A csaknem üres színpadon csövek és létrák. Nem egyformák, még ez utóbbiak sem, a csövek pedig végképp nem azok: szélesebbek és vastagabbak, rövidebbek és hosszabbak, egyenesek és így-úgy elgörbülők – és az enyémnél jelentékenyebb műszaki ismeretekkel alighanem pontosabban és szemléletesebben is leírhatók volnának. De ettől nyugodtan eltekinthetek, mert a csövek és létrák eredeti funkciója éppoly…
Bejön a nyitóképbe rendezői bal hátulról a Hírnök (Kicsid Gizella). Óvatosan lépked, fehérre meszelt lábszára kilóg elkopott, katonai kabátot idéző, seszínű jelmezéből. Tar feje is fehéres, koponyáját kirajzoló sminkje is. Kísérteties jelenése mintha már a túlvilágból térne vissza. Csak annyira, hogy Hamletet átölelje és útjára bocsássa az eljövendő apokaliptikus utolsó ítélet felé. A záróképben is…
A Lear királyt csupa női szereplővel előadni nagy ötlet. Hogy pontosabb legyek, nagy ötletnek tűnik.
A rendező újabb és újabb aspektusban mutatja meg a szereplők közötti viszonyokat, mindezt a verbalitást mellőző mozgás nyelvén.
… a színészek a nézőtérről lépnek fel a színpadra, arcuk elé egy-egy pillanatig maszkot tartva.
Ez a Lear úgy hangzik „shakespeare-ien”, mintha ma írták volna magyarul.
Annyi mindenesetre megállapítható, hogy Gothár Péter alapjában véve képekben gondolta el Shakespeare tragédiáját.
Az ötlet forintos: ahogyan Shakespeare erdeje, úgy a színház is a folyamatos szerepkényszerek és -cserék terepe – a kidolgozás ugyanakkor erős hiányérzetet hagy a nézőben.
A harsány látvány- és hangzásvilágban elvész az intimitás, az aprólékos, pontos jelentésképzés és játék, „bulvarizálódik” a mondanivaló.
A két előadást egymás után nézve a színház (a benne és általa való alkotás, a benne és általa való létezés) lényegéről juthat információhoz a figyelő néző.
