Cikkünk egy körkérdés tanulságait összegzi, mely a rezsiárak emelkedésének az előadó-művészeti szférára tett következményeit vizsgálta. Mire számítanak és mit tudnak tenni ebben a helyzetben? Meddig finanszírozhatóak a növekvő költségek? Az árnyaltabb kép érdekében igyekeztünk tulajdonosi, fenntartói és finanszírozási szempontból minél szélesebb körből meríteni.

Alig több mint három héttel ezelőtt az Átriumtól[1] eltekintve a színházi szcéna felszíne akár még nyugodtnak is volt mondható. Akikkel egy ideje mostohán bánt a kultúrpolitika[2], (ritkább esetben) találtak maguknak valamilyen költségvetési forráshoz vezető magánösvényt, de a legtöbben csendben maradtak a bajban. A színházak egy része már csökkentett számú bemutatóval jelentette be a soron következő évadát, de különösebb panaszszó nélkül. Pedig mindenki számára világossá vált, hogy a rezsiárak a sokszorosukra fognak emelkedni, a színfalak mögül egyre tanácstalanabb és kétségbeesett hangok hallatszottak. Ekkor még nem lehetett tudni, hogyan állnak a finanszírozó fenntartók ahhoz, hogy „közeleg a tél”. A színházak kivártak.

Átrium, 2015.

Mindenki oldja meg maga!

Augusztus végén aztán Pataki András művészetért és közösségi művelődésért felelős helyettes államtitkár az országos színházi évadnyitón a színházi ágazat jövőjéről tett megállapításokat, amelyeket a kulturális kormányzattól érkezett üzenetként, a miheztartás végett is lehetett olvasni. Pataki „a színházak túlélési zálogaként” az intézményvezetők által teendő „rendkívüli intézkedésekről” és az intézményeknek „a járvány időszaka alatt megtanult újratervezési képességéről” beszélt.  Azt is hozzátette, hogy „2023. december 31-ig az egyenlegtartás időszakát éljük, vagyis elsődleges prioritása annak van, hogy a színházak ne kerüljenek gazdaságilag megoldhatatlan helyzetbe”. A színházak vezetői elsősorban arra a kérdésre vártak választ, hogy a rendkívüli helyzet kezelésében számíthatnak-e a fenntartó anyagi vagy egyéb módon támogató segítségére. Pintér Judit, a Budapest Bábszínház gazdasági vezetőjének meglátása szerint a helyettes államtitkár szavai egyféleképpen értelmezhetők: a kormányzat „az energiahelyzetre vonatkozóan nem tervez támogatást”. A Nemzeti Táncszínház sem olvashatta másképpen Pataki szavait, hiszen szeptember elején kiadott egy közleményt, amely szerint az energiaválság és a megnövekedett közüzemi díjak miatt előre meghirdetett előadásaik maradnak el. Mivel a Nemzeti Táncszínház az egész kortárstánc szcéna szempontjából kiemelt fontosságú intézmény, megkerestük Ertl Péter igazgatót, hogy megtudjuk, milyen lehetőségeik és elképzeléseik vannak a jelenlegi helyzet megoldására, és a táncszakma mire számíthat hosszabb távon. A kizárólag működésre kétmilliárd forintnyi közpénzt felhasználó intézmény vezetője azonban a közleményen túl nem kívánt ezekről a témákról nyilatkozni.

Hogy az önkormányzatok jelen állás szerint hasonlóan pusztán „újratervezési képességeikre” és „rendkívüli intézkedéseikre” számíthatnak, magyarán magukra maradnak, azt jól példázza, hogy Cser-Palkovics András, Székesfehérvár polgármestere már szeptember elején belengetett néhány esetleges költségcsökkentő intézkedést, felvetve, hogy szükség esetén januárban és februárban szünetelni fog a Vörösmarty Színház. Szeptember végén dönt ezzel kapcsolatban a közgyűlés. Őt nem csupán megelőzte, de tromfolta is Eger jobbikos (ellenzéki) polgármestere: Mirkóczki Ádám szeptember 2-án ugyanis egy olyan javaslatcsomagot tett le az asztalra, amelynek értelmében a legnagyobb közületi fogyasztókat, közte a Gárdonyi Géza Színházat és a Harlekin Bábszínházat átmenetileg bezárnák. Győrben már meg is születtek az önkormányzati döntések: mivel a villamosenergia ára hússzorosára emelkedett, a sport- és kulturális létesítményeik túlnyomó többségét bizonytalan időre bezárják. A város színházai: a Győri Nemzeti Színház, a Győri Balett és a Vaskakas Bábszínház mentesülnek ez alól, mivel a fenntartójuk részben az állam. Pontosan még nem lehet tudni, hogy tudnak-e működni tavaszig, vagy pedig a téli hónapokra nekik is be kell zárniuk. Béres Attila, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója egy interjúban[3] válságkezelés 2.0 elnevezés alatt „irtózatos spórolásról” beszélt, beleértve az előadások világításán még ésszerűen megtakarítható költségeket, illetve arról, hogy „a föld alól is megpróbál pénzt szerezni”. Jelen pillanatban nem látja, hogy ez a válság gazdaságilag túlélhető-e. Ha az elkövetkező néhány hónap tapasztalata szerint az erőfeszítéseik nem lesznek elegendőek a színház működőképességének megőrzéséhez, akkor a két fenntartóhoz: az önkormányzathoz és az államhoz fordulnak majd segítségért. A Szegedi Nemzeti Színházban a fenntartó önkormányzat kérésére szintén szigorú és súlyos takarékossági szabályokat vezettek be: csak a legszükségesebb helyiségeket fűtik (a lépcsőházat például nem), azokat is az előadások alatt kicsit jobban, azon túl kevésbé, éjszakánként pedig még kevésbé[4]. A rezsihelyzet bizarrságára jellemző, hogy mivel az áramot a gázzal szemben december végéig még a régi áron kapják, ezért ahol csak lehet, légkondicionálóval fognak fűteni, ami energetikai szempontból kifejezetten pazarló, ám jelen állás szerint jelentős költséget spórolhatnak meg vele. Tervezett bemutatóik maradnak el, több előadásuk is lekerül a műsorról, valamint megszüntetik a gyerekbérleteiket is. Ha mindez nem elég, további lépéseket terveznek, például az épület hatnapos nyitvatartását. Barnák László, a színház igazgatója az évadnyitón azt is világossá tette, hogy ha mindezek sem bizonyulnak elégnek a megnövekedő kiadások ellensúlyozására, akkor ők is az államtól és a várostól várnak támogatást.   Az önkormányzatok részéről nem pusztán mérlegelés kérdése, hogy mely intézmények működését szüneteltetik vagy szüntetik meg vészhelyzetben. Kötelező feladataikat, mint amilyen például az egészségügyi és szociális alapellátás, illetve az óvodák működtetése, akármekkora is legyen a baj, el kell látniuk. A kultúra ezzel szemben önként vállalt feladatuk, ezért erről már csak jogi szempontból is könnyebb lemondani. Azt is szem előtt kell tartanunk, hogy az intézményhez kapcsolódó épületek átmeneti bezárása önmagában nem jelenti az intézmény bezárását.

A Főváros viszont – köztudottan/bevallottan az Átrium által felborzolt közhangulat hatására – kiírt egyfajta „kárpótló” pályázatot azoknak a független színházaknak/befogadóhelyeknek/forgalmazóknak a számára, akik noha az NKA-tól kaptak működési támogatást, nem részesültek az EMMI által jegyzett (korábban TAO-pótló) többlettámogatásokból. Ez jól jöhet most néhány, a rezsiárak növekedésétől függetlenül nehéz helyzetbe került független színháznak, azonban a dolognak azon túl is van szépséghibája, hogy eleve nem sok színházat érint. Az erre fordított 150 millió forintot ugyanis a Főváros saját színházaitól vonta el – 55 milliót például a budapesti Katonától[5]. Igaz, ígéretük szerint a következő évi költségvetésbe ezeket az összegeket visszaadják. Úgy tűnik tehát, hogy jelen pillanatban sem az állam, sem a Főváros nem akar/nem tud a színházai számára pluszforrást adni, ami ellensúlyozhatná a várható többletköltségeket. Sőt, színházi berkekben egyre többet hallani arról is, hogy az állam vélhetően nem fogja a második félévre feltölteni a többlettámogatási kasszát, így az első félévben kiosztott közel 16 milliárd forint forráspárja is kieshet a rendszerből.

Az árnyaltabb kép érdekében igyekeztünk tulajdonosi, fenntartói és finanszírozási szempontból minél szélesebb körből meríteni: a Magyar Állami Operaházat, a Budapest Bábszínházat, az Örkény Színházat, a budapesti Katona József Színházat, a Szkénét, a Mu Színházat, a Centrál Színházat, a Bethlen Téri Színházat és a MáSzínházat kérdeztük. Mire számítanak és mit tudnak tenni ebben a helyzetben? Meddig finanszírozhatóak a növekvő költségek?

Azonban még mielőtt rátérnénk a színházakra, néhány dolgot érdemes tisztázni:
1. A színházak sosem kaptak rezsitámogatást, mindig is a piaci árat fizették az energiahordozókért. Őket tehát a rezsicsökkentés jelenlegi csökkentése nem érinti.
2. Az energiahordozók árának drasztikus emelkedése nem az orosz-ukrán háború 2022. februári kitörésekor kezdődött, hanem nagyjából fél évvel korábban. A gáz tőzsdei jegyzése 2021 októberében nyolcszor, az áramé majdnem ötször magasabb volt, mint egy évvel korábban[6]. Ennek megfelelően a színházak energiarezsije már tavaly négy-ötszörösére emelkedett a korábbi évhez képest.
3. A színházak jellemzően egyéves, fixáras szerződést kötnek az energiaszolgáltatókkal, egy bizonyos összeghatár felett (most már csak a legkisebb teátrumok nem érik el ezt a határt) közbeszerzési eljáráson keresztül. A gázra általában október 1-jei, a villamosenergiára január 1-jei kezdettel szerződnek. Miközben a legtöbb színháznak élő szerződése van a szolgáltatókkal, a gázra már most kiírták a közbeszerzési eljárást, és várják az ajánlatokat, a villamosenergia elvileg még december 31-ig a korábbi áron ketyeg. Azért elvileg, mert hallani lehet már olyanokat is, hogy a szolgáltatók minden élő szerződést felbontanak, és radikálisan emelt áron kötnek újra.

A hét csapás

Bethlen Téri Színház. Fotó: wikipedia.org

Alaphangon nem sok hasonlóság van a 13-14 milliárdnyi költségvetési forinttal gazdálkodó, hatalmas apparátussal közel 40 000 négyzetméternyi fűtött/hűtött alapterülettel rendelkező Magyar Állami Operaház és egy olyan független társulat között, mint például a MáSzínház, amely évről évre párszázezres, ritkábban egy-két milliós nagyságrendű egyedi pályázatokon keresztül biztosítja a működését. A jelenlegi helyzet azonban egy dologban bizonyosan azonos platformra hozta őket és mindenki mást: senki sem tudja pontosan, milyen rezsiárakkal számolhat. A Bethlen Téri Színház helyzete is általános: várják az első számlákat, amiből majd kiderül, hogy mennyi az annyi. Amúgy élő szerződéseik vannak, és még senki nem értesítette őket arról, hogy bármi is változna. „Ha maradnak az árak, nem lesz probléma” – fűzte hozzá némi ironikus/sztoikus felhanggal Szögi Csaba művészeti igazgató, miközben a piaci helyzetre való tekintettel mindenki arra számít, hogy a korábbinál nagyságrendekkel lesz magasabb az energiahordozók ára. Kinek-kinek onnan kezdve, amikor a jelenlegi szerződése lejár. Pintér Judit (Budapest Bábszínház) azt is felveti, hogy a szolgáltatók többsége egyelőre azért nem meri egész évre elkötelezni magát egy fix tarifa mellett, mert a piaci ár akár napról napra teljesen hektikusan változik. A gazdasági vezető azt sem tartja kizártnak, hogy az intézmények a jelenlegi gyakorlattal szemben kénytelenek lesznek változóáras (például az energiahordozók tőzsdei árához igazodó) szerződéseket kötni. Ami ugyan levenné az energiaszolgáltatók válláról a kockázatot, cserébe viszont megnehezítené, a jelenlegi helyzetben egyenesen lehetetlenné tenné az intézmények számára az éves rezsiköltség tervezését. Biztosat tehát senki nem tud, gazdasági elemzők szerint az új árak jó esetben négy-ötszörösei, rosszabb esetben tíz-tizenötszörösei lehetnek a jelenlegi áraknak[7].

„Nem történt az elmúlt három évben olyan dolog, ami a színházaknak jót tett volna” – Máté Gábor (budapesti Katona) szavai arra hívják fel a figyelmet, hogy a rezsiárak várható elszállása csupán egy a sorban, ami nehezebbé tette/teszi a színházak helyzetét. Bagi Andrea (Örkény Színház) pedig arra világít rá, hogy a rezsinövekedés nem egy elszigetelt költségnövelő jelenség, hanem olyan tényező, amely további költségnövekedésekkel jár: „most mindenki az energiaáremelésre fókuszál, de tudjuk, hogy ez a teljes szolgáltatási szektort érinti, akik a saját vállalkozásuk fenntartása érdekében érvényesítik majd a többletköltségüket”. Vagyis minden mindennel összefügg.

A pandémia és a magas infláció (a potenciális nézők kultúrára fordítható forrásainak csökkenése) hatására megváltozott kultúrafogyasztói szokások egyik következményeként csökkent a színházak látogatottsága. Puskás Tamás, a Centrál Színház igazgatója szerint a nézőszámok várható csökkenése azonban messze nem egyformán érinti majd a színházakat: „egészen más a kitettsége azoknak a színházaknak, amelyeket az állam vagy a Főváros jelentős arányban támogat, mint nekünk, magánszínházaknak”. Mint elmondta, náluk a nézőszám10%-os visszaesése 100 millió forint kiesését jelent, ami akár komoly működési gondot is okozhat, főként, ha ehhez még a 100 millió forintnyi rezsiár növekedést is hozzávesszük. Ezzel szemben, fűzi hozzá, „egy állami vagy önkormányzati színháznak akkor is van hová hátrálnia, ha ad abszurdum egyetlen nézője sem lenne”. Ennek megfelelően Puskás nem is a színház energiaszámlái miatt aggódik leginkább: „lehet kabátban próbálni, minden felesleges villanyt leoltani, vagy egyéb módokon spórolni az ésszerűség határain belül, a nagy problémát a megnövekedett költségek miatt csökkenő fizetőképes keresletben látom”.  A csökkenő nézőszámot legtöbben már korábban is az előadásszámok csökkentésével igyekeztek kimozogni, és eleve alacsonyabb előadásszámmal kalkuláltak erre az évadra is. A kérdés az, hogy meddig kell és meddig lehet csökkenteni az előadásszámokat, márpedig ezt egyelőre senki sem tudhatja. Máté Gábor (budapesti Katona) úgy véli, hogy innen kezdve rajtuk kívül álló tényezők döntik el, hogy lesznek-e látogatói a színháznak: „csak drukkolni lehet, hogy a néző ne felejtse el, hogy a színház egy létező és az ő életében is fontos dolog”.

Magyar Állami Operaház. Fotó: Nagy Attila.

A színházat érő csapásmátrixnak nem csupán nemzetközi elemei vannak, több kifejezetten hazai jelenség is nehezíti a szektor helyzetét. Az egyik: a független színházak támogatásának folyamatos csökkenése a 2010-es évek elejétől kezdve[8], amely az utóbbi években tovább fokozódott. Kezdve azzal, hogy az eredetileg a kieső TAO bevételek pótlására szánt kiegészítő támogatásokból legtöbben eleve nem kapták meg azt az összeget, amennyi a TAO megszüntetésével ténylegesen kiesett; ezt követően sokuknak mind a működési, mind a többlettámogatásuk csökkent, illetve akár meg is szűnt. De hasonló nehézségekkel küzdenek a kiemelt minősítésű magánszínházak is, akik korábban rendszeresen kapták, jelen állás szerint pedig egy kérelmezési rendszeren belül a (TAO pótló) kiegészítő támogatáson keresztül juthatnak költségvetési forrásokhoz[9]. Utóbbira jó példa a Bethlen Téri Színház: 2020-ban összesen 84 millió forintnyi támogatást kaptak, ami 2021-ben 55 millió forint lett, majd 2022-re 37 millió forintra olvadt. A források beszűkülése azokat a függetleneket is érinti, akik egyedi pályázatokból működtetik a színházukat. Esetükben ehhez jön hozzá az egyedi pályázatokban rejlő sajátos bizonytalanság: egyáltalán kiírnak-e számukra is releváns pályázatokat, elbírálják-e azokat és az eredményt kihirdetik-e, majd mindezek után még mindig előfordul, hogy hiába volt sikeres a pályamunka, az elnyert összeget bizonyos ideig vagy akár egyáltalán nem utalják ki. A MáSzínház különös jelenség a hazai színházi palettán: miközben immár 17 esztendeje tartanak nappali foglalkozásokat értelmi fogyatékkal élők számára[10], társadalmilag érzékeny témákban hoznak létre előadásokat, amelyek közül többen is szerepelnek fogyatékkal élők. Így mind színházi, mind gyógypedagógiai jellegű pályázatokon is indulhatnak, amelyekből mindezidáig tudták is működtetni a színházukat. A IX. kerület által kiírt pályázaton tavaly egy ingatlanbérletet is elnyertek, így állandó játszóhelyük lett a Bakáts térnél. A sikersztori azonban úgy tűnik, eddig tartott: míg az előző évadban 32 beadott pályázatukból 13 nyert, idén 33-ból már csak 8 pályázatuk lett sikeres. Minden egyedi eset összetett, az övéké különösképpen az. Ami ebből a költségvetési források általános szűkülésének tudható be: míg a két láb eddig erősítette egymást, legutóbb már egyre többen hivatkoztak arra a pályázatuk elutasításánál, hogy nem ők, hanem a másik terület kellene, támogassa őket. „Most egyik terület sem érzi magáénak azt, amit csinálunk” – fogalmaz ezzel kapcsolatban Bakonyvári Krisztina a MáSzínház egyik vezetője. Ehhez jön hozzá, hogy bizonyos kategóriákban, ahol korábban rendszeresen nyertek, már nem írnak ki pályázatot. Ilyen volt például a színházi nevelés, amelyben éveken át nem jelent meg pályázat, majd idén újra kiírták, igaz, kizárólag két fókusz közül lehet választani: Himnusz, illetve család.

A hazai kultúrpolitika egyik sajátosságára közvetve már utaltunk a városvezetők által megszellőztetett részleges és teljes színházbezárásokkal kapcsolatban: a kormány azt követően, hogy az ellenzék meglepően sok nagyvárosban megnyerte a 2019-es önkormányzati választásokat, több lépésben erőteljes mértékben csökkentette az önkormányzatok büdzséjét. Ez a fajta lecsontozás fokozottan igaz a Fővárosra, amelynek a lehetőségei így nagy mértékben beszűkültek a kultúra és benne a színházak támogatására[11]. A KATA átalakítása, amellyel megszüntették a kedvezményes adólehetőséget azoknak, akik szabadúszókként, külsősként, vendégművészként dolgoznak a színházaknak, szintén megnöveli az intézményi költségeket. Ugyanis ezek a vállalkozók adójuk nagymértékű növekedése miatt értelemszerűen emelik a díjaikat: „a vendégművészeknél és vendégalkotóknál már lehet érezni, hogy vastagabban fog a ceruzájuk” – mondja Ellinger Edina a Budapest Bábszínház igazgatója.

A várható rezsinövekedés tehát csak egy a csapások közül, és a különböző színházvezetőkkel való beszélgetések alapján úgy tűnik, nem is a legnagyobb. Puskás Tamás fenti gondolatmenete mellett az arányokat jól érzékelteti Zsedényi Balázs, az Átrium produkciós igazgatójának meglátása: „nem a 40 millióval van a gond, amivel többe kerülne a rezsink, ha mától tízszeres árat kellene érte fizetnünk, hanem a 250 millióval, ami a várható inflációval és a tervezett bemutatóinkkal a jelenlegi rezsiárak mellett is hiányzik a költségvetésünkből”. A gazdasági mellett lélektani oldala is van annak, hogy sorban negatív hatások érik a színházakat. „Nagyon nehéz kezelni az állandó stresszt és rettegést, hogy mindig jön valami megoldhatatlannak látszó probléma, amit meg kell oldani” – vallja be Bakonyvári Ágnes, hozzátéve, hogy ez „lélekromboló és hosszú távon vállalhatatlan, mert beledöglik az ember”. Az energiahordozók árainak drasztikus növekedése, rekordmagas infláció, nézőszám csökkenés, csökkenő költségvetési támogatások, a Főváros (és minden más önkormányzat) kivéreztetése és a KATA átalakítása: ez csupán hat a csapások közül – de ne legyen igazunk!

A nem létező tartalék találkozása a kigazdálkodhatatlan költséggel

Fotó: Dömölky Dániel.

A legtöbb általunk megkérdezett színház már korábban, a rezsiár fenyegetettségtől függetlenül meglépett vagy tervbe vett költségtakarékos megoldásokat. A Bethlen Téri Színház Szögi Csaba elmondása szerint kiemelt minősítéssel rendelkező színházként még 2020 első félévében felélte a tartalékait: amikor a támogatási rendszert átalakították a kulturális TAO megszüntetésekor, a kiemelt magánszínházakról, közöttük róluk is megfeledkeztek, így féléven át a „már nem és a még nem” helyzetébe kerülve nem kaptak normatív támogatást. Sem akkor, sem pótlólagosan, de a nagyszámú befogadásnak és a pályázatoknak köszönhetően a színház tovább tudott működni. Amit csak lehetett, már korábban lecseréltek energiatakarékos verzióra (ledes lámpák, tusolókon átfolyószűrő, stb). Ezen a területen most annyit szigorítanak, hogy amíg eddig a befogadott produkciók használhattak halogén lámpákat, szeptembertől nekik is át kell térniük energiatakarékos világítótestekre. Szintén a rezsihelyzettől függetlenül döntöttek úgy, hogy csak szeptember közepén nyitnak és december közepétől január közepéig, vagyis a leghidegebb időszakban bezárnak. Ennek megfelelően az előadásszám is csökkenni fog, miként a bemutatók száma is: a tavalyi 27 befogadott premierrel szemben jelen állás szerint idén 14 bemutató lesz náluk. Amivel viszont már a rezsihelyzetre is reagáltak: 2023 januárjától már csak óvatosan köteleződnek el előadásra és csupán áprilisig. Így május-júniusban, amikor a légtechnika és a klíma használata jelentősen növelné az energiafogyasztásukat, szükség esetén be tudnak zárni. Szögi Csaba elmondta, hogy amint látják, mennyivel nő a rezsijük, megteszik a szükséges lépéseket, de jelen pillanatban még semmi biztosat nem tudnak, így értelemszerűen azt sem, mik lesznek azok a lépések.

A kizárólagosan állami finanszírozású Budapest Bábszínházban szintén semmi biztosat nem tudnak a rezsiárak emelkedéséről és ott is alapvetés a spórolás: a fűtés és a hűtés minimalizálása, a villanyok lekapcsolása maguk után, élni az új klímarendszer adta lehetőséggel, hogy ha kell, inkább villannyal fűtsenek, ne gázzal, a neonokat pedig már korábban kicserélték ledes világítótestekre. Ellinger Edina igazgató elmondta, hogy vannak olyan változások, amelyek ugyan összecsengenek a költségcsökkentéssel, ám még nem ebből a megfontolásból születtek, igaz, most különösképpen nem bánja őket. Így vettek vissza az intenzív aulavilágításból, ami Ellinger érzése szerint korábban kulturális intézmény helyett inkább kórházjelleget sugárzott, illetve a korábbi hat bemutatókkal szemben idén eleve négyet terveztek, az igazgató ugyanis úgy érezte, hogy a sok premier túlterheli a társulatot és a minőség rovására mehet. Arra a kérdésre, hogy terveznek-e más módon is költségeket csökkenteni a művészi munkában, gondolva például kevesebb színészre egy-egy új előadásban, egyszerűbb díszletekre, pénztárca kímélőbb bábokra, Ellinger Edina kiállt amellett, hogy „egyelőre semmi másban nem szeretne kompromisszumot kötni”, amihez Pintér Judit csendes iróniával fűzte hozzá: „még a Black comedy-t sem lehet sötétben játszani”. A háttérmunkások esetleges elbocsájtását végképp nem tartották lehetséges megoldásnak: „ez nem opció. A háttérszakmák egyelőre hiányszakmák. Nagyon jó kollégáink vannak, és amíg lehet, küzdünk értük és vigyázunk rájuk. Öngyilkosság lenne a leépítésük minden színház részéről” – mondta ezzel kapcsolatban Ellinger Edina. Pintér Judit jelen helyzetben úgy látja, bárhogyan is alakuljanak az energiaárak, a 2023-as évet túl tudják élni.

A MáSzínház a fent vázolt támogatáscsökkenést még ki tudta volna gazdálkodni különféle energiaspórolási technikákkal, 20 %-os jegyáremeléssel, a szülői hozzájárulások 300 Ft-os növelésével[12] és csökkentett működéssel (kevesebb előadás és fejlesztő foglalkozás), illetve azzal a kikötéssel, hogy nagyon hamar muszáj találniuk szponzort, aki rendszeresen beleteszi a költségvetésükbe a hiányzó összeget. Erre azonban rákontrázott júliusban előbb a KATA törvény, majd rá egy hétre a rezsikrach, amelyeknek a híre alapjaiban rúgta fel a korábbi elképzeléseiket: „nem kellett látnom táblázatokat, hogy tudjam, végünk van” – emlékezett vissza arra a pillanatra Bakonyvári Krisztina, aki a csapat pénzügyeiért is felel. Jelen állás szerint ha egy korábban beadott pályázatukon nyernek, akkor február végén, ha nem, akkor december 31-én szűnik meg a MáSzínház. Mint elmondták, nem maradt más, mint igyekeznek ezt a néhány hónapot az elmúlt 17 évhez méltóvá tenni a fogyatékkal élő résztvevők számára. A sors különös fintora, hogy soha nem kaptak annyi pénzt (2 millió forintot) egy előadás létrehozására, mint éppen most, így utoljára születhet még egy inkluzív előadás[13] Felemás címmel, amely a nyugdíjasok és a fogyatékkal élők helyzetét állítja párhuzamba, és a színház alapító/vezetői szerint szép, jelzésértékű lezárása lehet ennek a „félig más” színháznak. Ami pedig a számokat illeti: Bakonyvári Krisztina szerint a legrosszabb rezsiforgatókönyvvel és az idei évadra elnyert pályázati pénzekkel számolva évente nagyjából 20-25 millió forintra lenne szükségük a működéshez.

A budapesti Katona, amely egyike az öt budapesti színháznak, amely kizárólag a fővárostól kap támogatást, nagyjából hasonló cipőben jár, mint a Budapest Bábszínház. Eleve két bemutatóval kevesebbet terveztek idén, aminek elsődleges oka a repertoár túlzsúfoltsága volt, viszont a mostani tervekből már nem szeretnének engedni több okból kifolyólag sem: ezt ígérték a nézőknek, a művészeik ehhez szabták az életüket és a színház idén ünnepli a 40. születésnapját, nem akarnak elszomorító és méltatlan intézkedéseket hozni. A magas infláció hatását már korábban is érzékelték, ami elsősorban a díszletek kivitelezésénél jelentkezett, és a háztartásokhoz hasonló praktikákkal igyekeznek csökkenteni az energiafogyasztásukat: „látom, hogy a titkárságon már csak akkor kapcsolják fel a villanyt, ha kifolyik a szemük” – példálózik Máté Gábor. Ezek mellett most számításokat készítenek az egyes előadások energiaigényére, elsősorban azért, hogy megtudják, milyen szorzókkal számolhatnak, ha már ismertek lesznek az energiahordozók árai, másrészt, szükség esetén „igyekeznek lefaragni egy-egy előadás drasztikusan magas világítási költségéből”. Nem csupán a rezsiárak ismeretének hiánya miatt lehetetlen tervezni Máté szerint, hanem azért is, mert az első lakossági rezsiszámlák kézhez kapása előtt az sem tudható, hogy mennyi pénze marad az embereknek színházra. A budapesti Katona igazgatója a belső megszorításokkal kapcsolatban azt is elmondta, hogy „az utolsó pillanatig megpróbálunk racionálisabban élni, miközben eddig is meglehetősen racionálisan gondolkodtunk”. Jelen pillanatban nem tudja, milyen esetleges vészintézkedéseket kell majd megtennie, azonban két dolgot kiemelt, amiket szeretne elkerülni: valamelyik játszóhely bezárását és kollégák elbocsátását. Az évad és a működőképesség megőrzése kapcsán pedig így fogalmazott: „Egyelőre abban reménykedünk, hogy a tartalékaink elegendőek lesznek erre az időszakra. Ahogy abban is, hogy ez az időszak nem tart a világ végezetéig”.

A MU Színház a fent említett egyre kisebb, egyre bizonytalanabb költségvetési forrásból gazdálkodó függetlenek közé tartozik. Erős Balázs, az újbudai színház vezetője elmondta, hogy a teátrum működésével kapcsolatban jelen pillanatban még szinte minden képlékeny. Az ésszerű megszorítások (rezsiköltségek és működési kiadások minimalizálása) mellett elképzelés szintjén léteznek különféle forgatókönyvek, mint például a hatnapos játszási rend, esetleges téli szünet, a napi próbaidőszak csökkentése, ám egyelőre még alapvető információk hiányoznak bármiféle konkrét tervhez. Ők is csak sejtik az energiahordozók árait, és folyamatosan keresik a megoldásokat a növekvő kiadások ellensúlyozására. Többek között pályázni fognak a Főváros által a függetlenek számára kiírt 150 millió forintos keretösszegű kiegészítő támogatásra. Erős Balázs úgy fogalmazott, hogy jelen pillanatban egyszerűen nem tud olyat mondani, amire a valóság akár egy-két héten belül rá ne cáfolhatna.

A Magyar Állami Operaház állami fenntartású, a színházak közül mesze ő kapja a legnagyobb mértékű költségvetési támogatást. Ókovács Szilveszter igazgató elmondta, hogy mivel az intézmény költségvetési forrásai 2022-ben mintegy 1 milliárd forinttal csökkentek, már korábban meghoztak több költségcsökkentő intézkedést: ezek közül a legjelentősebb, hogy az Eiffel Műhelyház mind a 130 felnőtt előadását kénytelenek voltak törölni, de emellett kötelezővé tették az irodai dolgozók számára a heti egy nap otthoni munkavégzést is. Amennyire ezt a műemlék jelleg lehetővé teszi, mind a frissen felújított Operaház, mind tavaly átadott Eiffel Műhelyház nagyrészt energiatakarékos világítótestekkel és korszerű és hatékony gépészeti, hűtési, fűtési, illetve légtechnikai rendszerekkel van felszerelve, de emellett ők is élnek a leghétköznapibb energiaspórolási praktikákkal. Emellett az energiakitettségük csökkentése érdekében már közbeszerzési eljárást indítottak egy 12 000 négyzetméteres napelempark kialakítására is, amely a tervek szerint ki fogja elégíteni az Eiffel Műhelyház elektromos igényének a felét. Elbocsájtásokat és bércsökkentést Ókovács elmondása szerint nem terveznek: a korábbiakhoz hasonlóan a jelenlegi helyzetet is létszámstoppal, a túlórák és a külsősök alkalmazásának visszafogásával, de elbocsátások nélkül akarják megoldani. Mindezzel együtt Ókovács Szilveszter azt is világossá tette, hogy mind a rezsiárak várható emelkedése, mind az euró-forint, dollár-euró árfolyamból adódó többletkiadások „túlmutatnak a Magyar Állami Operaház jelenlegi anyagi lehetőségein”, amit már jeleztek is fenntartójuk, az állam felé.

Örkény Színház. Fotó: Nagy Gergő.

Az Örkény Színház a budapesti Katonához hasonlóan fővárosi fenntartású intézmény, amelynek a működési támogatásából a Főváros szintén elvont idén a bajba jutott függetlenek megtámogatására. Bagi Andrea gazdasági igazgató elmondta, hogy a teátrum „az elmúlt években folyamatosan racionalizálta működését, így már nincsenek tartalékaik”. Nagyon nehéz döntés után emeltek a jegyárakon, és az emelés mértékénél igyekeztek figyelembe venni, hogy a nézőik között sok a tanár és a diák.  Mivel a gazdasági helyzet az óta is sokat változott, jelen pillanatban nem tudják, mennyien fogják tudni megvásárolni a jegyeiket. Nem terveznek sem részleges, sem teljes bezárást, ahogy létszámcsökkentést sem, amihez a gazdasági vezető azért hozzáfűzi: „mondjuk ezt úgy, hogy a 2023-as fenntartói támogatás összegét még nem tudjuk, és csak annak ismerete után lehet biztosat mondani”. Ami a művészi munkát illeti, Bagi úgy véli, hogy mivel egyes bemutatók elhagyása és a próbaidők csökkentése szakmai értelemben egyaránt rossz megoldás, és ilyeneket szintén nem szeretnének. Már csak azért sem, mert mindig is meggyőződéssel vallották, hogy „anyagi kompromisszumok miatt nem sérülhet a művészi munka”. Úgy tűnik azonban, hogy az infláció és a rezsiárak durva emelkedése most akár felül is írhatja ezt az ars poeticát: „amikor rendelkezésünkre állnak majd a fent említett számok, racionális és szigorú döntést fogunk hozni, mert még a művészi tervek érdekében sem léphetünk át olyan határt, ami likviditási problémát idézne elő”.

A Szkéné a többi független színházhoz hasonlóan az előző évekhez képest idén jóval kisebb összeget kapott működésre, és Németh Ádám igazgató bevallása szerint a tartalékainak jelentős részét már a pandémia alatt felélte. Ezt a helyzetet a gazdasági válságból eredő problémák tetézték, illetve Németh meglátása szerint a nézőszám 2022 tavaszán indult csökkenése sem javulni, hanem romlani fog. Mindezek miatt két bemutatót eleve elhalasztanak, miként a nagyobb költséggel járó határon túli és vidéki vendégelőadások is elmaradnak, és várhatóan kevesebb előadást fognak játszani. Ez utóbbi attól is függ, hogyan alakulnak a nézőszámaik. Jegyáremelést, bezárást és téli leállást nem terveznek, és azokat az előadásokat fogják preferálni, amelyek népszerűbbek. Mivel eleve nagyon szűk apparátussal dolgoznak, elbocsátásokkal sem számolnak, sőt, kifejezetten a munkavállalóik megtartására törekszenek. Igyekeznek új forrásokat bevonni: vélhetően pártolói rendszert vezetnek be és egyéb alternatív módokat is keresnek, hogy plusz bevételekhez jussanak. Németh elmondása szerint mindezek mellett drasztikus költségcsökkentéseket hajtanak végre azokon a területeken, amelyek nem érintik közvetlenül a szakmai színvonalat.  Ami az évad egészét illeti, az első felét egyszer már újra kellett tervezni, a januárral kezdődő időszakra pedig majd csak az őszi tapasztalatok fényében fognak tudni kalkulálni. Németh Ádám azonban úgy gondolja, kérdés, milyen intenzitással, de ezt végig tudják vinni. Az igazgató azt is hozzáfűzte ehhez, hogy amíg korábban egy-másfél évre előre tudtak tervezni és a tartalékaik is megvoltak erre az időszakra, jelenleg néhány hónapra lehet biztonságosan tervezni, és ez a helyzet várhatóan nem is fog változni a következő évben.

A Centrál Színház magánszínház, amely a Főváros és az állam közötti egyedi szerződés értelmében évente nagyságrendileg 250 millió forintra jogosult az állami költségvetésből. Ezt az összeget a teátrum idén július elején, az évfordulón nem kapta meg, és annak a felére, 125 millió forintra is egyelőre csak ígéretük van. Puskás Tamás igazgató említette azt a bizonyos közgazdasági ökölszabályt, amely szerint minden prosperáló rendszer karcsúsítható 15-20 százalékkal. „Ez a karcsúsítás nálunk a Covid alatt megtörtént” – fűzte hozzá.  A pandémia utáni nyitásnál óvatosak voltak, és a 35 teltházas előadás helyett csak 24-et tűztek ki egy hónapban. Így a 2018-19-es 150 ezer néző helyett ebben az évadban csak 110 ezer látogatójuk volt. Az így kiesett 40 ezer néző azért nem okozott gondot, mert az üzemeltetési költségeiket viszont közel 30 százalékkal visszaszorították. Azt is hozzátette, hogy előadásszámot nem akarnak csökkenteni, hiszen ezzel a legfőbb bevételi forrásukat, a jegybevételt csökkentenék, viszont ha azt látják, hogy a nézők elmaradnak, muszáj lesz bizonyos előadásokat kevesebbszer játszani vagy akár le is venni a műsorról. Mivel magánszínházként a megígért alaptámogatáson túl sehonnan nem várhatnak támogatást, bármilyen nehéz helyzetbe is kerülnek, egyetlen lehetőségük, hogy olyan produkciókat tűznek műsorra, amelyeknek a néző nehezen tud ellenállni. Puskás Tamás szerint az lehet a Centrál előnye, hogy ők „eleve erre vannak berendezkedve”. A nála jobb arányban támogatott színházak áraival sosem versenyezhettek, mindig is olyan produkciókat kellett bemutatniuk, amelyeket az emberek a magasabb jegyárak ellenére is meg akarnak nézni. Elsősorban a premierek kapcsán tudnak költségeket csökkenteni: a bemutatókra költött szokásos 90-100 millió forintnál idén jelentősen kevesebbet szánnak erre a célra. A csökkentés egyik módja, hogy újra műsorra tűznek több olyan produkciót, amelyeket a pandémia miatt csak nagyon kevésszer játszottak, vagy ideiglenesen le kellett venniük a műsorról. Így mutatják be újra a Mary Page Marlowe-t, és visszahozzák a Nem félünk a farkastól című előadást. Ezek mellé pedig kisköltségvetésű előadások bemutatását tervezik. Ilyen lesz a 2:22 című kísértettörténet, amelynek szilveszterkor lesz a premierje és amely négy szereplővel egyetlen díszletben játszódik. Puskás Tamás ebben a helyzetben szintén nem mondhat előre semmit sem, de mint korábban írtuk, ő nem is a rezsiárak növekedésétől fél elsősorban, sokkal inkább attól, hogy Budapesten tovább csökken a színházlátogatók száma. Hogy mit lehet tenni ebben a helyzetben? „Bizakodva megyünk előre: eddig is megoldottuk, ezután is meg fogjuk oldani” – vallja az igazgató, hozzátéve: „aztán lehet, hogy a film címe szerint a híd túl messze lesz, és nem jutunk át a túlpartra”.

Nincs pénz és nincs pénz

A sok bizonytalanság mellett egy dolog az összes megkérdezett számára bizonyosnak tűnt. Ezt Pintér Judit (Budapest Bábszínház) fogalmazta meg a legvilágosabban: „a sokszoros energiaáremelés megtakarításokkal és kreativitással nem gazdálkodható ki. Az adott év eredményében vélhetően sehol nem létezhet annyi tartalék, ami elég lehet a megnövekedett kiadásokra”. Ami szerintünk egyben azt is jelenti, hogy ebben a helyzetben mit sem ér a Pataki András által említett „járvány időszaka alatt megtanult újratervezési képesség” és a „korábban megszerzett rutinokra” sem lehet támaszkodni egészen egyszerűen azért, mert a körülmények már most rosszabbak ahhoz képest, amelyre a korábbi megoldások és rutinok vonatkoztak, és nyilvánvalóan tovább romlanak. Az alaphelyzet tehát mindenkinél azonos: jelenlegi forrásaikból hosszú távon nem tudják kigazdálkodni a működésüket. Hogy ezekkel a forrásfeltételekkel mennyi ideig képesek fennmaradni, az sok mindentől függ: energiapiaci helyzet, mikor járnak le a régi szerződéseik az energiaszolgáltatókkal, milyen mértékű és jellegűek azok a bizonyos saját megszorítások, milyen stratégiai megfontolásaik vannak és azok mennyire válnak be. Vagyis a színházaknak a jelenlegi volumenük megközelítőleges fenntartásához is pluszforrásokra lesz/van szüksége.

Egyre többen próbálkoznak közösségi támogatással és pártolói körök létrehozásával, a gazdasági válság és benne a rezsiárak növekedésének várható következményei azonban ezek sikerét ugyanúgy megkérdőjelezik, mint ahogy a fizetőképes keresletet is bizonytalanná teszik. Bakonyvári Ágnes (MáSzínház) egy másik szempontot is megemlít ezzel kapcsolatban. Túl azon, hogy nagyságrendekkel nagyobb összeg hiányzik a büdzséjükből, mint amit közösségi finanszírozással össze lehet szedni, úgy véli: „erkölcstelennek érzem megint azokhoz a kisemberekhez fordulni, hogy segítsenek életben tartani a színházat, akik a maguk két-háromezer forintját több segítő társadalmi feladatot ellátó szervezet között osztják szét”.

Fotó: wikipedia.org

Egy tengerpart mindig ugyanaz, legfeljebb apálykor jobban látszanak a geológiai képződmények. A hazai színházi szféra jelenlegi sajátosságai is minimum tizenkét esztendeje fennállnak (alapjai pedig sokkal régebbről erednek), a mostani nehéz helyzet csak jobban láthatóvá teszi az arányokat és aránytalanságokat. Az általunk megkérdezett színházak jövőképei pontosan rajzolják ki a jól ismert képletet: minél messzebb van egy teátrum az állami forrásoktól, annál inkább magára van utalva és annál bizonytalanabbak a kilátásai. A legnehezebb helyzetben azok vannak, akik sehonnan nem kapnak működési támogatást, és az ars poeticájuk nem vág össze a kormányzat által preferált témákkal (lovasszínház, nemzeti öntudat, isten-haza-család, stb.). A fogyatékkal élőkkel foglalkozó és azokat (is) foglalkoztató MáSzínház esetén ez például a véget jelenti.

Lehet azon vitatkozni, hogy kik követik őket a sorban, de minimum két fokkal jobb helyzetben vannak azok a függetlenek, akik legalább működési támogatást kapnak az államtól, még ha ennek az összege évről évre csökken is, a reálértékéről nem is beszélve. Ők úgy tűnik, még mindig keresik az egyedi megoldásokat, illetve aki teheti, a kieső többlettámogatás helyére a Főváros most kiírt pályázatán keresztül remél pótlólagos forráshoz jutni. Ami nyilvánvalóan hosszabb távon szintén nem oldja meg a helyzetet. Így félő, de szinte borítékolható, hogy közülük kerülnek ki azok, akik elsőként ragadnak a parton, és lesznek kénytelenek kopoltyúval lélegezni. „Az önkormányzatoknál eleve nagy gondok vannak, és ha az intézményeik bajba kerülnek, akkor elsőként nyilvánvalóan és nagyon helyesen az óvodáikat, iskoláikat és a nyugdíjas szeretetotthonaikat fogják megsegíteni, nem pedig a színházakat” – mondta Szögi Csaba a Bethlen Téri Színház kapcsán, ami azonban életszerű bármely önkormányzatra és színházra. Puskás Tamás (Centrál Színház) pedig az állam pótlólagos anyagi támogatását tartja valószínűtlennek.

A kormány által minden lehetséges módon vegzált főváros színházai közül sem az Örkény, sem a Katona nem említi azt a lehetőséget, hogy a megnövekedő költségeik ellensúlyozására bizonyosan növekedni fog a támogatásuk. A kizárólag állami támogatású Budapest Bábszínház már sokkal bizakodóbb (azzal együtt, hogy Pataki András szavait úgy értelmezték, hogy jelen állás szerint senki nem fog állami segítséget kapni az egyre romló helyzet kivédésére). Pintér Judit szerint „ahogy az időben haladunk előre, kinek-kinek el kell kezdeni egy párbeszédet a saját finanszírozójával”, mégpedig az elkövetkező időszak tapasztalatai nyomán. Ezek ugyanis már konkrét ismeretek lesznek saját költségcsökkentéseikről és megnövekedett költségekről, amelyekkel hitelt érdemlően alá lehet támasztani, hogy ténylegesen mennyi hiányzik a költségvetésükből, vagyis milyen mértékű támogatásnövelésre van szükségük. Ókovács Szilveszter (Magyar Állami Operaház) még ennél is optimistább, és a nehézségeik miatt fenntartójuk, az állam segítségét fogják kérni, és az Operaház igazgatójának nincsen kétsége afelől, hogy ezt a segítséget meg is fogják kapni. Meglátása szerint ugyanis a kormánynak sem olyan döntése, sem olyan nyilatkozata nem volt, ami arra utalna, hogy jelen helyzetben ne biztosítaná a dalszínház működését, amit az elmúlt 138 esztendőben is megtett.

Adva van tehát egy sokváltozós egyenlet, amelyben talán még a majdani rezsiárak a legjobban ismerhető értékek. Azt például sokkal kevésbé lehet tudni, hogy a fenntartók mennyire tudnak és akarnak majd a színházaikra költeni, amikor annyi minden más miatt is nehéz helyzetben lesznek. Amikor annak idején a nagyobbik fia rendszeresen kölcsönkért a nagyanyámtól, ő mindig azt mondta, hogy nem tud adni, mert „van is pénze és nincs is pénze”. Ami azt jelentette, hogy már ennek-annak kölcsönadogatta a nyugdíját. Erre keresztapám csípőből válaszolta: „Látja mama, mennyivel jobb magának, mert nekem nincsen pénzem és nincsen pénzem!”. Hogy csinálta, máig nem értem, de azért a nagyanyámnak valahogy mégis mindig volt pénze, bármennyire is kevés volt a nyugdíja. De csak annak adott belőle, aki igazán közel állt a szívéhez. Még ha az annyira semmirekellő is volt, mint a keresztapám. Egy ideje hasonló helyzetben vannak az önkormányzatok, és úgy tűnik, mára az állam is: nincsen pénzük és nincsen pénzük. Az pedig később fog kiderülni, „kik állnak a legközelebb a szívükhöz”.

[1] Az Átrium akkor lépett meglehetős vehemenciával a nyilvánosság elé, amikor az EMMI alá betagozódott NKA-nál elnyert 17 millió forintnyi működési támogatásukat már jó ideje nem utalták át, és kiderült, hogy az EMMI többlettámogatásából sem részesülnek.
[2] Az adott ágazatokon belül is változó, hogy az állam mennyire hathatósan támogatja/támogatta az egyes színházakat, de összességében megállja a helyét az általánosítás: a függetlenek finanszírozási helyzete a 2010-es, erősen megvágott működési támogatásoktól kezdve romlott meg, és romlik azóta is folyamatosan. A magánszínházakat pedig a TAO támogatások 2019-es megszűnése érintette érzékenyen, illetve az, hogy az állam az ígéretével szemben a TAO pótlására létrehozott kiegészítő támogatási rendszerből egyeseket egy időre, másokat teljes egészében kihagyott. A kiegészítő támogatási rendszer amúgy önmagában is megnehezíti a tervezhetőséget: sem azt nem lehet tudni, hogy ténylegesen kik bírálják el, miként visszajelzés hiányában azt sem, hogy az érintettek mi alapján kapják/nem kapják meg a támogatást, miként olyan szabály sincsen, amely határidőt szabna az elbírálásnak.
[3] BOON – „Kezdődik a válságkezelés 2.0, miközben nem látjuk, hogy ez a válság gazdaságilag túlélhető-e”
[4] Forrás: https://szegedma.hu/2022/09/tobb-lepcsoben-keszul-az-energiavalsagra-a-szegedi-nemzeti-szinhaz
[5] Az arányok érzékeltetéséhez: a Főváros évente közel 3 milliárd forintot költ az általa fenntartott öt színházra. Ebből vont el most 150 millió forintot erre a célra.
[6] Forrás: Ez még nem a rezsi-armageddon, az csak októberben és januárban érkezik | G7 – Gazdasági sztorik érthetően
[7] Ez még nem a rezsi-armageddon, az csak októberben és januárban érkezik | G7 – Gazdasági sztorik érthetően
[8] A kezdeti harmadolást követően a terület működési támogatására elkülönített összeg évről évre csökkent vagy stagnált, miközben folyamatos infláció volt.
[9] Messze vezetne a kérdés, hogy a magánszínházak egyáltalán miért kapnak költségvetési támogatást, itt most csupán elnagyolt választ adhatunk: Magyarországon nincsen megfelelő méretű fizetőképes kereslet, akik ki tudnának fizetni teljes mértékben támogatatlan jegyárakat. Ezzel együtt, ha azt nézzük, hogy a teljes intézményi költségvetésben milyen arányban szerepelnek központi források, a magánszínházak és állami/önkormányzati fenntartású színházak között (elvileg) jelentős különbség van.
[10] 100-120 felnőttkorú értelmi fogyatékos jár hozzájuk rendszeresen.
[11] Ráadásul jelen pillanatban az sem látszik tisztán, hogy az ellenzéknek van-e egyáltalán bármilyen koherens elképzelése arról, hogy megmaradt forrásain és jogosultságain keresztül mit szeretne kezdeni a kultúrával és benne a színházakkal. Jó példa erre a tanácstalanságra/széthúzásra a Pinceszínház esete: miután a kulturális innováció szellemében írtak ki a vezetésére pályázatot, két friss és fiatalos lendületű pályamunkával szemben végül egy klasszikus népszínházi dolgozatnak adtak szabad utat az igazgatói pozícióig.
[12] A foglalkozásokon résztvevő értelmi fogyatékkal élő emberek szülei egy-egy alkalomra 1500-2500 forintos hozzájárulást fizetnek, ezt emelték meg most körülbelül 300 forinttal.
[13] Inkluzív: épek és fogyatékkal élők is szerepelnek benne.