„Más az éjszaka igazsága / más a nappalé (…)” – mondja Károlyi Amy Álomfejtés című versében, amely mintha a 40 éves Kőszegi Várszínház két saját bemutatójához született volna, mottóként mindkét előadás elé odailleszthető. A Szentivánéji álom és a Szénakutyák is olyan, mint mostanában a kőszegi nyári esték: alig enyhül a forróság, sötétülő bársony az ég – de egyszer csak átfut az emberen valami borzongás. 

William Shakespeare: Szentivánéji álom. Fotó: Büki László

Megszokhattuk, hogy a Kőszegi Várszínház kínálatára érdemes odafigyelni, az idén pedig érzékelhetően még nagyobb volt a készülődés. Valószínűleg nem az volt a cél, hogy az ünnepi szezon két saját bemutatója – a nagyszínpadi és a kamara – kapcsolódjon egymáshoz, mégis így történt. Az egyik szerzője WS – mint William Shakespeare. A másik központi figurája WS – mint Weöres Sándor. Az egyik szamárfejet tesz Tompor Miklós nyakára, a másik szárnyat igéz a malacra. Nincs is nagy különbség. Ha Virginia Woolf ismerte volna, talán nemcsak Shakespeare-t, hanem az önmagát „Öreg-gyereknek” aposztrofáló Weöres Sándort is beveszi az évszázadokon átsuhanó Orlando-játékba. Így azonban Göttinger Pálnak kellett megírnia és megrendeznie a Szénakutyák-at, amelyben Weöres macskája (természetesen hét élete van, esetleg kilenc) mesél a költőről, akit úgy láttat különös tündérnek, pontosabban angyalnak, hogy nem hallgatja el: lakik benne egy gonosz(kodó) démon is.

A minőség és a népszerűség összehangolása mellett a kerek születésnap is nyomhatott a latban, amikor eldőlt, hogy a nagyszínpadi saját előadás az idén a Szentivánéji álom legyen. Valahonnan ismerős, nagyszabású, játékos és mély („felettébb szomorú komédia”), az ünnepre készülődés bűvöletében, ráadásul színház a színházban – és a színházról. Első pillantásra a szabadtéri előadások kivonulós, a hétköznapokból kizökkentő nyáresti romantikája is illőnek tetszik a Shakespeare-darabhoz. Az elmúlt években két jelentős Szentivánéji álom-előadás is született a környéken: 2014-ben a szombathelyi Weöres Sándor Színházban a Mohácsi testvérek átiratában, Mohácsi János rendezésében, 2017-ben a celldömölki Soltis Lajos Színházban, Nagy Péter István és Sándor Júlia átiratában, Nagy Péter István rendezésében. És aktuálisan is (ahogyan valószínűleg folyamatosan) több Szentivánéji álom van repertoáron az országban; Takács Katalin például Titániát/Hippolytát játssza a kőszínházi évadban nemrég bemutatott budaörsi előadásban.

A kőszegi nagyszínpadon pedig a nem szűnő delejes vonzás, a tapasztalat, a titok, a tudás, az erotikus sokértelműség birtokában az emberi csetlés-botlásokba nézőként-rendezőként belefeledkező Pukk-ként jelenik meg: játékos, hűvös, okos, kaján kobold és pipacs-pálcás varázsló egy személyben. Világjáró bakancsos eleganciával, talpig feketében, fehéren világító, tündéri fantasy-fejdíszében (jelmez: Cselényi Nóra) mintha a Veszedelmes viszonyok-ból lépett volna elő. Akkor is jelen van, amikor a háttérből figyel („lenéz”). Valósággal gyönyörködik az általa rendezett emberi-isteni színjátékban, összevisszaságban, szenvedélyben és szenvedésben. A tündérmesék és a komédiák mélyén mindig a rémület van. Mintha ő irányítaná Oberont is, mint valami fontoskodó, nehézkes észjárású, dacos, de örömre, földerülésre is képes gyereket.

Erika Fischer-Lichte elemzése szerint a Szentivánéji álom az identitásváltást eredményező átmeneti rítusok (kivonulás, küszöbfázis, transzformáció-fázis, visszatérés, betagozódás) sémáját követi. Ezek szerint az Athént elhagyó, kiforratlan fiatalok a mágikus éjszakai erdőben megtapasztalják az érzelmek teljes zűrzavarát, hogy aztán az érzelmeikkel tisztában lévő – „tisztán látó” –, felelősen és saját jogon dönteni képes felnőttként térjenek vissza a városba, a társadalomba; a kalandból a rendbe. A Szentivánéji álom nem múló népszerűsége talán pont abban van, hogy ma gyakran válik problémává az identitás, kérdéssé, hogy mi legyen az Athén melletti erdőben történtekkel (bármit jelentsen is az az erdő); ahogyan az is egyre több kérdést vet föl, hogy mi az a rend, amely vissza- és befogadja az éjszakában tévelygőket. A szépen, tisztán színre vitt kőszegi előadás ebből a rendből is megmutat valami fontosat.

William Shakespeare: Szentivánéji álom. Fotó: Büki László

Pedig mintha már a bemutató létrejöttében Pukk-féle erők működtek volna közre (újabb árnyalat a színház-álom-valóság sokrétű shakespeare-i összejátszatásában). Dicső Dániel rendező és Deés Enikő dramaturg készítette el a szövegváltozatot Nádasdy Ádám fordítása alapján, az Athén melletti erdő helyett a Szentjánosbogár nevű elhagyatott városszéli motelba helyezve az egyéjszakás kalandokat (díszlet: Zöldy Z Gergely). A kőszegi próbafolyamat megkezdődött, Dicső Dániel megbetegedett. A rendező szerepét a Tompor Miklóst – Tetőfi Péternek „tanár úr” – játszó Hegedűs D. Géza vette át. Ez a beugrás is hozzátesz valamit Shakespeare, vagyis a Szentivánéji álom metaszínházához. Hiszen miközben Tompor Miklós szerepében Hegedűs D. Géza valószínűleg az eredeti rendezői szándék szerint is önmaga – színészsége, rendezősége, tanársága, „hegedűsdégézasága” – szelíd, finom, szeretnivaló, ártatlanul lamentáló karikatúráját, paródiáját játssza a hályogkovács színházcsinálók között, a darab világából kilépve hirtelen a hátára kellett vennie a rendezést is. Ha már Tompor Miklósként az oroszlán szerepét megint nem kapja meg.  „Ide nekem az oroszlánt is” – tér vissza széles gesztussal Arany János szállóige-mondatához a ma már hétköznapibbságában is megint emelkedettnek tűnő Nádasdy-fordítás helyett. Vöröslő-világító szamárfeje – a sötétben lebegő óriási szentjánosbogár – bevilágítja Titánia éber álomban tobzódó éjszakáját. Tompor ébredése a tündéri nász után – a megrendülve, tanácstalanul, tűnődve előadott álommonológ – az előadás egyik legszebb részlete. Nincsenek szavai, hogy elmondja, mit álmodott – mi történt vele. Fejében nem tisztul a zavar, az érzékek kavargása folytatódik („Olyat még emberi szem nem hallott, fül nem látott” stb.). De azt pontosan érzi, hogy a színház lehet az a hely, ahol a történet formát és értelmet nyerhet.

És tényleg: mert bár a Szentjánosbogár Motel valójában akkor sem játszik ebben az előadásban, ha magától értetődően birtokba veszik a tündérek, a Shakespeare-történet mégis működik. Hegedűs D. Géza rendezése hagyja, hogy működjön, miközben biztonsággal megrajzolja a kontúrokat. Ráadásul a mese-metaforák egyszer csak ijesztően konkrét, pőre valójukban mutatkoznak meg; például akkor, amikor Titánia arról beszél Oberonnak: „A hőmérséklet mértéket nem ismer, az évszakok elmozdulnak (…), s a világ ijedten kérdezi: melyik melyik?” Most már csak az a kérdés, hogy Titánia és Oberon viszályának megszűnése megteremtheti-e az általános békét.

A mesterembereket játszó csapat – mint Théseus kommunikációs stábja – a várudvar felől, a macskaköveken guruló bőröndökkel, mintegy civilben érkezik nagy svunggal a játéktérbe, pozicionálva a nyári előadás keletkezéstörténetét, a nyári társulat helyzetét is. A színpad elé mikrofonok kerülnek. Amikor bevonul a királyi jegyespár – Hippolyta leheletnyit mindvégig Théseus mögött –, és mellettük Égeus vezetésével felsorakoznak a fiatalok, a fémes-szürke (egyen)ruhás falanszterben első pillantásra mindenki egyformának, fölcserélhetőnek tűnik.  Théseus sajtótájékoztatón jelenti be az esküvőt: Bányai Kelemen Barna lassan, fontoskodva, már-már kínos megfontoltsággal beszél, saját királyi jelentőségét két tenyeréből – belül üres – kupolát formálva emeli ki. A háttérben Hippolyta – Parti Nóra – fegyelmezetten, kissé feszengve tűri a szónoklatot. Az uniformizált nappal másik arca a csillámló, zabolátlan, veszélyes éjszaka: a királyi párnak csak a zubbonyoktól kell megszabadulnia, hogy mindketten szemfényvesztő tündérekké változzanak. (A nyelv beszél: kivetkőznek önmagukból.) Bár Théseus nehézkessége és politikusi önelégültsége Oberon figurájában is megmutatkozik. Akkor nyílik rés ezen a reflektálatlan, derűs önelégültségen, amikor Oberon megérzi: Titánia megleckéztetésével talán túllőtt a célon. (Théseus-nál pedig akkor, amikor arról beszél, hogy az athéni törvényeket tudvalévőleg nem lehet megváltoztatni – és Bányai Kelemen Barna fölnevet.) De Hippolytát és Théseus-t mintha tényleg fölszabadítaná a mágikus éjszaka: kapcsolatuk oldottabbá, természetesebbé válik. A kutyák összehangolt kórusáról való beszélgetésük csupa vetélkedő, évődő játék. (A kőszegi éjszakában innen is, onnan is kutyaugatás hallatszik.) A Titánia/Hippolyta, Oberon/Théseus kettős játék értelme akkor mutatkozik meg a legszebben, amikor az éjszaka elmúltával a tündérkirályi pár a nyílt színen veszi magára Hippolyta és Théseus fegyelmezett, nappali jelmezét.

William Shakespeare: Szentivánéji álom. Fotó: Büki László

A négy szerelmes akkor lép ki a meséből, amikor elhagyja a józan és szigorú, avítt törvényekhez ragaszkodó Athén-falansztert: a szökésben farmeros, hátizsákos, hálózsákos – mintha fesztiválra induló – fiatalok képében tűnnek föl, itt már inkább meg lehet különböztetni őket. A Pukk-féle erő ezen a ponton is közbelépett a próbafolyamat idején: két nappal a bemutató előtt a Demetriust játszó Lengyel Benjámin bokáját törte, úgyhogy szerepcserére volt szükség. A csere nem okozott zavart. Lengyel Benjámin helyére belépett a kamaszosan vad és nyers, de megszelídülni képes Demetriust játszó Major Erik. Tetőfi Péter (Lengyel Benjámin) kezében most kötelező kellék a mankó, amely a dilettáns színházcsinálók csapatában, a rendező kezében azonnal pluszjelentést kap, vígjátéki csetlés-botlásokra is alkalmas.  A Hermia és Heléna közötti magasságkülönbség itt gyakorlatilag nem (alig) létezik, nem is kaphat vígjátéki hangsúlyt; inkább az összetéveszthetőségnek van jelentése. Hermia és Heléna – Waskovics Andrea és Tóth Zsófia – egyszerűen két kétségbeesett lány: úgy élik át az éjszakát, hogy saját erőből kell megküzdeniük önmagukkal. A kislányosabb, szögletesebb, frusztrált és megalázott Heléna önmagát okolja, marja-rágja, a két lábbal a földön járó Hermia nem érti az egészet: „Mindenkinek elment az esze?”

Pukk is levonja a következtetést: „Minden halandó: bolond.” De akkor minek nézzük a mindenféle tündérmisztikától mentes mesterembereket, akik vidám reflektálatlansággal és nagy ügybuzgalommal készülnek a királyi esküvőre. Annál szebb, hogy tündérszerepben is föltűnnek. Kálid Artúr – Vinkli/Mustármag –, Marton Róbert – Kórász Róbert/Borsóvirág – és Némedi Árpád – Sipák Ferenc/Pókháló – sok apró gesztusból, ötletből fölépített örömjátékot játszik (mint egy összeszokott zenekar, és csak részben átvitt értelemben), miközben nézőművészeti főiskolai kurzust tart a közönségnek: a nem-értés negatívja kirajzolja az értés pozitívját is. A Piramusz és Tiszbe-bemutató közben Égeus szerepében Epres Attila bravúros némajátékot ad elő: a decens és jólnevelt néző – és törvénytisztelő apa -, aki nagyon küzd, de nem tud ellenállni az elbóbiskolás kényszerének. (Lám, az álom még egy árnyalatban.) Lengyel Benjámin néha türelmét vesztő ifjú, komoly rendező, aki titokban színészi álmokat dédelget. A nézőtéren valaki örömmel ismeri föl Piramusz és Tiszbe történetében a Rómeó és Júlia-sztorit. Vajon mi lett Rózával, aki iránt Rómeó a nyitányban vágyakozik? Mert aztán meglátja Júliáját. Persze, szokás szerint azt se tudjuk, hogy Hermia és Lysander, Heléna és Demetrius hogyan él tovább a házasságban. Képzeljük el. Az előadásban az sem kelt zavart, hogy Major Erik Demetriusként megtartotta Tetőfi tündérkarakterét: az Oberont képviselő Pukk és a Titániát képviselő Tündér találkozása az éj beköszöntével telített, emlékezetes, az egészre is rávetülő jelenet.

Az előadás hangulatát a testetlen álmoknak és árnyaknak megfoghatatlan, mégis plasztikus testet adó, dramaturgiailag is jól működő Szászi Petra-zenék teszik teljessé. Amikor a végén minden szereplő kiül a színpad szélére – színház, álom, szerep, valóság küszöbére – a közös éneklésre, abban a dalban az öröm és a megnyugvás mellett van csipetnyi megmagyarázhatatlan szomorúság, elvágyódás, melankólia és ki tudja, még mi minden. (Ha most kézen fogva elindulnának, lejönnének a színpadról, és vinnének magukkal minket is, velük mennénk-e?)

A Kőszegi Várszínház nagy tempót diktál, a születésnapra megszervezte az első Köz-játék Színházi Fesztivált, új tereket vonva be a játékba. A Festetics-palota udvarán (nem messze a vártól) fölállított színpadról mamuszt és hálóköntöst viselő óriási macska ugrik a nyakunkba hangosan és rettenetesen nagy elánnal, de nem Bulgakov Mester és Margaritájából (a távolban kőszegi kutyaugatás): T. S. Eliot Dal a jégpacsokról című macskás versét mondja, Weöres-fordításban. Ez itt a Szénakutyák szabadtéri ősbemutatója (áprilisban a Jurisics-vár lovagtermében volt már egy kőszegi előadás).

A várszínházi nagybemutatón túl, a vendégelőadások mellett évek óta vannak a kínálatban további saját bemutatók, teret hagyva a kísérletezésnek. A Szénakutyák is a várszínház felkérésére készült, a születésnap kedvéért azzal a tematikus szignállal, hogy Weöres Sándor.  Weöres az a vasi születésű költő, aki mindvégig szoros kapcsolatot tartott szűkebb pátriájával, akinek jelenléte-kultusza folyamatosan érzékelhető, akinek különleges személyisége állandó felszólítást generál a titok megfejtésére, vagy legalább megközelítésére – és főleg költészetének egyetemes értéke-jelentősége is evidencia. Vagyis a kis és nagy kontextusban egyaránt értelmezhető, alkalmas az ünneplésre. A Kőszegen az utóbbi időben szinte házi szerzőnek számító Göttinger Pál eredeti nézőpontot választott, amikor Weöres macskáját tette meg az egyszemélyes játék szereplőjének – abból az életrajzi tényből kiindulva, hogy amikor a macskája elpusztult, a költő ismét öngyilkosságot kísérelt meg: villamos alá vetette magát.

„Mi azonban most azt fogjuk játszani, hogy hunyorogva gyanakodni kezdünk: mindenki tudja, hogy a macskák nem halnak ilyen könnyen” – mondja a fülszöveg, amely, fölvetve a Weöres-jelenséget kísérő nagy titkokat és ellentmondásokat, arra jut, hogy “bár a róla szóló irodalom mérhetetlenül nagy, mégse tudja senki, hogy voltaképpen ki volt ez a zseni. (…) Meg kellett volna kérdezni a macskát” – hát Göttinger Pál most megkérdezi. A kérdés nyomán létrehozott „képzeletbeli dokumentumjátékot” megalapozó anyag összeállításában Nagy András volt a szerző segítségére. Lőcsei Péter tanár, Weöres életművének alapos ismerője ugyancsak hozzájárult a macskamonológ megszületéséhez.  A tét az, hogy a macskanézőpont képes-e egyben tartani a szöveget; hogy a Weöresről szóló visszaemlékezésekből, elemzésekből, interjúkból, levelekből, az életrajz ismert tényeiből, legendáiból és Weöres-versekből építkező monológ által keletkezik-e új minőség. Hogy a mindent tudó, mindent látó macska tud-e valami olyasmit mondani-közölni Weöresről, amit más nem mondhatott el – csak ő. Hogy a színpadon föloldható, vagy legalább fölmutatható-e a paradoxon: a macskájához a nyelven túli néma tartományban kapcsolódó költő – hogyan másképp – versben képes volt megfogalmazni ennek a titokzatos, erős kapcsolatnak a működését. Vagy az évtizedeket, sőt évszázadokat átfogó macskanézőpont megmarad ugródeszkának, csillogó ötletnek, amellyel egy Weöres-dokumentumjátékot el lehet indítani.

Göttinger Pál: Szénakutyák. Fotó: Büki László

Kálid Artúr (a gyáva szentivánéji oroszlán szerepéből kilépve) úgy lényegül át puha léptű, játékos, kedves és titokban néha kicsit veszedelmes macskává a színpadon, hogy azt is feltétel nélkül elhisszük neki: beszél. Ember-macska. Macska-ember. Aki és amely – Weöres szemében nincs különbség. Mindvégig intenzíven van jelen a majdnem kétórás, a megrendüléstől a nevetésig nagy érzelmi hegyeket-völgyeket bejáró, a nézőt tragikum és komikum, élet és halál, filozófia és történelem, tabuk és traumák hintájába ültető, egy percig sem unalmas előadásban, amelyben a szerző és rendező egyfelől pontosan kijelöli a dilemmákat (széna vagy szalma? élő vagy nem élő? angyal vagy démon? suszter vagy varázsló? öreg vagy gyerek?), másfelől mintha nem tudna megküzdeni a bőség zavarával, és túl közel maradna a felhasznált dokumentumokhoz. És bár nem ígéri, nem is ígérheti, hogy ez a képzeletbeli dokumentumjáték megválaszolja a kérdést, hogy kicsoda Weöres Sándor, mindenről beszélni akar: az életrajzi szerzőről, az életútról, a feleségéhez, Károlyi Amyhoz fűződő kapcsolatáról, a vasi tájhoz való kötődéséről (a távolban a kőszegi hegyek), a korról, amelyben élt, a magyar nyelvben gyökerező univerzális költészetének mibenlétéről.  Hogy aztán a végén szénakutyák gyanánt szélnek eressze az egészet. A Szentivánéji álom-előadás közelében azonban a Szénakutyák – amelynek minden percén átcsillan Göttinger Pál észjárása, humora – mégiscsak megerősíti az érzést, hogy ha a definiálhatatlan Weöres Sándor valakihez-valamihez hasonlítható, akkor Shakespeare főtündéréhez biztosan. Pukk-szerű jelenség, vagyis nem ártatlan. Szenvedést okoz – és sokat szenved.  Munkamódszere a szintén nehezen definiálható Shakespeare-nek felel: sokféle hozott anyagból teremt tökéletesen egyedit.

Esterházy Péter írja, Göttinger Pál idézi, hogy Weöres Sándor az egyetlen költő, akivel találkozva „megkérdőjelezhetetlenül jó magyarnak lenni. Aki vitathatatlan. Akinek a verseivel először találkozik a gyerek az óvodában, akit először tud fejből – és örökre. Magyarnak nem könnyű lenni, én csak tudom. De Weöressel könnyebb. Ennyivel könnyebb. Más így minden. Talán az utolsó, igazi, nagy nemzeti költő, első az egyenlők közt; akit soha senki nem tudott kisajátítani. Mindenkié ő, minden olvasójáé, és senki másé. Weöres Sándorhoz magyarnak kell lenni.” Amikor kis szünet után kimondja, hogy „én csak tudom”, a macska egy mágikus, röpke és időtlen pillanatra Kálid Artúrrá változik.

Az előadást záró Weöres-vers pedig – „Átbóbiskoltam teljes életem. (…) Talán / az álmon túli csöndben ébredek” – szépen, csöndben elmozdítja, a végtelenbe helyezi a Szentivánéji álom horizontját. Az égi lámpásban elfoglalja helyét a holdbeli ember.

 

Mi? William Shakespeare: Szentivánéji álom (fordította Nádasdy Ádám)
Hol? Kőszegi Várszínház
Kik? Rendező: Hegedűs D. Géza Szereplők: Takács Katalin (Pukk), Bányai Kelemen Barna (Theseus/Oberon), Parti Nóra (Hippolyta/Titánia), Waskovics Andrea (Hermia), Tóth Zsófia (Heléna), Karácsony Gergő (Lysander), Lengyel Benjámin (Tetőfi Péter), Epres Attila (Égeus), Hegedűs D. Géza (Tompor Miklós), Major Erik (Demetrius/Tündér), Kálid Artúr (Vinkli/Mustármag), Marton Róbert (Kórász Róbert/Borsóvirág), Némedi Árpád (Sipák Ferenc/Pókháló) Díszlet: Zöldy Z Gergely Jelmez: Cselényi Nóra Zene: Szászi Petra

Mi? Göttinger Pál: Szénakutyák – képzeletbeli dokumentumjáték Weöres Sándor macskájáról
Hol? Kőszegi Várszínház
Kik? A költő műveinek és élete dokumentumainak felhasználásával írta és rendezte Göttinger Pál. Játssza: Kálid Artúr. A szöveg alapjául szolgáló anyag összeállításában Nagy András PhD működött közre. Látvány: Ondraschek Péter.

Facebook Comments