Chouinard-t nem béklyózta meg az oeuvre-je, sem az imázsa, nem gátolta megfelelési, bizonyítási kényszer. Szabad, könnyed művének markáns esztétikája, egyedi karaktere van.

Fotók: Sylvie-Ann Paré

A québeci születésű Marie Chouinard színészi ambíciói meghiúsulása után, rendhagyóan későn fordult a tánc felé. Elmondása szerint Montréalból minden értelemben óriási messzeségben látszott számára a Royal Winnipeg Balett és a torontói Kanadai Nemzeti Balett. Évekig a New York City Balett hajdani táncosával, Tom Scott-tal dolgozott, de amikor nem kívánt részt venni az egyik darabjában, a mester kirúgta. Huszonkét évesen, 1978-ban debütált első performansz-szólójával, a Robert Racine hangkompozíciójára készített Crystallisationnel. Az egyórás „mértani mozgástanulmányt”, amelyet a Qui Danse? elnevezésű kortárs koreográfus csoport seregszemléjén mutatott be, Simone Forti egyik happeningje ihlette. Az eseményt Chouinard fölfedezője, Dena Davida, a független–posztmodern táncművészetet támogató kurátor, a Lábán-iskolát is képviselő hajdani előadó-táncos és tanár hozta tető alá egy keresett montréali művészeti galériában. Chouinard-t ‒ mint az amerikai posztmodern tánchagyomány egyik legfontosabb továbbörökítőjét ‒ Merce Cunningham, Trisha Brown, Lucinda Childs, Laura Dean, és az életében fordulópontot jelentő Forti inspirálta.

A húszas éveitől a klasszikus balettet (is) elsajátító, technikailag igen képzett, muzikális táncos-koreográfus, együttesalapító tehát a happening és a performansz felől érkezve teremtette meg egyedi univerzumát. A kezdetekben volt, hogy a pódiumon vizelt, ifjonti hévvel maszturbált, a testét állította ki műtárgyként. Tizenkét évig csak szólókat készített, majd húsz év szünet után, 2009-ben tért vissza újra e műfajhoz a morning glories című opusával. Erősen foglalkoztatta a Gyagilev-féle Orosz Balett (Ballets Russes), főként annak legendás/mitikus alakja, Vaclav Nizsinszkij. Adolph de Meyer bárónak Nizsinszkij Egy faun délutánjáról készített, 1912-es fotósorozata hatott az 1986-os S.T.A.B.  (Space, Time, and Beyond) című művére, amelyben először tűnt föl a táncosra applikált hosszú szarv, csáp. Nizsinszkij húga, Broniszlava Nizsinszka, és a belga Akarova (Marguerite Acarin) után ő a harmadik nő a tánctörténetben, aki előadta a Faun-szólót, ám Chouinard 1987-es Egy faun délutánja-változata Debussy szerzeménye helyett Edward Freeman hangeffektjeire íródott. A világhírt is az Orosz Baletthez kötődő mesterműve, az 1993-as Tavaszi áldozat hozta meg neki: ez volt a második koreográfiája, amelyet az 1990-ben életre hívott Compagnie Marie Chouinard-nak készített, Sztravinszkij eredeti zenéjét ötvözve Rober Racine-éval.

Az ez idáig három verseskötetet kiadó, és a Cantique-trilógiával magát filmkészítőként is kipróbáló Chouinard ugyanannyira precíz, a klasszikusokhoz vonzódó tánckomponista, mint amennyire a hagyományos formákat eltörlő, fölforgató egyéniség. Sajátja a szélsőségesség, a provokáció, néha az önnön paródiájába fulladó extremitás és túlzás ‒ utóbbira példa az öncélú szexuális akrobatikára épülő, kudarcos, 2013-as Gymnopédie. Sokkal inkább radikális, mint progresszív, néha libertinus, és fittyet hány a politikai korrektségre (is). A 2005-ös bODY_rEMIX/gOLDBERG_vARIATIONSben az ortopéd segédeszközöket, művégtagokat (fémprotézisek, gurulós járószékek, mankók, botok, csatos hámok-fűzők, gumikötelek) vegyíti a klasszikus balett szimbólumaival (spicc-cipő, tütü, balettrúd), és mindezeket ‒ számomra érzéketlenül ‒ szexuális segédeszközzé is silányítja. Annak idején morálisan is kifogásoltam, hogy/ahogyan a fogyatékos-sérült embertársaink puszta létfenntartásához szükséges tárgyak ötletgazdag variálgatásával mutatja be, mit képesek kisajtolni gyönyörű-tökéletes testükből káprázatos technikájú, atletikus táncosai. Túl azonban a heves impulzusok kiváltásán (botránykeltés, fölháborítás), és a zsigeri érzékiségen, a nyers testiségen, a munkáiban gyakori az intellektuális tartalom. Emellett: taktusra pontosan koreografál klasszikus zeneművekre, és/vagy elektronikus zenére, hangokra-zörejekre. (Harangzúgásra készítette második szólóját, a Dimanche matin, mai 1955-öt. A cím a születésnapja hiányos dátuma.) Behatárolhatatlan és határsértő oeuvre-je, így számos mára klasszikus darabja (többek között: az Egy faun délutánja, a Tavaszi áldozat, a Les Solos 1978-1998, a ragyogó Les 24 Preludes de Chopin, a Chorale, a bODY_rEMIX/gOLDBERG_vARIATIONS, a Henri Michaux: Mouvements) 1999-től vált ismertté hazánkban. 2014-ben adta elő három órás szólóját, a 2003-as In Museum-ot a Ludwig Múzeumban, a Múzeumok Éjszakáján. Társulata immár hetedszer vendégszerepelt a Trafóban.

Az Elemi életerő (Radical Vitality) világpremierjét 2018 júniusában tartották a Velencei Tánc Biennálén, amelyet 2017-től három esztendőn át ő irányított művészeti igazgatóként. Chouinard az utóbbi években főleg nagyszabású, látványában is gazdagabb kiállítású műveket alkot; így az Elemi életerőt megelőzően a Hieronymus Bosch: The Garden of Earthly Delights-ot, 2016-ban. Ezúttal viszont a kis darabokhoz kívánt visszatérni. Őt idézve: „Szeretem, amikor minden tömören van megfogalmazva, és ráadásul úgy, hogy az embernek levegőt kell venni… mint egy japán haiku három sorában”. Még elő nem adott művek után kutatott a régi jegyzetfüzeteiben, sok mindent újragondolt, és friss munkákat is készített. Az 1980 és 2018 közötti időszakból válogatott szólók, kettősök, csoportos táncok közül a leghosszabb 13 perc lett, a legrövidebb 37 másodperc. A Trafóban és Veszprémben is bemutatott produkcióban, amely 18 miniatúrából áll, de van 25-ös változata is, az elmúlt években jelentős nemzedékváltáson is átesett, tizenhárom tagú kompániából tízen léptek színre, köztük a legrégebbi, emblematikus tag, Carol Prieur. A kivételes táncművész 1995-ben csatlakozott a társulathoz, tagsága huszadik évfordulójára Chouinard (fotó)albumot és dokumentumfilmet készíttetett róla.

Az Elemi életerőt az ismertetőben „Best Of”-nak nevezik, de inkább sajátos retrospektív. A 75 perces darabban a részletek, az apróságok válnak jelentőssé. Chouinard visszatér a kezdetekhez, a gyökerekhez: műve kevés kivétellel happeningek, performanszok laza láncolatának tűnhet, azonban az Egésznek pontos dramaturgiája van. Így kapcsolódik össze a 2018-as Hands Duet és az ezt követő Visages is. Az előbbiben Valeria Galluccio és Motrya Kozbur összefonódó kezei, ujjai formálnak érdekes, érzéki alakzatokat. Mindezt kivetítve látjuk, fekete-fehérben, miként a grimaszoló Kozbur egyre torzabb arcát is: úgy gyűri, gyúrja a bőrét, akár az agyagot vagy gyurmát, majd a legvégén kisimult ábrázattal villant bájos mosolyt. A Hands Duet eszembe juttatta a Bécsi Állami Operaház egykori szólótáncosai, az ikonikus Tilly Losch és partnere, Hedy Pfundmayr az 1927-es Salzburgi Ünnepi Játékokon előadott, csak kézre koreografált, expresszív darabját. Pontosabban ennek Losch-féle szólóváltozatát, amelyet az 1930-as években vett kísérleti rövidfilmre Norman Bel Geddes, amerikai színházi tervező az ipari formatervezés korszakos alakja (Tilly Losch in Her Dance of the Hands). Miként a húszas években, a kéz kultusza idején, egyben a virágzó leszbikus szcénában, Chouinard kettőse is finom erotikus jelleget kapott.

A férfi-nő duettek azonban görbe tükröt tartva, karcos, abszurd humorral ábrázolják a szerelmi megszállottságot/szenvedélyt, a túláradó rajongást, a szexuális viszonyokat, a testiséget.  A Love Attack#2-ben a neonzöld pulóvert és rózsaszín téli sapkát viselő fiatal nő szó szerint nyalja-falja a mindezt közönyösen, fapofával tűrő férfiút (Luigi Luna), aki a hasizmai összehúzásakor különös hangokat hallat. A térdre is ereszkedő Clémentine Schindler az imádottja lábát csókolgatja, nyalogatja, cuppog, szívja a bőrt, olyan, akár egy fékevesztett házieb. A szeretkezés/szex hangjai a komikum forrásai a Chopin zenéjére készített Swing Duetben, és a Wild Goose Duetben. A 2010-es Crying-Laughing Duetben összemosódik a pajkosság, a hisztéria, az infantilizmus, a bornírtság, és a társkapcsolaton belüli bántalmazás. Paige Culley és Luigi Luna felváltva röhög, sír, miközben egymást lökdösik, taszigálják, gyötrik, a lábuknál fogva húzzák a földön, a másik hátára állnak, a lehető legkényelmetlenebb pózokba keveredve. Csakhogy a lány akkor is elbőgi magát, amikor spárgázik, diszkótáncot lejt vagy balettezik; érzelmi kitörései banálisak. A pár bármit is tesz egymással, a néző felhőtlenül nevet/röhög, ezért az abúzus, alázás ‒ ami a kezdetekben bolondozásnak is tűnhet, és túlmutat a nemek harcán ‒ relativizálódik. Ebben akár fölfedezhető társadalomkritikai él is. Az est leglíraibb darabja, a Lasia Ch’io Pianga Händel azonos című operaáriára készített elégikus kettős. Csodálatos benne a férfipartnerénél magasabb, kiváló klasszikus technikájú, elegáns, nyúlánk Valeria Galluccio. Remeklés a lezárás: amikor véget ér a barokk ária Montserrat Caballet előadásában (a felvétel hangja a régi, karcos bakeliteket idézi), a testalkatában is ideális Chouinard-táncosnő úgy és olyan lassuló tempóban forog körbe spiccen, mint a lemezjátszón hamarosan lejáró bakelitlemez.

Noha Chouinard a dolgok visszáját mutatja meg, a fonákjára fordítja, ezúttal még csak nem is ingerel. Főleg nem sokkol, mint ahogyan azt a bODY_rEMIX/gOLDBERG_vARIATIONSben tette, amelyből közel háromperces, jellegtelenebb kettőst villant föl (Ouch! Duet) fémmankószerűséggel, szexuális hangokkal. Műve mentes a harmóniától ‒ egyik vízjele, hogy rendre megtöri azt ‒, a groteszk, szatirikus humor mellett mégsem a borússág, inkább a zaklatottság, a lidércesség, a lázálomszerűség hatja át. Ilyen a hangulata az est leghosszabb darabjának, a 2001-es Last Partnak, amelyben bár kitűnő A hattyú halálát is megidéző, és a zörejekre, hangokra, zajokra sokféle mozgástípust bemutató Carol Prieur, mégsem éreztem elég erős szólónak ahhoz, hogy ez legyen a fölütés. Egyébiránt Prieurnél – és mindenki másnál is ‒ nagyobb élményt nyújtott számomra Valeria Galluccio, aki nagyszerű a Michael Baboolallal előadott, szépen kidolgozott, 2000-es Solo in Silence duettben is. Ugyanakkor éppen őt nézve erősödött bennem az érzés: Chouinard olyannyira pompás koreográfus, hogy örültem volna több tiszta táncnak.

Nyilvánvaló, másként fogadják be a retrospektívet az életmű ismerői, és másként mindazok, akik most találkoztak először a kanadai alkotó művészetével. Önironikus gesztus (is) volt fölidézni a már említett, 1980-as Petite Danse Sanse Nomot, amelyben az előadó (Paige Culley) megiszik egy pohár vizet, fémvödörbe pisil (az izmait összehúzva tart egy kis szünetet), majd teátrálisan levonul. Felteszem, Chouinard az idő múlására/az elmúlásra is reflektál a 2010-es The Golden Mean (Live)-ból kiválasztott geg-jelenetekkel. A The Ladies Crossingban a táncosok arcán időskorúak fényképes maszkja van: marionettfigurákként mozgatják egyszerre a fejüket, majd olyan lezserül mozognak, mint a fiatalok egy buliban. Az estet lezáró Mask Duetben az összes szereplő meztelenül, csecsemőmaszkkal érkezik a színre, aztán négykézláb kúsznak-másznak, farkasszemet nézve a nagyérdeművel, és így is hajolva meg. A meghökkentő látványhoz jelentősen hozzájárul, hogy a táncosok teste olyan, mint a formás, szép alakú kisgyerekeké – a pubertáskor előtt.

Az Elemi életerő eleven, szellemes, egyedi, és főleg játékos mű, noha a mozgásanyaga nem eléggé erős/markáns, nincs benne elég kraft. A nívós társulat tagjai inkább az előadóművészi vénájukat, mint a táncos kvalitásukat mutat(hat)ják meg. Chouinard-t nem béklyózta meg az oeuvre-je, sem az imázsa, nem gátolta megfelelési, bizonyítási kényszer. Szabad, könnyed művének markáns esztétikája, egyedi karaktere van. Izgalmas és elgondolkodtató, ahogyan visszatekint a pályájára, ahogyan leltárt von; kíváncsiságot kelt, vagy éppen – mint az én esetemben – hiányt is ébreszt a főleg grandiózus(abb) munkái iránt.

Mi? Compagnie Marie Chouinard: Elemi életerő (Radical Vitality)
Hol? Trafó Kortárs Művészetek Háza
Kik? Koreográfia: Marie Chouinard. Zene: Louis Dufort, Frédéric Chopin, Gregor Friedrich Händel, Carlos Santos. Jelmez: Marie Chouinard, Liz Vandal. Videó, díszletterv, kellékek: Marie Chouinard. Fények: Marie Chouinard, Axel Morgenthaler. Táncosok: Michael Baboolal, Adrian W.S. Batt, Jossua Collin Dufour, Valeria Galluccio, Motrya Kozbur, Luigi Luna, Sayer Mansfield, Carol Prieur, Celeste Robbins, Clémentine Schindler.