Nem mindegy, hogy Dzsanni vagy Gianni. Már a címével is jelezte a rendező, az előadás koncepciójának megteremtője, Sándor Dániel Máté, hogy a darab, amit a Kőbányai Kortárs Kultúr Központba (aka 4K) látogató közönség láthat, nem egyszerűen és nem csak Puccini Triptichonjának egyedi verziója, hanem szinte már egy új mű.

Puccini műve nem szorul rá a ráncfelvarrásra (ez nem minden Pucccini műre igaz: A Nyugat lánya például rászorul), mert sikamlós, játékos, könnyed, és a legkevésbé sem lényeges, hogy a történetének alapját Dante jegyzi. Nincs olyan operarajongó, aki ne gondolna arra fájó szívvel, a Triptichon legnépszerűbb darabját hallván, hogy milyen kár, hogy Puccini nem írt nagyobb lélegzetű vígjátékot. A Triptichon első része, A köpeny volt a kiindulási pont, a másik két darab megzenésítésének ötlete Giovacchino (legyen akkor: Dzsovakkino) Forzanótól érkezett. A három darab összjátékideje már kitesz egy rendes operát. A 4K közönsége nem számíthatott arra, hogy bár csak a közel egy órás harmadik részt fogja látni, valójában így is annyit ül majd a talált tárgyakon, ládákon, foszlott fotelekben, kanapékon, autógumikon, hibás székeken, az elhagyott gyárudvaron, a fénye vesztett és betört ablakok mellett, mintha egy Toscára ment volna. Nem számíthatott arra, hogy az előadásnak ugyan a mondjuk így, előadás része ugyan már kész van, egész és teljes, a koncepció kibontakozott, a technikai részletek azonban még erősen elnagyoltak.

Erről itt és most, a méltatás előtt kell megemlékezni, ugyanis az a nagy helyzet, hogy így, ebben a formában, nem mutatta és mutathatta meg teljes értékeit, részleteinek szépségeit ez az előadás. A kiszolgáló technika már a kezdetektől jogos felzúdulást váltott ki. Kilenckor, amikor már fél órája el kellett volna kezdődnie a Dzsanninak, már jött egy két füttyszó, de a nézők csak később, olyan fél tíz felé kezdtek el mozgolódni, és nem sokat segített egy-egy rövid bejelentés, hogy nyugalom, tíz perc és indul a mutatvány. Hiszen a tíz percek egyre lassabban teltek, az idő úgy kezdett el nyúlni, hogy akár már erre, a várakozásra, arra, hogy ki meddig bírja, is fel lehetett volna építeni egy kísérleti performanszt.

A nagy ipartelepek ma már loft lakásokat ihlető udvara, a széles tér alkalmas operák bemutatására, de Sándor Dániel Máté nem ide, az udvarra, hanem a felsőbb szintek üres irodahelyiségeibe, az elhagyott épület funkció nélküli nagy tereibe tette a Dzsannit, és a nézők a színészek kavargását egy óriás kivetítőn láthatták. A játszók mellett olykor feltűnt a stáb, az operatőrök, amint követik a szereplőket a gimbalra tett vagy kézben tartott kamerákkal, feltűntek a hangosítók, a hangmesterek, és feltűnt az ebédlőnyi térben csodálatosan, meleg színekkel, ugyanakkor a helyzethez képest elég pontosan, élénken, lelkesen játszó, szimfonikus zenekarrá bővülő MilleniArt. Juhász Bence vezényelte az 50 tagú együttest, megmutatva azt, miért is lett volna nagyszerű buffa szerző Puccini, a zene tele volt életkedvvel, energiával, ugyanakkor a visszatérő dallamot, illetve az áriák kíséretét líraian játszották, vagyis a zenei megvalósítás, beleértve az énekeseket is, majdnem kifogástalan volt. Annak ellenére is lehet ezt állítani, hogy magát az élő zenét, a zenészeket, kihangosítva lehetett hallani, foszlányokban jött el a nézőkhöz az eredeti hang, mint egy tűzeset után szálló pernye.

Ilyesfajta ipari térbe helyezett előadással a legeredményesebben hazánkban Kovalik Balázs kísérletezett: Artemis diadala című Rameau feldolgozása abban különbözött a mostani Dzsanni előadástól, hogy a miskolci Hőerőműben a nézők követhették helyszínről helyszínre a játszókat, és változatos tereket, pincét, padlást, nem csak irodát lakott be akkor Kovalik. Ennek az volt az ára, hogy a zenei kíséret kevésbé volt összeszedett, hiszen a zenekarnak is folyton vonulnia kellett.

Kovalik ugyanakkor annak a hagyománynak a folytatója, amit még Peter Sellars kezdett el – vagyis az librettókat nem csupán lefordította, hogy nagyobb drámai ereje legyen az énekesek előadásának, hogy az énekes ne csupán a dallamra hagyatkozhasson, hanem nem egy esetben át is írta. Erre a legmerészebb példa Sellars ma már klasszikusként emlegetett Handel Julius Caesar rendezése. Sándor Dániel Máté nem csak azzal tette hangsúlyosabbá a színészi jelenlétet, hogy átformálta a szövegeket (dramaturg: Macsuka Patrik), hanem azzal is, hogy az énekesek helyett a darabot színészekkel adatta el, és a színészeket a kamerák gyakran közeliben, vagy szuperközeliben mutatták. Ha nem lett volna technikai gond, és nem feltételezte volna azt a néző, hogy csúszik a hang, még az is rendesen átjött volna, hogy a szájmozgások aszinkronja is a játék része, vagyis nem egyszerűen színészekkel játszatta el a szerepet a rendező, hanem a darab stilizációs fokát emelte meg ezzel a megoldással. Mondhatni éppen ez volt vagy lett volna az előadás lényege: a játékosság. A színészek úgy lettek mozgatva, mintha bábok lennének, vagyis Sándor Dániel Máté meta-előadást képzelt el, játékot a játékban, filmet a filmben, vagyis az előadásban a leglényegesebb éppen az a struktúra volt, ami a képhibák folytán sajnos részben elveszett vagy nem látszott. (Sándor Dániel Máté egészen másképpen gondolt az operára, mint Gaál István, aki Gluck Orfeuszát valóban csak eljátszatta prózai színészekkel.)

A Dzsannit alakító Váradi Gergely nagyszerűen adta a szélhámost, aki azért is, hogy lánya, Lauretta gazdag férfihez menjen hozzá, elvállalja, hogy eljátssza Bózó Dónáti, firenzei milliárdost, és az elhalt férfi helyett végrendelkezik. A darab önfeledt bolondozásra ad lehetőséget: és valóban, csupa jókedv az a jelenet, melyben a nagyszerű, megejtően tehetséges Trill Beatrix, Lestyán Attila, Bánki Mihály, Pálya Pompónia egymásra licitálnak, bolondoznak, ki is kapjon többet, mit kapjon az elhalt vagyonából, és komikus a megdöbbenésük, amikor ráeszmélnek, hogy az öreg Dónáti mindent az egyházra hagy. Mindezekhez a részekhez, valamint a szerelmesek, Rinuccsió és Lauretta álmodozásához kiválóan passzolnak a bejátszások, a kivetített olasz, firenzei képek, nagyszerű az autózás, az analóg, vagyis kartonpapír legyezésből álló szélgép, nagyszerű az a zsánerjelenet, melyben megszólal az O mio bambino caro (a legnevesebb operaslágerek egyike, Kronauer-Vida Anikó érzékeny előadásában). De a végső, a mindent megkoronázó nagyjelenetben, amikor megszületik a Dzsanninak kedvező testamentum, előbb szakadozott, majd elment a kép. Nehéz pillanatokig csak egy tengeri látképet lehetett látni. Így hiába volt olyan nagyon szende és kellemes Lauretta Cseke Lilla Csenge, játékának legfinomabb vonásait, a naivságon túlmutató gesztusait alig lehetett kivenni.

Ha nincsenek ezek a fránya problémák, akkor egy olyan előadást látunk, ami az opera játékosságát – azt, hogy mennyire nem a valóságtól, a jelen valóságunktól távolinak tetsző egy buffa helyzet, egy komikus szituáció, mennyire megvan ma is mindaz a sok negatív tulajdonság, amit Puccini karikíroz – mutatta volna fel. Ilyen, a mű szellemét visszaadó rendezésekkel, kísérleti előadásokkal, sorozatokból is ismerős színészekkel lehetne megszerettetni az operát: a többnyire fiatalokból álló közönség teljes joggal ünnepelhette Puccinit. A koncepciót. A látványt. És csak sóhajthatunk, annyira jó lenne egyszer mindezt a technika ejtette foltok nélkül, akkor, amikor már tényleg minden a helyén van, látni. Így kénytelen vagyok azzal zárni: azt gondolom, igazából akkor érdemes bemutatni valamit, ha már az minden értelemben készen van.

 

Mi? Dzsanni. A Satöbbi Összművészeti Egyesület produkciója.
Hol? Kőbányai Kortárs Kultúr Központ – 4K, Budapest, Füzér u. 37-39, 1102
Kik? Rendező: Sándor Dániel Máté. Szereplők: Váradi Gergely, Cseke Lilla Csenge, Trill Beatrix, Lestyán Attila, Bánki Mihály, Pálya Pompónia, Rezes Dominika, Béres Bence, Kövesi Zsombor, Váradi Gábor Gyula. Ének: Kronauer-Vida Anikó, Rácz Illés, Aronescu Norbert, Csölley Martin, Pál Botond, Takács Barbara, Forgács Péter, Tarnai Dávid, Acha Sophia, Magassy Júlia. Látvány: Artim Rebeka. Technika, stream, kamera: Macsuka Patrik, Varga Soma, Todoroff Lázár. Vágó: Takátsy Fülöp. Asszisztensek: Tajti Boglárka, Sebestyén Anna, Birkenstock Rebeka. Zene: a MilleniArt kibővített szimfonikus zenekara (művészeti vezető: Király Eszter, koncertmester: Hörömpöli Anna). Vezényelt: Juhász Bence. Zenei felkészítés: Laufer Szilvia. Dramaturg: Macsuka Patrik.

Facebook Comments