Látva a temesvári TESZT-en a Szlovén Ifjúsági Színház a Don Juan mítoszt kiinduló pontként használó bruttó közel tizenegy órás előadását, újra eszembe jutott, hogy a magyar színházi szakmában mennyire beszűkült a művészi mozgástér. Persze igaza van Urbán Andrásnak: rém prosztó kritikusi eljárás ExYu / szlovén előadással, mint hallal ütni a hazai szakmát. A színházból hazafelé menet az járt a fejemben, hogy nemcsak politikai és ideológiai alapon, hanem már strukturálisan is képtelenné vált a magyar színház.

Azok az átalakulások / át nem alakulások, amelyeket a rendszerváltás óta csináltak, hagyott és szenvedett el a színházi közeg, egyre kevésbé látszanak visszafordíthatónak. Egyszerűen más a kimenete a munkának, ha az megalapozott, közös gondolkodásra épít, ha a színre lépők közti kapcsolatok élettel teliek, mint ha a résztvevők színházi képességeit és odaadását használva frappánsan színpadra tesznek valamit.

Fotók: Petru Cojocaru

Pedig nálunk is vannak / lehetnének (ha például nem mentek volna világgá) nagyszerű színházcsinálók. Bár vannak olyan alkotók, illetve egy-egy helyzet, hogy időnként világra jön a közegünktől meglepően eltérő előadás, a színház sem tud független lenni a helytől, ahol működik, úgyhogy akarva-akaratlanul alkalmazkodik. A Freeszfe története ehhez képest zárvány. A jelenlegi magyar színházi világban nincs mód ilyen hosszú, elmélyült munkára, mint ami a no title yet-et megelőzte. Márpedig, ha egy alkotó szinte kivétel nélkül instant folyamatokban, termelésben vesz részt, az garantáltan visszahat a művészetére. Nálunk lényegében elképzelhetetlen egy egy éven át készülő, és azóta is folyamatosan újragondolt-újrapróbált előadás.

A no title yet hajthatatlan és magyar szemmel nézve felforgató állításokat tesz, mialatt olyan közel engedi a nézőt a történethez, amennyire csak lehetséges. A színészek úgy állnak, ülnek mellettünk, mintha ők is nézők lennének, miközben az faktum, hogy színészek és játszanak nekünk: ők mesélnek, mi nézünk. De az előadás nem egy „addig gyakorolt, amíg nem megy jól” munka, hanem a témában mélyre jutó, alapos, tudatos és közös folyamat eredménye, amely során mindenki olyan jártasságra tett szert, hogy a játékot lehet akár élőben is szerkeszteni a rögzített szakaszokra építve. Bár szerepeket is játszanak a színészek (Tomi Janežič, Mirjana Medojević, Nataša Keser, Neda Rusjan Bric, Daša Doberšek, Boris Kos, Anja Novak, Dragica Potočnjak, Matej Recer, Blaž Šef, Stane Tomazin), de nagyon erősen a személyes és közös tudásukra, egymásra figyelésükkel hagyatkoznak. Talán éppen ezért sincs is nagy távolság színházcsináló és néző közt, illetve a témában való együttes jártasságuk által birtokában lettek valaminek, amit nem kell bizonygatniuk, felmutatniuk, mert az övék, nem pedig színlelik azt.

A színházba a Szépség és Szörnyetegre készültünk. Én játszottam Szépséget. Két hét alatt megvolt a szerepem. Mások szenvedtek. A rendező gonosz volt velük. Nem mondom meg ki volt. Két héttel bemutató előtt a dolgok megváltoztak. Kezdtem elveszíteni a karakteremet.

Nem tudtam mit tegyek. Nem ettem, nem aludtam, nem tudtam szeretkezni. Két nappal a bemutató előtt volt egy álmom. A világ körül jártam, amely lapos volt, és a karakteremet kerestem.

A megismerés, az értés és nem a színházi ügyességük kidomborítása a tét, mint ahogy számtalan színházi előadásnál az az érzésem, hogy a színészek valamit kicsit vagy nagyon elsajátítottak, ami mögött kevés személyes involváltság van; a jól elsajátítottakat pedig eminens módon virítják – bizonyos narratíva szerint ez a profizmus. Rosszabb esetben pedig újabban kéretlen terápiás vagy privát helyzetben találja magát a néző attól, hogy adott fellépés, aminek nem ambíciója egy színdarabot előadni / illusztrálni, szemmel láthatóan arról szól, hogy színpadi gyakorlatban jártas emberek valakinek a feldolgozatlan traumáit vagy magánjellegű közléseit teszik közzé bárminemű reflexió nélkül.

Tomi Janežič nemcsak színházi rendező, hanem pszichodramatista és terapeuta is, világosan el tudja különíteni a szándékait, módszereit és céljait. Ugyanakkor tud úgy színházat csinálni, hogy az alkotófolyamat során szinte biztosan megjelenik a pszichodramatista szemlélet, azaz nem minden munka irányult direkt az előadásra, hanem a folyamat olyan lehetőségeket is ad az alkotók számára, amivel többek közt közösen megtanulhatnak valami más minőségű szemléletet, miközben azzal is foglalkoznak, hogyan lehet egyáltalán színházat csinálni azokon a hagyományokon, amelyek fölött állunk. Vagy zuhanunk. Nagyon érdekes, ahogy nem rág szájba semmit ez a színház, mégis egyenesen mond ki olyasmiket is, amiket afféle kulturális mintáink szerint még mindig illik elhallgatni. Tomi Janežič nyíltan megmutatja azt is, hogyan készül az előadás, nemcsak mondja, hogy az út a fontos, nem a cél, az eredmény, hanem tényleg így is tesz.

Izgalmas, ahogy az előadás során mindig fel-felbukkannak azok a dilemmák, kis kitérők, amelyek részei lettek a munkának – egy hagyományosabb formánál egyszerűen szokás eltakarítani őket, mondván, a végeredmény felől már nem fontosak. Itt sem véletlenszerűen, vagy válogatás nélkül maradnak benne, hanem tartalmi módon azt mutatják meg, hogyan szerkesztettek. Így például kibontja a Don Juanságot is, ahogy egyik színész elmeséli: Megtanultam elénekelni a Nessun dorma-t. Olaszul. A színpadra léptem, elhelyezkedtem, énekeltem. Úgy találtam, nagyon jó. A fogadtatás vegyes volt – de ez csak azt bizonyítja, hogy igazán jó volt. Megtudjuk, hogy több színész is (azt most nem tudnám megmondani, mindenki-e) úgy kezdett el dolgozni, hogy ő Don Juan – ami egy út a közös egészhez, módszer, hogy ne csak egy főszereplő kezdje el azt a figurán építgetni, hanem több szempontból, több megfejtéssel, több elképzeléssel lehet dolgozni – és amit egy alakban látunk megjelenni, ekként tudjuk, hogy ez valami esszenciális, a társulat közös munkája alapján. Így kerül elő közös dilemmaként például az az állítás, ami ennek a figurának valóban összetett és fontos attribútuma: Don Juan nem szereti a moralizálást. Az előadás nem is valami morális fölényből beszél erre az egy figurára fókuszálva, hanem egy társadalmi szabályszerűségre is rámutat. A magyar közbeszédben például a leghangosabb vélekedés, hogy ezek az itt kimondott és problematizált jelenségek nemektől függetlenek, tehát ugyanúgy vannak domináló-hatalommal visszaélő-bántalmazó nők is, mint férfiak, hiába is van számtalan adat arról, hogy a bántalmazás abszolút nem egyenlő arányban történik. Ezért nem is véletlen, hogy a nők elleni erőszak az egyik nagy tabutéma, pedig meg lehet érteni, hogy minden strukturális egyenlőtlenség a nők ellen büntetlenül elkövethető és el is követett erőszakból ered.

Ez a forma úgy diskurzív, hogy minket is beavat abba, hogyan jutottak arra az állításra, amit elénk tesznek. Ekként mentes a kinyilatkoztatástól, a felülről beszéléstől, így nem állítja azt, hogy nálam, nézőnél jobban tudja, hanem felfedi: látod, így jutottunk erre. És ezt tényleg csak a személyesség ilyen mértékű felvállalásával lehet, a színészi-, szakmai tekintélyek elengedésével, ugyanarról a talajról kezdve, mint ahol mi is ülünk vagy állunk nézőként. Egyébként ezt is sok színházcsináló szereti mondani – hát, itt szemmel is látható, hogy valóban így álltak neki – művésztudat vagy kiválasztottságtudat nélkül, amivel azt is állítják, hogy bárki tudhat színházat csinálni. Persze kérdés, hogy az mennyire lehet érdekes másoknak – ahol ezek a színészek tartanak, na, azzal azért fel van rakva a léc. Ennek a szemléletnek pedig az olvashatóság, értelmezhetőség dilemmája is a része: Tomi Janežič és alkotótársai azzal is foglalkoznak menet közben, hogy Mindig van valamiféle ellentmondás aközött, amit fel akarok tárni és amit ők látnak. Nyilván lehet erre válaszokat adni, elgondolkodni a mikéntjén – az előadást nézve, minthogy ez egy olyan előadás, ami végig nagyon intenzíven gondolkodtat, újabb és újabb megválaszolatlanságokat oszt meg erről a jelenségről és az ábrázolásának mikéntjéről is.

Érdekes véletlen egybeesés, hogy Simona Semenič szinte egyszerre kezdett ugyanazzal a témával, Don Juan / Don Giovanni történetével foglalkozni, mint ahogy Tomi Janežič a társulattal együtt. Ezt a két alkotófolyamatot aztán egybefűzték, így nemcsak Simona Semenič, hanem a társulat tagjainak a szövegei is az előadás részévé lettek. Ebben a munkában nemcsak a dramaturg-rendezőnek és írónak, hanem a színészeknek is az egész anyaggal kellett dolgozniuk, hogy személyes történeteik által maguk és egymás felé is legyenek állításaik és dilemmáik: okuk arra, hogy dolgozzanak az anyaggal, és létrehozzák az előadásukat. Így fel is oldódik annak a jelentősége, hogy ki mondja saját, ki pedig más történetét: néha kiderül, hogy éppen másnak a történetét mondják, de átüt, hogy az valakié, aki lényegében ott van mögötte, továbbá van, aki mással megosztva mond el egy személyes történetet, aminek ugyancsak többletjelentése lesz.

Mi, a közönség is kapunk rögtön egy sajátos „eszközt” az előadáshoz: Képzeljétek [el] úgy az életet, mint egy esést – ami úgy tűnik, mintha örökké tartana, pedig csak egy másodperc – amennyi idő alatt egy test az ágyról a földre zuhan. Ezzel tudjuk mérni az előadást, vagy ha tetszik, az életünket.

Nem szokott szólni arról Don Juan / Don Giovanni feldolgozás ilyen alapossággal, hogy azt vizsgáljuk, mi van a hátrahagyottakkal, azokkal, akiket belemanipuláltak, akiket rákényszerítettek, akiket így vagy úgy megerőszakoltak. Gondolkodnak persze mindezek elkövetőiről is, a klasszikus drámai hősről, illetve a drámáról is ebből a szempontból. Sőt, arra is enged ránézni ez az olvasat, hogy Don Juan is szenved, ahogy a kibírhatatlan üresség, hiányérzet hajtja, miközben folyton űz, markol valakit ennek enyhítésére. És bár egyáltalán nem erre fókuszál az előadás, hallunk arról is történetet, hogyan válik valaki Don Juanná például úgy, hogy valaki miatt – aki egyébként nem volt nyitott iránta – fogadott bosszút, amit aztán tudatosan sok nőn rótt le. Látjuk, Don Juan kielégíthetetlen szenvedélye pedig néha még vágyat is kelt abban, akin átlép, akin túlvan, azok közül akadnak, akik epednek utána. Az előadás érzésekkel dolgozik, amelyek egyéniek, személyesek, ugyanakkor a megélt, megszenvedett, végül elmesélt történetek szabályszerűségeket adnak ki, a mi megértésünkre és értelmezésünkre is számítva.

A halálos autóbaleseten és az életmentésen tükröződnek a történetek, amelyeket Don Juan sztorija hoz elő – a két világ végül összeér. Bármikor továbbgondolhatjuk ezt a tükröződést, vagy az tükörkép és az eredeti kép viszonyát – az előadás ezzel nekünk is kínál a megszokottnál még egy inspiráló lehetőséggel több befogadói nézőpontot kínál. Nekem ez a szál, egyébként, egy véletlen személyes egybeesés miatt ad még plusz hozzáférést: Ez a fiatal lány a hordágyon én vagyok. Igen, ez a fiatal lány a hordágyon te vagy. És ahogy nem fontos, ők hogyan találtak rá erre a metaforára, nekem is csak az alaposabb terepismeret miatt volt érdekes.

Az előadás első felvonásában eljátszanak egy brutális szexuális erőszakot (ráadásul a közönséghez a lehető legközelebb, tulajdonképp a sorok közti járásban): egy angyaljelmezes színész azt a lányt erőszakolja meg, akinek az előadás teljes hosszában, egy kitágult szempillantásnyi örökkévalóságban küzdenek az életéért. A jelenet iszonytató, élénken él bennem a szégyen még most is, amiért nem csinálok semmit – csak azt ismételgettem magamban: a rendező világosan elmondta, nem várnak tőlünk interakciót. Az erőszakábrázolás egyébként nem volt normalizáló – önmagába zárva volt elborzasztó: nyilvánvalóvá akarták tenni, miről nézünk egész nap színházat. Mi persze összeköthettük a balesetben haldokló, törékeny lánnyal, olyan asszociációként, ahogy az nekünk adta magát. Én akként értelmeztem ezt magamban, hogy a világ bármely pontján bármikor megtörténhet és meg is történik az efféle erőszak tevése és elszenvedése, ez egy jelenség, amiről sokat lehet tudni, de a legtöbbet elhallgatott dolgok egyike. Az előadás alaposan körbejárja később azt a dilemmát is, hogy szabad volt-e ezt így megmutatni: Az, aki belépett a virágokkal, mindenfélét mond nekem. Hogy nincsen helyem az irodalomban, nemhogy a színházban. Mindenféle undorító, megszégyenítő, megalázó, lázító, sértő, gúnyos, bosszantó dolgot. De mivel a brutális megerőszakolásnak nincsen helye a színházban, eléggé ízléstelen, hogy így mondjam, itt ez a hatalmas csokor. Hatalmas, színes, csodálatos, ízléses csokor, mely el tudja rejteni ezt az ízléstelen tettet. Igen, meglátásom szerint az a brutális jelenet nem volt relativizálható, nem volt másképp is értelmezhető cselekmény, hanem egy rettenetesen valóságos állítás volt, egy irtózatos és mégis hétköznapinak is mondható szexuális erőszak, amit az áldozatok felől vizsgálunk az előadás egészében. Ez az erőszak tökéletesen elkülönül minden mástól – a színészek egymás közti viszonyai szemben állnak ezzel: szinte minden gesztusuk az együttérzésről, a jelenlétről, az egymásra figyelésről szólt. Éppen ezzel szemben alakítják ki azt a támogató közeget, amelyben ugyan ott van Janez / Don Juan figurája, ám neki nincs senkihez kapcsolata, hiába álldogál akár történetesen hosszan és közel is valaki mellett, szemre a tömegben elvegyülve. Bármennyire is dermesztő volt ebben részt vennünk, mivel az eladás effektív az erőszakkal való szembehelyezkedésre, a személyes és közös tétre játszott, megkerülhetetlen volt annak mibenlétét tisztázni, nemcsak utalással, hanem átélhetővé is téve azt. Ezért helyezték a performativitást a teatralitás elé ezen a ponton.

Ráadásul váratlanul sújtottak ránk le ránk ezzel, miután ügyesen elaltatták előtte az éberségünket: a szereplők felsorakoztak előttünk, és elmondták sorra, megmutatva a szívük fölé ragasztott számot: A Don Juant-t tanulmányoztuk. Don Juan a számokról szól… Azoknak a száma, akiket megkaptunk, vagy akik minket kaptak meg. Azok, akikkel szeretkeztünk, szexeltünk … Talán eggyel több, vagy eggyel kevesebb volt, mint szeretnénk. És mindannyian kaptunk is egy üres matricát, a lehetőséggel, hogy a nap során bármikor magunkra tehetjük azt a számunkkal, egy személyes gesztussal a játékba való lépéssel. Úgyhogy életemben először számszerűsítettem, azonban nem írtam magamra, mert senki nem írta magára – az meg milyen suta lett volna már, ha egy számmal felmatricázva járkálok egész nap egyedül. Pedig olyan jó kimondani lényeges és valós dolgokat akkor, amikor egyre több mindent elhallgatunk, vagy elhazudunk.

Egészen más egy színházban megjelenített szexuális erőszaktevésen gondolkodni, mint a hétköznapokban megtörténten, hiszen hatalmas erőt ad, hogy a klasszikussá vált Don Juannal teszik meg, ami éppen az erőszak realizálásáról, sőt heroizálásáról szól. Hogyan lehet majd ezek után erre reflektálatlanul Don Juant játszani?

Janežič az általam ismert munkáiban mindig személyesen is részt vett, játszva-élőben szerkesztve. A közjátékokban évődik is vele a pályakezdő színész, Stane, aki az erős jelenlétű néma szerepéből érte el, hogy különtermes közjátékai legyenek – amit a csapat egésze hol nézőként élvezett, hol mentek vele játszani, mintegy a rendezőnek és nekünk is bemutatva, mire megy a közlési vágyával. Tomi Janežič minden interjújában stresszelt [mondja egyik ilyen közjátékban Stane] Don Juan nem csak egy csábító, hanem egy erőszaktevő, egy gyilkos.

A rendező az előadás terében szövegrészleteket olvas be, gyakran osztozva egy-egy színésszel az adott történeten, illetve ahogy már korábbi előadásokban is részt vett: a játékhoz, a tartalomhoz igazodó irányítóként idézi fel a közös tudást, amire a próbák során szert tett a csapat minden tagja. Ezzel többedszerre is demonstrálja a színház mibenlétét, megmutatja a viszonyokat, és mi látunk egy olyan kultúrát, közeget, világot, ami még a struktúrát is reflektív módon elbeszéli, felmutatja. Ezek a színészek mernek egészen hétköznapiak lenni ebben a kifinomult és angazsált művészetcsinálásban, merik nemcsak magukhoz közel engedni a dilemmát, hanem a bőrük alá, a magánéletükbe. A megformáltságból pedig nyilvánvaló: ez nem valami intim, kellemetlenül bizalmaskodó pezsgés vagy provokáció, hanem nagyon is jól meggondolt és összeszerkesztett állítás.

Nem mesélek el trauma-történeteket, amelyeket velünk megosztottak, mert azok ott, az előadásban tették a dolgukat, és úgyis mindenki ismer ilyeneket. Személyesek és nagyon átélhetők voltak, egy-egy világot is felvázolva, annyira naturálisan és egyedien fogalmazottak. Gazdagon és érzékletesen vittek minket vissza egy elmúlt időszakba, egy általunk nem ismert helyre, egy letűnt világba, annak kínjaiba és elmúlt lehetőségeibe. A társulat tagjai pedig ezekkel a történetekkel olyan személyes közelségbe is engedtek minket magukhoz, ami szokatlan a színházban. Jól működött a szerkesztettség és az anyaggal való tudatos munka: nem sajnálatot váltottak ki, hanem az irántunk / a mások iránti együttérzés nyitottságát – amit tulajdonképpen mintaként is megkaptunk azzal, hogy láttuk, ők hogyan hallgatták értő figyelemmel egymás történeteit.

Reggel indulnak ezek a történetek, és bár sok minden mást is mutatnak nekünk közben, de követhető, ahogy ezekkel építkeznek, mert az elmesélt személyes történetek motívumai egyre inkább kapcsolatba kerülnek egymással – ahogy a szereplők is a Don Juanban / Don Giovanniban. Olyan, mintha mi is benne lennénk az észlelésünkkel: bár néhány részletéből sejtjük, merre alakulnak a dinamikák, a kifutások, ugyanakkor pontosan nem tudjuk – a részletek pedig annyira egyediek, hogy nem lehet nem figyelni és várni azokat.

Számtalan eszközt használnak arra, hogy ne egy nagy terápiás folyamatban vegyünk részt – leegyszerűsítve elsősorban a dramaturgiában, illetve a színészi munkában és figyelemben is –, ebben nincs kitaláció, geg, riszálás, tettetés, csináltság. Ezekben a pillanatokban megdolgozott életvalóságok vannak kirakva. Például az is, ahogy Janežič egyszer csak, az előadás vége felé feláll, leteszi a példányt, kézbe vesz egy baseballütőt, odamegy a hatalmas asztalhoz, ahol a legtöbb szereplő ül, és korrekten, mint egy baleseti sebész, gondos és határozott mozdulatokkal leveri az asztal szélét – amit én ott és akkor az előadás eleji szexuális erőszakra adott válasznak értelmeztem.

Végigvehetném az egésznapos térhasználatot, ha nem lenne képtelenség. A csapat a TESZT helyszínéül szolgáló épület színházi tereit tudatosan és játékosan használta, megteremtve azt a helyzetet, amiben angyaltávlatból is mindennek megvan a helye. Ahogy az erőszak a közelünkben történt, a tér egésze szempontjából a bejárathoz közelebb, ahogy az asztalszétverést a játéktér közepén körbeültük, vagy ahogy az egyik színésznő az életén át meghatározó traumatörténetét az előadás első, hosszabbik felében nézőtérként működő helyén állított színpadon, egy fotelban mondta el – mind gyönyörűen bele volt komponálva az épületbe és az előadás saját viszonyrendszerébe.

Az előadás azzal nem foglalkozott, milyen társadalmi deficitből, vitatható működésből jön ez vagy az a dinamika, pláne minden történet, és nem akarták megoldani, jóvá tenni a traumákat – mindezt a levegőben – még csak nem is ránk – hagyták. Ilyen módon bár nagyon is erős állításokat tettek, de egyáltalán nem hoztak és nem hirdettek senki felett ítéletet – a hozzánk való egyenrangú viszonyulásuk letéteményeként is. Nem előadták a Don Juant magas színvonalon, hanem elmondták, hol tartanak a Don Juannal kapcsolatban.

Ez az előadás nemcsak feminista (magyar relációban vadul feministát kell gondolni), hanem megengedő, nagyvonalú és megnyugtató is, ami ennyi borzalom, indulat és soha nem múló okkal élő düh alapos megélése, átgondolása után nehezen vagy tán nem is magyarázható. A csodával talán…

…nem csináltunk volna egy előadást csoda nélkül… Most történik, ebben a pillanatban… Itt van. Nagyon szerettem volna megölelni őket (ha nem tévedek, ezzel gondolták volna befejezni, nem tapssal), de nem mertem – szemérmes, zárkózott közönség voltunk, és annyira már én sem tudtam extrovertált lenni, hogy ennek ellenére odamenjek legalább egyetlen emberhez, ölelni, ahogy azt a színészek pedig többekkel is megtették.

* A szövegbe ötletszerűen elhelyezett zenék elhangoztak az előadásban.

Mi? Simona Semenic: no title yet – Szlovén Ifjúsági Színház
Hol? TESZT, Temesvár
Kik? Rendező: Tomi Janežič. Játsszák: Tomi Janežič, Mirjana Medojević, Nataša Keser, Neda Rusjan Bric, Daša Doberšek, Boris Kos, Anja Novak, Dragica Potočnjak, Matej Recer, Blaž Šef, Stane Tomazin.