Öregedés, szexualitás, a test változása. Olyan témák, amelyek mindenkit érintenek, mégis nagyon ritkán beszélünk róluk. Színpadon pedig még ennél is ritkábban jelennek meg, pláne, ha a női testről van szó. Pedig ezek a kérdések mindenütt ott vannak, a terhességi csíkokban, az uszodai öltözőkben, a ruhaboltok próbafülkéiben összeszoruló gyomrokban. Ezekhez a témákhoz nyúlt hozzá olyan tiszteletet parancsoló magabiztossággal Florentina Holzinger, hogy az ember hátrahőköl az őszinteségétől. Holzinger nemzetközi szinten elismert koreográfus és előadó, akit a magyar közönség többnyire a 2020-ban online közvetített Theatertreffen programjából ismerhet, amelybe TANZ című előadását beválogatták. Holzinger munkáiban elsősorban az elit- és tömegkultúra kettősség abszurditásának felmutatásával, határainak elmosásával játszik. Rendezéseiben központi szerepet kap a női test ábrázolása és fizikai kapacitásának felfedezése.

A Tanzquartier Wien nézőterén (ez lenne most az a bizonyos nagy, sötét erdő) a helyüket kereső tévelygőknek a két monitoron pörgő szöveg örök álmot kíván. Hipnózis adja az előadás keretét. Kissé elcsépelt ötlet ez az élet–halál–álom tengelyen, de így, hogy a játszóhelytől néhány percnyi sétára van Freud egykori rendelője, megbocsátható. A közönségből kiválasztott négy néző és két színész hipnotizálása megadja az est alaphangulatát. Az előadás további részétől eltérő módon a kezdőjelenetben még mindenki visel ruhát, illetve férfi is szerepel. A hipnotizőr (Miranda van Kuilenburg) felébreszt mindenkit, kivéve Anninát (Annina Machaz), akit meghagy Dante szerepében. A cirkuszi, komédiás vonal folytatódik, még kakipisi-vicc is van bőven. Talán megfelelően átadja a hangulatot, hogy a szereplők nagy része a továbbiakban csak egy-egy műanyag csontvázat visel a hátán, ami Halloween előtt néhány nappal, amikor egész Bécset ellepték az alkalomhoz illő kiegészítők, különösen szórakoztató. Vagy említhetem a mosdóba bejutni képtelen Dantét, aki három guruló mobil vécé elől menekül. Végül bejut az egyikbe, amelyiknek az ajtaja egyenesen a pokolba nyílik. A folytatódó álomban Dantét kivéve már mindenki meztelen, ő pedig a Dante-ábrázolásokról ismerős vörös sapkában és mellényben rohangál.

Az eddigiek alapján úgy tűnhet, mintha az alkotók nem vennék komolyan a dantei világot. Pedig az egész előadás pontosan rekonstruálja az Isteni színjátékot, csak éppen nem roskad össze a súlya alatt. Babits talán forog a sírjában, de Dante biztosan nem. Holzinger titka abban áll, hogy pontosan tudja, mit akar mondani a női életről, testről és az elmúlásról, és mindezt úgy sűríti be humorral, hogy abból egy óraműpontossággal működő bizarr előadás jön létre. A felszínen vicc, vásári komédia, cirkusz és meghökkentés, aminek példaértékű precizitás és esztétikai figyelem ágyaz meg, hogy a legmélyén élet- és emberszeretetet találjunk.

Már maga az nagyon erős állítás, ahogy a meztelen női testek megjelennek a maguk tökéletlen tökéletességükben. Míg a „tökéletes” testek látványa bőven nem újdonság a színpadon, a „tökéletlenségben” még mindig van valami forradalmi. Ugyanakkor ennek a sokféleségnek semmi köze a Dove-reklámokból ismert pozitív diverzitáshoz. Mindenki a maga jogán, a maga tudása kapcsán szerepel az előadásban, nem „tökéletes” vagy „tökéletlen” teste miatt. A színpadon megjelenő norma pedig éppen attól válik radikálissá, hogy egy pillanatig sem esik konkrét figyelem rá, csak éppen az egész úgy történik, hogy a szereplők meztelenek. Ilyen szempontból is érdekes a szereposztás koncepciója. A „szerepeket” ugyanis részben civilek játsszák, így kerülnek színre a hivatásos előadóművészek mellett zenészek, énekesek, egy profi hipnotizőr és egy motocross-bajnok, és így válik nyilvánvalóvá a profi/amatőr dichotómia elavultsága.

Fotó: Katja Illner

A feminista előadásban nem meglepő módon Dante helyett oly sokat keresett szerelme, Beatrice lesz a főszereplő. Beatrice (Beatrice Cordua), az egykori prímabalerina, aki rögtön saját karrierjének elmesélésével indít, a szépségkultuszra épülő szakma bemutatásával, amely pályát elvileg már régen le kellett volna zárnia. Ahogy fogalmaz, a táncosok kétszer halnak meg: egyszer a karrierjük végén és egyszer a való életben. És mégis ott áll a színpadon egy nyolcvanéves nő meztelen testében, amelynek a társadalmi normák szerint már minden nőiességét el kellett volna veszítenie, és végigvezényli az előadást.

Amint Annina, alias Dante belép azon a bizonyos vécéajtón, elé tárul a pokol. Női tér ez a hely, amolyan safe space, amely automatikusan biztonságérzetet vált ki. Mégis kárhozatra ítélt emberek világa, ahol egymás mellé helyeződnek a női élet különböző fázisai. Első pillantásra káosznak tűnik, valójában szépen megkomponált rend szerveződik. Szemtelenül izmos és szép atléták gátat ugranak, Renée Copraij láncfűrésszel dolgozik. Az impresszív teljesítmények lassan repetitívvé válnak, az örök, megfeszített munka büntetéssé. Semmibe vezető lépcsőn legörgő emberek, kereszt alakban megmerevedő, zuhanó testek, a képernyőkön kivetítve valaki valamit preparál. Legutóbbi élményeink közül Székely Kriszta István, a király-rendezéséből is tudhatjuk, hogy egy motor színpadi jelenléte sokat tud emelni egy előadáson, és ez itt sincs másként. A meztelen testek között köröző, néha ugrató motoros (Steffi Laier) növeli a zajszintet és a veszélyérzetet is. A monoton kárhozat végül szökellő haláltáncba csap át, melynek a Covidot övező bulihullámok csak pluszjelentést adnak. Aztán visszatér az óraműpontosságú, repetitív és grandiózus pokol. A halál kaszával közlekedik, míg a többiek fémcsizmában – nem képletesen – maguk alatt vágják a fát. És miközben a kivetítőn egyre magasabbra csapnak a lángok, a vissza-visszatérő haláltánc stroboszkópos technopartivá változik, s átvezet a purgatóriumba. Amelyről aztán gyorsan kiderül, hogy meglehetősen hasonlít a pokolra, csak a keretezés más.

A purgatóriumban Beatrice sírja készül. Aztán persze tényleg elszabadul a pokol, festőpalettára kerül a színpadon levett vér, ürülék és rengeteg festék, hogy végül a táncosok a testükkel fessenek a vászonra. Az előadás központi gondolata a táncos pályára való reflexió, annak a kérdése, hogy a táncosok egyenrangú alkotóként vagy eszközként vannak-e jelen az alkotás folyamatában. Ez a kettősség a festés során ér össze, hiszen a testek explicite ecsetként funkcionálnak a szenvedélyes és játékos orgiában. Mindeközben Beatrice számos Dantéhoz kötött tulajdonságot átvesz, a túlvilágban téblábolva magához ragadja a szót, hogy a táncos(női) létről meséljen. Ahogy haladunk vele előre az úton, úgy válik egyre hangsúlyosabbá a szexualitás szerepe: az orgiát nyílt színi önkielégítés követi. Ezen a ponton már a Tanzquartier közönsége is meglehetősen felszabadult, az orgazmust a nézőtéren hangos női kurjongatás ünnepli. Ezek után már nem meglepő, hogy Beatrice és Dante találkozása gyorsan szeretkezésbe fordul, Beatrice végül így jut be a mennyországba. És itt ér csúcspontra az előadás is a nyolcvanéves női testben átélt orgazmusba sűrítve a női létet, a szexualitást, a menny és a halál szimbolikáját. Holzingerhez méltóan azonban a nagy ívű tanulság korántsem pátoszos, az azt követő jelenetek minden giccset lerombolnak, például azzal, amikor Dante egy vécékefével felszerelkezve hadakozik két hatalmas csontvázzal. Végül a hipnotizőr felébreszti Anninát.

Az A Divine Comedy nem nyomja agyon önmagát sűrűségével, éppen ellenkezőleg. Az est végére felszabadult, ünnepi hangulat uralkodik el a termen. A tapsrendnél már nem is lehet elválasztani egymástól a női létélmény és az előadás ünneplését. És az alapján, ahogy az alkotók a takarásban kurjongatnak, nem is feltétlenül kell.

Mi? A Divine Comedy
Hol? Tanzquartier Wien
Kik? Előadók és koreográfia: Foxxy Angel, Amanda Bailey, Linda Blomqvist, Renée Copraij, Beatrice Cordua, Paige A. Flash, Alba Gentili-Tedeschi, Noam Gorbat, Ria Higler, Florentina Holzinger, Susanne Jablonski, Steffi Laier, Annina Machaz, Courtney May Robertson, Audrey Merilus, Xana Novais, Maja Osojnik, Bärbel Schwarz, Miranda van Kuilenburg, Anna Tierney, Linnéa Tullius, Isabelle Volckaert / Zene és hang: Maja Osojnik, Stefan Schneider / Díszlet: Nikola Knežević / Dramaturg: Renée Copraij, Sara Ostertag, Sara Abbasi / Koreográfus: Ty Boomershine / Fény: Anne Meeussen, Max Kraußmüller / Videó: Noam Gorbat / Rendező: Florentina Holzinger