Idén két újcirkuszelőadás is szerepelt a Budapesti Tavaszi Fesztivál és a Trafó programkínálatában, közülük az egyik, a Csavar (Screws) a fesztivállal karöltve valósult meg. A belga not standing együttes előadását Alexander Vantournhout rendezte, akinek két másik koreográfiáját – bár nem a not standing csapatával – korábban már láthatta a Trafó közönsége. A másik produkció az immár harmadjára visszatérő francia Compagnie XY előadása volt, a Möbius.

Jelen cikk a Színház folyóirat 2022. évi komplex színikritikusi mentorprogramjának próbaírásaként született. A program szakmai együttműködő partnerei a Játéktér és a Revizor – a kritikai portál.

not standing: Csavar. Fotó: Bart Grietens

A francia és a belga újcirkusz társulat kiemelkedő helyet foglal el a nemzetközi színtéren. Bár a két előadás alapvetően más formanyelvet használ, a tánc és a gravitáció fokozott jelenléte mégis összekapcsolja őket – ugyanakkor az azonos összetevőkhöz való kapcsolódás a koreográfiák koncepciójában eltérést mutat.

A Möbius a kísérletezésről híres francia táncos-koreográfus, Rachid Ouramdane első újcirkuszi rendezése, és első közös munkája a Compagnie XY csapatával.  A társulat szerint eddigi munkáikkal mintegy a Möbius létrejöttére készültek, ami így karrierjük csúcspontját képezi. Közös produkciójuk gyümölcsözően ötvözi a társulat virtuóz, a gravitáció törvényeit áthágó, akrobatikus mozgásvilágát az Ouramdane által képviselt és beemelt kortárs tánc elemeivel. A táncteret csaknem húszan lepik el, és a koreográfus előnyt kovácsol abból, hogy a társulat a legkülönbözőbb karakterű és testalkatú előadókból áll. Az akrobaták másodpercről másodpercre összehangolt, koncentrált és kecses mozdulatokkal vannak jelen, mindig mindenkinek van dolga, senki sem lazsálhat. Ezért is válik sokközpontúvá a tér, hiszen a színpadon rendszerint egyszerre több jelenet játszódik. Vagy teljesen más vonalvezetésű és ritmusú mozdulatsorokat látunk, vagy egyszerre négy négyemeletes emberpiramis magasodik ki a földből, hogy a lehető leglégiesebben szálljanak alá a tetején magasodó (általában a legkisebb) akrobaták.

not standing: Csavar. Fotó: Bart Grietens

A koreográfia tele van izgalommal, így hatvan percen keresztül egy pillanatra sem nyugszik a tekintetünk. A fekete ruhadarabokat viselő előadók, mint megannyi hangya szállingózik be a hófehér táncszőnyeggel borított térbe. Akárcsak a műanyag kerti asztalokon tavasszal: ha egy megjelenik, pár másodperc múlva már az egész boly kérlelhetetlenül ellepi a felületet. Megállíthatatlanul nyüzsögnek, és közben a véletlenszerűség látszatát keltve – pedig minden apró kis mozdulás mérnöki pontossággal van összehangolva – repülnek egyik alakzatból a másikba. Egyik pillanatban valaki még egy többtagú emberóriás tartóoszlopa, a másikban már három lefutott kör után csúzliból kilőtt kavicsként repül a levegőben, hogy aztán folytassa ezt a Möbius-szalaghoz hasonló örökké tartó körkörösséget.

A színpadon mozgó testek a szűnni nem akaró energiát egymásból szerzik. Folyamatos érintkezésükkel dinamószerűen termelik újra és újra a csoport erejét. Éppen ezért, ha csak egy láncszem meggyengül, a csoportdinamika alábbhagy. Így amikor a Hold sugarait idéző halovány kék fény sorra fertőzi meg őket a számukra addig ismeretlen fáradtsággal – ennek jelei a gravitáció legyőzésének nehézségében mutatkoztak meg, amikor az emberépítmények sorra dőltek el –, a még talpon lévő utolsók társaik ébrentartásáért küzdenek, hiszen saját energiájukért, fennmaradásukért harcolnak. A Möbius-szalag végül nem szakad meg, és új erővel folytatják a megtörhetetlen, közös létezést. Az előadás végén, a mutatvány közepén hirtelen lekapcsolt fény is abban erősíti meg a közönséget, hogy most csupán a szalag örökkévalóságig tartó forgásának egyetlen pillanatába kapott betekintést.

A Margitsziget izgalmas adottságú régi palackozóját Kristály néven rengeteg új lehetőséget tartogató kulturális helyszínné alakította át a Főváros. Ezen a színtéren a not standing belga csapat volt az egyik első fellépő, így az újdonságot övező kíváncsiság nagyszámú érdeklődőt vonzott a három nap alatt. És bár sem a helyszín, sem a Csavar nem okozott csalódást, a kettő szervesebb ötvözésének elmaradását elszalasztott lehetőségnek tartom. Az előadás (egyik) különlegessége ugyanis, hogy Alexander Vantournhout minden városban egy összetett, bebarangolható teret választ a produkció színhelyéül. Az öt különálló etűdből felépülő Csavar minden tétele a Kristály egy újabb külső vagy belső helyszínen játszódik, un. sétálóelőadásként, ami már önmagában megragadó színházi forma (talán a ritkasága miatt is). Sokszor azonban a formai különlegesség ellenére is olyan előadás születik, amelyik bármilyen konvencionális (színházi) térben megállná a helyét, mert az akciók nem alkalmazkodnak az új, szokatlan helyszínekhez. A Csavarral is ez volt a helyzet: a világ minden városában ugyanazt adják elő, csak éppen más környezetben – egy elhagyatott gyárépületben vagy egy csillogó kastélyban. Egy turnézó és mindig új helyszínen megvalósuló vendégelőadással szemben talán nem is lehetnek túl nagyok az elvárásaink, főleg akkor nem, ha maga a produkció egyébként nagyon is innovatív. Mert míg a Möbius láttán a nézőnek az a benyomása támadhatott, hogy az előadók kacérkodnak a gravitációval, sőt, egyfajta leigázandó ellenfélként tekintenek rá, addig a Csavarban másfajta hozzáállást tapasztalunk. Itt az akrobaták nem a gravitáció ellen küzdenek, hanem játszanak vele, ízlelgetik, próbálgatják a benne rejlő lehetőségeket. Egymás testét és erejét használva kísérleteznek, máskor pedig tárgyakkal, eszközökkel, melyeket rendszerint a testük szerves részévé tesznek, végtagjaik meghosszabbítására használnak. Az így „átalakított test” pedig új lehetőségeket rejt. A harmadik etűdben például, a szóló részben debütált a csapat legújabb tagja, Nick Robaey, aki a jobb kezében tartott bowling-golyó (ki)lengéseit hasznosítva, majd azzal dacolva, végül azt felhasználva járt táncot. Ez a tíz perces etűd bent, a Kristály nagytermében valósult meg, ahol a nézők a hatalmas ablakokból álló fallal szemben helyezkedtek el. Ebből a felállásból egy kirakatszínházi forma jött létre (talán ez a helyszín egyik, ha nem a legérdekesebb adottsága), mert a nézők nemcsak Robaey és a bowling golyó táncának, hanem a Margitszigeten zajló eseményeknek is szemtanúi lehettek, illetve az üvegfalon keresztül az éppen arra járók is betekintést kaptak a produkcióba. Végül pedig van egy harmadik rétege is ennek a kirakatszínháznak: a benti és kinti nézők összeakadó tekintete, ami egy újabb előadásként kereteződik.

Compagnie XY: Möbius. Fotó: Christophe Raynaud De Lage

A not standing előadásának jellegzetessége, az akrobaták és a közönség testi közelsége, a második etűdben jelent meg legmarkánsabban. Ez a szokatlan közelség ebben és a már említett jelenetben különösen emlékezetessé vált, mert mindkettőben nagy a rizikó, a néző érzi a veszélyt, de ezzel együtt megjelenik az a bizalom is a két, egymásnak kiszolgáltatott test (befogadó és előadó) között, ami az akrobatákat is összeköti. Robaey mutatványában például attól tarthatunk, hogy a nehéz golyó kicsúszik a szorító ujjak közül, és mi túl közel, ülünk az akcióhoz. A második epizódban két akrobata (Petra Steindl és Emmi Väisänen) egy-egy pár, vasrúdra szerelt bakancsban lóg fejjel lefelé. A padok éppen úgy vannak elhelyezve körben, hogy amikor a szép lassan elinduló, majd a lendületből teljesen kifeszülő, szárnyaló testük a magasba ér, karunkat kinyújtva akár meg is érinthetnénk őket. A kötetlen nézői elrendezés lehetővé teszi egy-egy mutatvány alatt a többszöri pozícióváltozást. Így minden oldalról, különböző szemszögből figyelhetjük meg a gravitációval folyamatosan balanszírozó, egymásba gabalyodó testeket, amint újra és újra visszacsavarodnak a kiinduló pozícióba, hogy elölről kezdődhessen az előadás címeként is megjelölt Csavar. A not standing az újcirkusz kevésbé ismert arcát mutatta meg, a változatos, erősen fizikai alapú eszközhasználat kreatív újragondolását.

Mi? Möbius
Hol? Trafó Kortárs Művészetek Háza
Kik? Compagnie XY. Előadók: Abdeliazide Senhadji, Airelle Caen, Alejo Bianchi, Arnau Povedano, Andres Somoza, Antoine Thirion, Belar San Vincente, Florian Sontowski, Gwendal Beylier, Hamza Benlabied, Löric Fouchereau, Maélie Palomo, Mikis Matsakis, Oded Avinathan, Paula Wittib, Peter Freeman, Seppe Van Looveren, Tuk Frederiksen, Yamil Falvella. Művészeti partnerek: Rachid Ouramdane, Jonathan Fitoussi, Clemens Hourrière. Fénytervező: Vincent Millet. Jelmeztervező: Nadia Léon. Akrobatika tanácsadó: Nordine Allal. Produkciós menedzser és adminisztráció: Peggy Donck and Antoine Billaud. Hangtechnikus és színpadmester: Claire Thiebault-Besombes

Mi? Csavar
Hol? Kristály Színtér
Kik? not standing. Előadók: Emmi Väisänen, Petra Steindl, Yassine Ouaamou, Jean Pierre Bure Gonzalez, Alexander Vantournhout/Nick Robaey. Koreográfia, cirkográfia: Alexander Vantournhout. Alkotók: Petra Steindl, Josse De Broeck, Felix Zech, Hendrik van Maele, Emmi Väisänen, Alexander Vantournhout. Dramaturg: Sébastien Hendrickx. Akadémikus a próbafolyamat során: Rudi Laermans. Koreográfiai segítség: Anneleen Keppens, Martin Kilvady. Jelmez: Anne-Catherine Kunz. Technika: Rinus Samyn. Fényterv: Tim Oelbrandt. Technikai terv: Bert Van Dijck, Rinus Samyn, Tom Reynaerts, Tom Daniels. Építő: Willy Cauwelier. Fotós: Bart Grietens. Társulati manager: Esther Maas