Egy „múlttal rendelkező” és egy magát most kereső alkotó bemutatóiról írt szövegek kerülnek kapcsolatba egymással, bár dialógusba nem bocsátkoznak, ahogy maguk a koreográfiák, Kovács Gerzson Péter és Oberfrank Réka legújabb darabjai sem.

Re-naissance. Fotó: Kaszner Nikolett

Ha Kovács Gerzson Péter legújabb bemutatójának a címét nézzük, sejthető, hogy a reneszánszról nem mint művészettörténeti korszakról, nem is mint korstílusról lesz szó, mert a „születés” („naissance”) ezúttal kötőjellel újráz, így inkább a születés megismétlését jelenti. Újra születni a saját életünkben beavatási rítusokkal szokás, még ha mostanára ki is kopott e szertartások mögül a lényeg.

Csípőkitolós, karral kísért, nagyon zárt, nagyon gépi és nagyon komikus kocogással kezd a négy előadó, és ez a darabot felvezető, joggingra emlékeztető mozgásforma keretként az előadás legvégén visszatér. A kettő közt sok minden történik, például kiderül, hogy a „keret” nem csak dramaturgiailag fontos a Re-naissance-ban, hanem olyan értelemben is, hogy nem mindegy, kinek a cégére függ a mintegy hatvan perces, a mozgás folyamatossága és lendületessége ellenére roppant monoton, és e monotonitásra következetesen rájátszó darab fölött. A Re-naissance egy konceptuális darab volna? KGP – akit a magyar néptánc dekonstruktőreként szokás emlegetni –, úgy tűnik, homlokegyenest szembemegy önmagával. Vagy mégsem? Hisz ebben a darabban is a felbomlóban, átalakulóban lévő világunk a téma, csak épp szokatlan csomagolásban. A Re-naissance-ot disztópiaként lehet értelmezni a gépiesedő emberről, aki megpróbálja újra emberré táncolni magát.

Re-naissance. Fotó: Kaszner Nikolett

Az előadásból hiányoznak az emblematikus arcok, leginkább Tókos Attila, aki talán a legautentikusabb tolmácsolója a KGP-univerzumnak. Fiatal táncosokat látunk, akik már sokat bizonyítottak ugyan, de még nem formálódtak „kész karakterré”, KGP-i értelemben még képlékenyek (nem mintha egy táncosnak „archetipikus” figurává kellene válnia, de bizonyos koreográfiák igénylik ezt). Kiss Rebeka Petra, Rácz Réka, Tóth Laura és Váth Máté remek fizikummal bír, simán lenyomják a hatvan percet állandó mozgásban, kevés üresjárattal. Nekem mégis hiányérzetem van, és ezt a hiányérzetet még a KGP elnevezésű „keret” sem tudja feloldani, noha az előadás körülbelül tizenötödik percénél tisztán megfogalmazom magamban, hogy ha nem az lenne a koreográfus, aki, valószínűleg már rég érdektelenül tekintenék a színpadi történésekre, a háttérbe vetített színes, kihalt (űr?)tájat ábrázoló képekre, melyekben mintha a Dűne világa keveredne a Napút-festő Csontváry színeivel. Így azonban kis ideig tűrhetően szórakozom, mert poénnak, viccnek vélem az egészet, vagy ha nem viccnek, legalább fricskának. De míg a rövid ideig tartó csiklandozás kellemesen izgató, addig az órákig tartóval ölni lehet. Nem gondolom, hogy KGP ilyen szofisztikált módon törne közönsége vagy a kritikusok életére, de tény, hogy kiszed a darabból mindent, ami élő (ebben segítségére van Kovács Jeromos zenéje). Maradnak a puszta, önmagukban nem kifejezetten izgalmas, visszatérő mozdulatsorok, a változó vetített kép, és a jelentésesnek titulált keretek. Az utolsó jelenet szó szerint nagyot szól: a (végítélet?) felharsanó trombitáiból kiröppenő arany konfetti váratlanul éri a nézőt, csakúgy, mint a hirtelen hideg fehérré váló háttér.

Trippin’. Fotó: Kaszner Nikolett

Oberfrank Réka Trippin’ című munkájában hat táncos – Eyassu-Vincze Barbara, Horváth Attila, Rácz Réka, Szász Zsófia, Thury Zita és Váth Máté – mellett a vetített kép játssza a főszerepet. A darab egy korábbi munkát, a Miracle-t fejleszti tovább, melyet „az emberi test, a rész/egész fizikai és filozófiai gondolatköre, és a kötött/szabad rendszerekben való létezés témái kereteztek”.

A kezdő képben egy halmot, egy kupacot látunk előderengeni a sötétből. A kupac megmozdul, felkart, lábszárat, hátat, feneket körvonalaz a gyenge fény. A táncosok ölelésben, kúszással, hengeredéssel változtatják közös testük, a csoport helyét. Több percen keresztül tart az út, míg eljutnak a tánctér bal hátsó feléből a jobba, majd onnan átlósan balra előre. Míg ez a lassú, vontatott jelenet zajlik, azon gondolkodom, hogy ez a massza-mozgás sem most kerül be a kortárs táncos toposzok, vándormotívumok gyűjteményébe. A jelentése sem igen tér el a korábbiaktól: egyszerre láttatja közösség és egyén kapcsolatát, a szabadság viszonylagosságát, az egymásra utaltság dimenzióit, az élő organizmus működését. Hogy ez egyben gondolati, filozófiai háttere lesz egy kortárstánc előadásnak, szintén nem meglepő. Magától értetődő, ha egy táncban – ha az nem szóló – az egyént és a társas kapcsolatokat, vagy az egyén és a csoport viszonyát firtatja egy alkotó. A testek egy térben vannak, egy térben mozognak, még akkor is van kapcsolatuk egymással, ha az érintés elmarad. Azt gondolom tehát, hogy önmagában a gondolat semmi, ha a koreográfus nem talál a kifejtésére alkalmas formát. A Trippin’ próbálkozás, amelybe Oberfrank Réka a vetített, absztrakt vizuális anyagokkal igyekszik új világot csempészni, de a valódi találkozás az emberek és a videojelből születő kép között elmarad. A magam részéről ezt nem annyira sajnálom, mert ódzkodom a magát önálló lényként mutató technikától, és azt sem tartom szerencsésnek, amikor valaminek a metaforájaként veti be a technikát egy alkotó. Így azonban kicsit feleslegesnek vélem az áramló, behálózó, kavargó ábrákat, melyek ráírják ugyan magukat a táncosok testére, de rajzolaton túl nem adnak hozzá a testhez, ellenben elfedik a mozgást, álcázzák, elkenik – egyszóval szépségtapaszként működnek. Az utazás egy drámai pontján napfényszerű fény gyúl a nézőtéren és a színpadon: ez az előadók és a nézők találkozásának nagy pillanata. Nem több dramaturgiai fogásnál. A szembesítő fény szintén mai színpadi toposz. Mivel nincs előkészítve, az addig látottakból értelmezhetetlen az a pillanat is, amikor a többiektől eltérő alkatú, enyhén molett táncosnő ujjai közé csípett hasredőjét mutatva néz ránk, felidézve (talán) Oberfrank Réka egy korábbi szólóját.

Trippin’. Fotó: Kaszner Nikolett

A Trippin’ a hangulatra alapoz, ennek fontos összetevője Porteleki Áron zenéje. Ha a zene olykor visszavonulót tudna fújni magának, és nem gyűrne maga alá minden mást, talán egyértelműbb lenne a kirándulás végcélja is. Így azonban én, mint néző, fáradt kerengésre ítéltettem.

Ki? TranzDanz
Mit? Re-naissance
Kik? Koreográfus: Kovács Gerzson Péter. Zene: Kovács Jeromos. Fény: Kovács Gerzson Péter. Látvány: Szurcsik József, Kovács Gerzson Péter, Táncosok: Kiss Rebeka Petra, Rácz Réka, Tóth Laura, Váth Máté

Ki? Oberfrank Réka
Mit? Trippin’
Kik? Koreográfus: Oberfrank Réka. Zene: Porteleki Áron. Jelmez: Nagy Eszter. Vizuális anyagok: Czeglédi Zsombor, Fügedi Balázs, Tóth Norbert. Táncosok: Eyassu-Vincze Barbara, Horváth Attila, Rácz Réka, Szász Zsófia, Thury Zita, Váth Máté