2020 végén a Selinunte Kiadó gondozásában jelent meg Sándor L. István Szabadságszigetek című kötete. A könyv, miképpen alcíme is jelzi, Fodor Tamás és a Stúdió K történetét dolgozza fel. Mindig örömteli, ha a régebben amatőrnek, alternatívnak, mostani kifejezéssel függetlennek nevezett színházi alkotókról és társulatokról monográfia születik. Ennek a folyóiratnak a hasábjain nem is szükséges bizonygatnom, hogy Fodor Tamás életműve és az általa létrehozott, vezetett társulatok a magyar színház történetének jelentős szeletét teszik ki, amelynek feldolgozása fontos színháztörténészi, színháztudósi feladat. A kötetben Sándor L. István erre a munkára vállalkozik.

Mielőtt részletesen rátérnék magára az írásműre, szükségesnek tartom megvizsgálni a könyvpiaci kontextust. Fontos tisztázni, milyen könyvek horizontjában jelent meg a monográfia, és hogy ez a horizont egyben kijelöli a laikus olvasók körét is. Az elmúlt lassan másfél évtizedben a színházról szóló gondolkodást a személyes visszaemlékezések dominálják. Ez a tendencia öt-hat éve vált még erőteljesebbé,^[1] minek következtében viszonylag kevés értelmező, elemző, kritikai szándékot felmutató, esetleg monografikus jellegű színháztörténeti munka látott napvilágot. Ez arra enged következtetni, hogy mind a szakmai, mind a szakmán kívüli olvasók számára a magyar színház utóbbi évtizedeinek történetei leginkább személyek, főként színészek, rendezők visszaemlékezésein keresztül konstruálódnak meg. Az oral history ilyen formája feltétlenül hasznos a kutatók számára is mint forráskiadvány. A visszaemlékezéseket rögzítő köteteket változó minőségű jegyzetapparátus egészíti ki, amely a szövegben szereplő, a mai olvasó számára kérdéses pontokat tisztázza – vagy tisztázná. Ezeket a köteteket három típusba sorolhatjuk: az első, amikor maga a művész írja meg az emlékeit; a második, amikor a művész egy mélyinterjúban mesél az életéről, pályájáról; a harmadik pedig az emlékkötet, amikor főleg közeli munkatársak, hozzátartozók emlékeznek vissza a művészre, általában kisebb-nagyobb dokumentumgyűjteménnyel kiegészítve. Annak dacára, hogy forrásanyagként nagyon hasznosak, ezek a szövegek nem rendelkeznek a színháztörténet-írás számára elfogadható értelmező, elemző, kritikai keretekkel. Csakhogy az olvasó ezeket a kiadványokat, anekdotagyűjteményeket és interjúköteteket színháztörténetként veszi le a könyvespolcról.

Sándor L. István kötete némiképp belesimul ebbe a piaci környezetbe azzal, hogy szerkezetét jelentős részben Fodor Tamás visszaemlékezései irányítják. Fodor emlékei lineáris történeti vázat alkotnak a születéstől egészen 1978-ig. A könyv ezzel a gesztussal a fejlődési/nevelődési regények hagyományát követi addig az életkorig (36 év), amikor az első nagyobb összegzések megszülethetnek. Ezt – ebben a konstrukcióban – a Woyzeck 1977-es bemutatója igazolja vissza, amely mintegy csúcspontként jelenik meg a kötet utolsó harmadában. Ez a rész apró fejezetekre tagolódik, amelyekben röviden (a teljesség igénye nélkül) szó esik az Universitas Együttesről, az Egyetemi Színpadról, a hatvanas évek hazai szinkrongyártásáról, a József Attila Színház és a Magyar Néphadsereg Színháza (azaz a Vígszínház) ötvenes éveiről, illetve az Orfeo létrejöttéről és a csoporthoz kapcsolódó ,,Orfeo-ügyről”. A Szabadságszigetek tehát egyszerre alkalmazza a kordivatra jellemző interjúkötetek sémáit, de kísérletet tesz arra is, hogy értelmezze az elhangzottakat.

A szöveg belső feszültsége leginkább ezen a ponton bukik ki, az értelmezői kerethez ugyanis semmilyen elemző és kritikai attitűd nem társul. A szerző, Sándor L. István kész tényként kezeli Fodor Tamás (és később színésztársai) visszaemlékezéseit, így az értelmező figyelmet csupán arra használja, hogy megerősítse, aláhúzza az interjúkban foglaltakat. A keret így csupán támasztékként funkcionál, érdemben nem reagál az elhangzottakra. Ennek következtében a szöveg olvashatatlanná duzzad, és azt a hatást kelti, mintha több könyvre elegendő anyag sűrítődne bele. Többféle elvárásnak szeretne megfelelni: egyszerre akar interjúkötet lenni Fodor Tamással (és más emlékezőkkel), amelyet a szövegbeillesztések azonban megzavarnak, és az Orfeo Együttes, illetve a Stúdió K történetének feldolgozása, amihez pedig a látószög nem elég tág. A lábjegyzetek szinte szétfeszítik az interjú kereteit, ennek hatására a visszaemlékezés folyama széttöredezik. Egy nagy beszélgetés Fodorral önmagában – jegyzetek nélkül is – megért volna egy könyvet. Mellette pedig elférnének a piacon különféle színháztörténeti munkák. Ezekből amúgy is hiány van, mivel nincs monográfia például a József Attila Színházról, a Vígszínház ötvenes éveiről, az Universitas Együttesről, az Egyetemi Színpadról,^[2] de ugyanígy a Stúdió K-ról és az Orfeóról sem született még alapos feldolgozó írás. Sándor L. kötete azt az állítást teszi így, hogy főként a Stúdió K, de az Orfeo is egyetlen ember áldozatos munkájának az eredménye, holott ez nem igaz. Ez rávilágít arra a problémára, hogy a burjánzó szövegben a kritikai feltárás – amely rákérdezne Fodorék alkotásainak, munkásságának valódi helyi értékére – elmarad. A kötet másik problémája, hogy a színháztörténeti adalékok bibliográfiája hiányos. Persze sok restanciája volt és van a hazai színháztörténet-írásnak, de a hivatkozás bizonyos elmaradásai zavarba ejtőek. Az Orfeo-ügyről szóló fejezet lényegében Ring Orsolya kutatásaira támaszkodik, de a bibliográfiában még utalás sem esik az általa már publikált eredményekre.^[3] Több hasonló mulasztás is felfedezhető, amiből olyan kép rajzolódik ki, mintha ez a kötet foglalkozna elsőként a Stúdió K-val, Fodor Tamással vagy a Woyzeckkel. Emellett helyenként az idézetek jelölése (egyes kritikák mondatszerű idézése a forrás pontos megjelölése nélkül) vagy a levéltári anyagokra való pontatlan hivatkozás is problematikus.

A hiányok, hibák mellett fontos megjegyezni a kötet erényeit is. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy beemeli a diskurzusba Fodor Tamás életművét, a Stúdió K-t, és a nyomában remélhetőleg lesz olyan fiatal kutató, aki – akár a folytatás, akár a hiánypótlás igényével – a jövőben kedvet kap ahhoz, hogy ezeket a színháztörténeteket megírja. A kötet dicséretére szól, hogy rögzíti Fodor életpályáját, az Orfeo és a Stúdió K előadásait, azok sorrendjét, és a leltárt privát fényképfelvételekkel is gazdagítja. Hasznos továbbá a kiadvány végére szerkesztett ki kicsoda, amelyben az alternatívnak, amatőrnek titulált közegben dolgozó vagy arra ható személyek rövid életrajzát olvashatjuk.

Összességében a Szabadságszigetek fontos cél érdekében született meg, de ezt a célt nem biztos, hogy elérte. Sokat markolt, de végül keveset fogott: egyszerre akart forráskiadás, interjúkötet és színháztörténet lenni, de a szerzőnek egyiket sem sikerült kompakt formába önteni, holott mindháromra szükség lenne egy műhely vagy alkotó pályájának feldolgozásánál. Az olvasás fáradságossága után a mű némi űrt hagy maga után, amelyet – bízzunk benne – a beígért folytatás (vagy egy javított, esetleg újragondolt kiadás) betölt, kiigazít. És tekintsünk ugyanilyen bizakodással arra is, hogy a kötet elején beharangozott Műhelyek és mesterek sorozat alaposabb szövegekkel járul majd hozzá az elmúlt évtizedek színháztörténeteinek meg- és újraírásához.

SÁNDOR L. István, Szabadságszigetek. Fodor Tamás és a Stúdió „K” története 1978-ig, Budapest: Selinunte Kiadó, 2021, 588 oldal, 5990 Ft

^[1] Gondoljunk csak a Molnár Piroskával készült párbeszédes kötetre; Bérczes László beszélgetőkönyveire (Cseh Tamással, Mucsi Zoltánnal, Törőcsik Marival vagy Szarvas Józseffel); Jordán Tamás, Koltai Róbert, Huszti Péter önéletrajzaira; Léner Péter Bodrogi-kötetére vagy Verebes István írásaira; a Magvetőnél újraélesztett Tények és tanúk sorozatban megjelent Máté Gábor-naplóra vagy Molnár Gál Péter Coming outjára; Békés Itala frissen megjelent visszaemlékezésére. Esetleg a Poket-sorozatban újra kiadott Gobbi Hilda- és Latinovits Zoltán-kötetekre. A sor még hosszan folytatható.
^[2] A József Attila Színházról 2013-ban jelent meg utoljára kötet, az is Léner Péter visszaemlékezése saját igazgatói éveire. Az Egyetemi Színpadról és benne az Universitasról Nánay István írt személyes emlékeket is tartalmazó monográfiát 2007-ben (A profán szentély), de ezt nem követték további kutatások, monográfiák. A Vígszínházról pedig a legutóbbi kötet Fesztbaum Béla doktori értekezése Ditrói Mór tevékenységéről.
^[3] Hogy csak a legismertebbet említsem: Ring Orsolya, „A színjátszás harmadik útja és a hatalom. Az alternatív Orfeo Együttes kálváriája az 1970-es években”, Múltunk 53, 3. sz. (2008): 233–257.