Urbán Balázs: InterNácionálé
Színház az egész világ – vagy ha nem is az egész világ, az a része biztosan, ahová Hendrik Höfgen beteszi a lábát. Mivel a Klaus Mann-regény és az ebből készített újvidéki adaptáció főszereplőjének, a vidéki komédiásból a nácik első számú színházi emberévé avanzsáló Höfgennek a színház szinte kizárólagos élettere, találó ötlet, hogy Boris Liješević rendezése nem realisztikus, hanem asszociatív erejű térbe helyezi a játékot.
Janja Valjarević díszlete egy színházi próbatermet, esetleg öltözőt juttat eszünkbe. A nézőkkel szemben a relatíve kis színpadot egy nagy tükör zárja le, amely persze nem csupán a próbateremnek – vagy Höfgen és szeretője, Juliette sajátos táncóráinak – fontos kelléke, de kézenfekvő metaforikus jelentéssel is bír. A szín nem változik, minden jelenet itt pereg le, s legfeljebb néhány funkcionális bútor, tárgy (pl. asztal, szék) kerül rá. Bárhova utazik, bármilyen karriert is fut be Höfgen, a világ nem nyílik ki számára, sosem lép ki a színházból.
Ennek a térkoncepciónak további fontos előnye, hogy roppant gördülékennyé teszi a játékot. A rövid jelenetek közt alig észrevehető, de egyértelmű a váltás, a szereplők néhány mozdulattal, gesztussal lépnek át egyikből a másikba, gyorsabban, mintha egy forgószínpadon lennének. Az átlépés Höfgennél leggyakrabban átöltözés; szerepeivel együtt rángatja le-föl a ruháit is, ami pregnánsan mutatja, hogy neki nem álláspontja, világnézete, morálja van, hanem szerepei vannak, azokat váltogatja, azokban létezik. Elsősorban színpadi szerepei, de ennek megfelelően játszik szerepet a világban is. Amikor a színpadi megújuláshoz a kommunista ideológiájú „forradalmi színháztól” vár segítséget, magától értetődően sodródik balra – de ugyanilyen magától értetődően lép túl a kommunistákon (aminek nemcsak a nemzetiszocializmus térhódítása az oka, hanem az is, hogy a forradalmi színház művészeti szempontból nem váltja be a hozzá fűzött reményeket). Személyiségének színházon túli komponensei elmosódnak; bár barátait próbálja menteni, a nácik kegyetlenségét érzékeli, de maga az embertelen ideológia nem készteti tiltakozásra, ellenállásra. A tapsra vár – ha a fasiszták a nézők, hát az ő tapsukra. E szempontból szintén jelképes ötlet, hogy a nézőtér első sorában nem mi, nézők ülünk, hanem az előadás további szereplői (akik egyes jelenetekben a tükör mögött is megjelennek), hiszen Höfgen csak rájuk vagy a tükörbe nézhet. És bárhova néz, látnia kell a mindenütt megszaporodó náci jelképeket, majd az erőszakot, a gyilkosságokat is.
Nem érdektelen körülmény, hogy a kisvárdai fesztiválon az előadást a Zsinagógában játszották. A Zsinagóga már rég nem eredeti funkciójában működik, hanem múzeumként, és e minőségében évek óta a fesztivál rendszeres játszóhelye, vagyis a helyszínválasztás nem blaszfémia, nincs provokatív éle. Ám amit a zsinagóga jelent, mégis ott él a befogadói tudatban, így a náci jelképek színrevitele mégis érződhetne színpadi értelemben provokatívnak azáltal, hogy a lehető legdurvábban és legpontosabban érzékíti meg a fasizmus térhódítását. Annak okát, hogy – számomra legalábbis – nincs ilyen hatása a játéknak, az előadás jellemző sajátosságának gondolom. Boris Liješević rendezése ugyanis ezt a térhódítást, az ideológiai és a fizikai kegyetlenséget is elemelten, sőt, kissé illusztratívan ábrázolja. Inkább az analízis, az elgondolkodtatás érződik alkotói célnak, mint a megdöbbentés, a provokáció. Amire viszont korlátozottan alkalmas a színre vitt mű, hiszen Höfgen története egyszerű, könnyen átlátható, tanulságai sem túl bonyolultak, magától a regénytől is idegen a komplex analízis. És a rendezés sem dúsítja eredeti ötletekkel a szituációkat. Amikor mégis, akkor a brechti színházra emlékeztet: Boris Liješević speciális songokat illeszt a produkcióba. Speciálisak, mert nem betétként hatnak, hanem közvetlenül kapcsolódnak a színpadi történésekhez – olyannyira, hogy Lénárd Róbert dalszövegei legtöbbször magából a regényből építkeznek. A legemlékezetesebb dal a nemzetiszocialistára átírt Internacionálé, amelynek kottáját is szétosztják közöttünk. Ennek mint gesztusnak könnyen dekódolható üzenete van – hogy frappáns ötletnél nem tűnik többnek, annak nyilvánvaló oka, hogy a XX. század számtalan áldozatot követelő ideológiáinak egymásra kopírozása egy néhány perces dalban aligha kaphat komolyabb mélységet.
Abban, hogy a dalok általában a produkció erős percei közé tartoznak, fontos szerepe van Klemm Dávid hangulatteremtő erejű muzsikájának és a színvonalas zenei megvalósításnak. Továbbá annak, hogy stiláris értelemben is kiemelkednek az előadás szövetéből, hiszen más markáns játékötlet nem fedezhető fel. Olyan alkotói törekvés pedig, hogy a jelképes, stilizált tér sajátos játékmódot, esetleg eredeti színházi nyelvet indukáljon, végképp nem érzékelhető. Így a stilizált térben, miközben a történések idősíkja is gyorsan változik, lényegében reálszituációkat bontanak ki – a kissé magukra hagyatottnak tűnő – színészek. A jelenetek kidolgozottságának, rétegzettségének szintje változó, de a szereplők többségének nincs módja íveket rajzolni, hiszen a legtöbben könnyen kiismerhető és nemigen változó karaktereket mutathatnak meg. Ami ugyan a regényből is következik, de a sok jelenetből építkező struktúra – amelyben Höfgenhez képest mindenki mellékszereplő, és sorsának alakulása csupán az antagonista pályája szempontjából fontos – még inkább beszűkíti a színészi lehetőségeket. Az újvidéki társulat tagjai precízen és fegyelmezetten vázolják fel ezeket a töredékesnek tetsző karaktereket. Korrekt alakítások sorakoznak egymás mellett, amelyek sorából leginkább azoké emelhető ki, akik a színpadi alakok szenvedélyét és/vagy szenvedését látványosabban tudják megmutatni: Crnkovity Gabriella a sokat megélt, de a veszélyt mégsem pontosan érzékelő Juliette-ként, Szalai Bence az elsősorban személyes kudarca miatt széteső Mikla-sként és Dupák Fanni a csendes, de kérlelhetetlen szívóssággal törtető, Höfgenhez sokban hasonlító Nicolette-ként nyújt a többieknél egy árnyalattal erősebb, szuggesztívebb alakítást.
Igazi íve csak Höfgen pályájának van, de Balázs Áron alakítása nem törekszik arra, hogy a karakter lehetséges szélsőségeit megmutassa. Nem egy kedves hedonista jelenik meg az első jelenetekben, aki később mindent felad a karrierjéért, elveszítve személyisége minden pozitívumát, hanem egy narcisztikus, agresszív, néha kifejezetten bárdolatlannak, műveletlennek látszó alak, akiben csak nagyon szolidan pislákol emberség és részvét, s aki az adott történelmi körülmények közt voltaképpen kézenfekvő karriert fut be. Balázs Áron roppant lendületes, energikus játékának komoly erénye, hogy nem próbálja megszerettetni a figurát; Höfgen az ő megformálásában nem azért érdekes, mert önfeladásával komoly emberi formátum semmisül meg, hanem azért, valósággal megtestesít egy klasszikus művész archetípust, akinek végül a művészete is rámegy az ördöggel kötött paktumra. Ennek a folyamatnak a fázisait és a felismerésnek a döbbenetét az alakítás igazán szuggesztíven mutatja.
A hatalom szolgálatába szegődő, karriervágytól fűtött, vélt vagy valós ellenségein gátlástalanul keresztüllépő művész történetének nyilvánvaló mai áthallásait bölcsen nem erősíti fel, nem rágja szájba a rendezés – az aktualitás így is nyilvánvaló. Ám az előadásból jobbára a feszültség is hiányzik; a cselekmény flottul, de még a regényt vagy annak különböző feldolgozásait nem ismerő nézők számára is kiszámítható módon halad előre, a nem késztet eredeti felismerésekre, mélyebb gondolkodásra. A játék előrehaladtával egyre konvencionálisabbnak tűnik a produkció, amely végül korrekt szakmai színvonala és Balázs Áron alakításának ereje ellenére is elmarad önnön lehetőségeitől és az első jelenetek felkeltette várakozástól is.
Mi? Klaus Mann: Mephisto
Hol? Újvidéki Színház
Kik? Színpadra írta: Fedor Šili m.v. Díszlet: Janja Valjerević m.v. Jelmez: Drina Krlić m.v. Fény: Illés Attila. Zene: Klemm Dávid m.v. Dalszövegek: Lénárd Róbert. Mozgás: Ista Stepanov m.v. Sztepp: Huszta Dániel. Rendező: Boris Liješević m.v. Szereplők: Balázs Áron m.v. (Hendrik Höfgen), Mészáros Árpád (Otto Ulrichs), Szalai Bence (Hans Miklas), Crnkovity Gabriella (Juliette Martens), Sz. Elor Emina/Horváth Blanka (Barbara Bruckner), Dienes Blanka/Dupák Fanni (Nicolette von Niebuhr), Kőrösi István (A Miniszterelnök), László Judit/Jankovics Andrea/Szabó Regina (Dora Martin/Lotte Lindenthal), Német Attila (Oskar Kroge), Ozsvár Róbert (Cäsar von Muck), Banka Lívia (Bella Höfgen), Giricz Attila (Bruckner)