éppen a tárgyalt bemutatókat tekinti „kanonikus” előadásoknak. A fél évszázados történetet reprezentáló színjátékok legtöbbje a 20. században született, s a kétezres éveket mindössze három előadás-rekonstrukció idézi fel. (Gyanítjuk, hogy a kutatócsoport tagjainak teljesítőképessége és a kutatásra szánt összeg együttesen határozta meg a tárgyalt bemutatók számát.) Az is igaz viszont, hogy az „írás és újraírás” lehetősége mindannyiunk számára adott, hiszen a már említett honlapon valamennyi szentendrei előadás – a közreműködők teljes névsorával, szereposztással, az előadások dátumaival – megtalálható. S ami igazán ritkaság: gazdag forrásanyag várja az érdeklődőket. Aki ellátogat ide, számítson arra, hogy azt sem tudja majd, mire kattintson… Megnézheti a Magyar Televízió archívumában és magángyűjteményekben fennmaradt filmfelvételeket, előadás-felvételeket hallgathat, aprónyomtatványokat, iratokat, műsorfüzeteket tanulmányozhat. Jóval kevesebb a kritika – itt is az anyagi lehetőségek szabhattak határt. Cserébe rengeteg fénykép látható, melyeket fel lehet nagyítani; sajnos a képaláírások arról nem tájékoztatnak, hogy kik láthatók a felvételeken. Nem túlzás azt állítani – a hiányokat is tudomásul véve –, hogy egyedülálló digitális gyűjtemény született a Szentendrei Teátrummal foglalkozó kutatók tevékenysége nyomán. Ilyen gazdag anyagot egyetlen színház internetes archívumában sem találni. (S ha még gyarapítani is lehetne! S főleg azt elérni, hogy az „idők végezetéig” üzemeljen…)

Mindenképpen szólni kell a harmadik nagy fejezetről, arról a huszonegy interjúról, melyek talán a legvonzóbbak ebben a könyvben. Napjainkban az emlékezés műfaja ismét reneszánszát éli. Még az alaposan feldolgozott történelmi korszakok iránt érdeklődők is izgatottan veszik kézbe az újonnan kiadott memoárokat – hogy ne lenne így egy olyan színházi vállalkozásról szólva, melynek alig maradtak fenn írásos dokumentumai! A vallomások jótékonyan árnyalják a kötetben olvasható tanulmányok nyomán kialakult képet, s kiolvasható belőlük, mennyire fontos a színházi múlt felidézése. Ami azonban jóval fontosabb: a beszélgetésekből kibontakozik Szentendre színházi és művészeti életének szubjektív története.

Az már csak ráadás, hogy a célzott interjúk kedvezően irányították a kutatás menetét, ahogyan erre a könyv szerkesztői rámutatnak: „Az oral history szóbeli közlései nemcsak érdekességekkel, »műhelytitkokkal« színesítették a kutatást, hanem annak mélyszerkezetét is nagyban befolyásolták: a személyes elbeszélések új és új aspektusokra hívták fel a figyelmünket, töredékekben fennmaradt információkat rendszereztek, hiányzó mozaikdarabokra, és a fennmaradt dokumentumokból korábban át nem látható kapcsolatokra mutattak rá. S abban is segítettek bennünket, hogy a kutatás során elkészített tanulmányokhoz – felhasználva az intézmény- és személytörténet létrejövő narratíváinak tapasztalatait – minél pontosabban jelölhessük ki vizsgálatunk témaköreit; illetve a Teátrum ötven évének kiemelkedő előadásairól készítendő komplex előadáselemzések tárgyait.”[4]

Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy az interjúk a kutatás hiányait is felerősíthetik; hiszen számos olyan kérdést vetnek fel, melyeket – legalábbis úgy érezheti az olvasó – érdemes lett volna komolyan venni és végiggondolni. Például: lehet-e iratokkal is bizonyítani, milyen szerepe volt Sziráki Ferencnek, Szentendre tanácselnökének és dr. Csicsay Ivánnak, a Pest Megyei Tanács elnökhelyettesének a Szentendrei Teátrum megalapításában? Hogyan illeszkedtek a szentendrei színházi bemutatók a kor művelődéspolitikájához? Van-e Szakály István 2009-ben forgatott dokumentumfilmjének forrásértéke? Nem beszélve arról, hogy az újabb és újabb neveket olvasva ott dörömbölhet a kérdés: velük miért nem készült beszélgetés, velük miért nem foglalkoztak? Nemcsak azokra a rendezőkre gondolok, akik meghatározó előadásokat rendeztek Szentendrén, hanem, mondjuk, Kolti Helgára, aki éveken át irányította a város színházi életét. Kétségtelen, hogy ilyen léptékű kutatás esetén felmerülnek további ötletek, kérdésirányok.

A sokszerzős tanulmánykötetek ismertetésekor általános eljárás, hogy a recenzió írója kiemel néhány szerzőt. Jelen esetben úgy gondolom, hogy valamennyi alkotót meg kell neveznem, aki munkájával hozzájárult ehhez a nagyszerű teljesítményhez. Álljon itt – szigorúan ábécérendben – Bíró Bence, Bóta Gábor, Csatádi Gábor, Deres Kornélia, Huber Beáta, Hutvágner Éva, Jászay Tamás, Karczag Márton, Kende Tamás, László Ferenc, Papp Tímea, Péter Petra, Radák Judit, Schuller Gabriella, Stuber Andrea, Timár András, Török Katalin, Vasvári Csaba és Závada Péter neve.

TIMÁR András, főszerk., Mások akartunk lenni. A Szentendrei Teátrum története az alapítástól 2020-ig, Szentendre: Szentendrei Kulturális Központ, 2021, 476 oldal, 5200 Ft

[1] I. m., 15.
[2] teatrum50.szentendreiteatrum.hu
[3] I. m., 9.
[4] I. m., 19.