Bár a Mindig kételkedj! brechti gondolata nyilvánvalóan artikulálódik az előadásban, a dramaturgia nem nyújt többet, mint dekoratív rámutatást a tényeken túli média uralta világ problémáira, halvány lehetőségét sem villantja fel olyan gyakorlati cselekvésnek, amely a terep megváltoztatásához vezetne – s ilyen értelemben kevésbé brechti nem is lehetne. Ugyanakkor a dokumentarista színház legitimációs rendszerét is megbolygatja azzal, hogy a kutatás/színrevitel/diskurzusba kapcsolás hármasát nyilvánvaló fikciós elemekkel vegyíti, és a témához egyenértékű relevanciával kapcsolódónak mutatja például a hegymászó George Mallory és felesége közötti szerelem romantikus írásos nyomait.

Fotók: Andrea Avezzu

Fehér és átlátható színpad. Platformok, makettek, mozgatható vetítővásznak és kamerák. A Mount Everest méretarányosan kicsinyített modellje, egy miniatűr amerikai kisváros a terepasztalon, stúdió-, műhely- és enyhe tornateremhangulat. A szcenika és a vizualitás által kínált kontextus az előadás első percében a Rimini Protokoll dokumentarista esztétikájához kapcsolja a katalán Agrupación Señor Serrano 2020-es előadását, amely a posztmodern azon tézisének talapzatán inog, miszerint nincs objektív valóság – vagy legalábbis nem megismerhető.

A hegy világos (talán túl világos) állítása ugyanis az, hogy az igazság hegycsúcsa nagyon kevesek számára elérhető, mindenki más torzító perspektívából tekint rá, és az is, aki a közelébe kerül, jellemzően ködbe burkolózva pillanthatja csak meg. Az alaptétel (ál)dokumentarista demonstrálásához három referenciára épül a dramaturgia: a Mount Everest legmagasabb pontjának 1924-es vitatott megmászására; Orson Welles 1938-as széles körben ismert médiahackjére, a Világok harcára; és a fake news birodalom cárjának, Vlagyimir Putyinnak virtuális avatárjára. A Putyin-figurát ceremóniamesterré teszi az előadás és két síkra bontva jeleníti meg: egyrészt egy technikailag kevéssé meggyőző deepfake portréval, másrészt az Amelia Larkins modulált hangján beszélő Anna Pérez Moya performatív jelenlétével.

Terméketlenül elidegenítő ez a show(wo)man, és nemcsak a kiszámoltan mesterkélt, mégis egyhangú intonációja miatt, hanem azért is, mert a civil/szakértő/színpadi munkás önmagát reprezentáló alakja helyett az önmagát leleplező manipulatív teatralitás figuráját állítja elénk. Bár a Mindig kételkedj! brechti gondolata nyilvánvalóan artikulálódik az előadásban, a dramaturgia nem nyújt többet, mint dekoratív rámutatást a tényeken túli média uralta világ problémáira, halvány lehetőségét sem villantja fel olyan gyakorlati cselekvésnek, amely a terep megváltoztatásához vezetne – s ilyen értelemben kevésbé brechti nem is lehetne. Ugyanakkor a dokumentarista színház legitimációs rendszerét is megbolygatja azzal, hogy a kutatás/színrevitel/diskurzusba kapcsolás hármasát nyilvánvaló fikciós elemekkel vegyíti, és a témához egyenértékű relevanciával kapcsolódónak mutatja például a hegymászó George Mallory és felesége közötti szerelem romantikus írásos nyomait.

Az előadás tudatosan (vagy önkéntelenül) nem akar más lenni, mint spektákulum, mint annak a színes-meggyőző-teátrális reprezentációja, hogy csak reprezentáció és interpretáció létezik, minden állítás, kép vagy értelmezés valakinek a szándékai szerinti manipuláció. Ez a nézőpont egyfajta privilegizált elmerülést sugall a problémakörben, a következményektől való távolmaradást, ahogy ezt a kiválasztott dramaturgiai szálak historizáló vagy parodisztikus jellege is mutatja. Éppen ezért lesz a Putyin-figurán keresztül élesen nyilvánvalóvá a színrevitel problematikussága 2022-ben: az ukrajnai háború kellős közepén érdemes-e úgy pastiche-t csinálni Putyinból és a fake news-ból, hogy mindezt a kortárs létezés alapvetéseként mutatjuk, és a világ egyik legnagyobb hatalommal bíró politikusát egy ravaszkás ripaccsá szelídítjük, aki bármire képes a sikerért?  (Az előadás elején kivetített információ, miszerint az alkotók nem változtattak a politikai fejlemények hatására az eredeti művön, méginkább rámutat a változtatások szükségességére. A Trafó által szervezett kísérőprogram, Gulyás Márton és Plankó Gergely párbeszéde a magyar médiahelyzetről és a fake news jelenségről izgalmas és hasznos kiegészítését adta a témakörnek – bár a klasszikus „jó, de mit lehetne tenni?” kérdésre ebből sem kapott a közönség választ.)

Az előadás nem túl proaktív hangütése persze a földrajzi lokációval is magyarázható. Azok, akik évek óta az egymás mellett kiépített médiahazugságok világában, a valóságot a maguk érdekei szerint hajlító erőközpontok vezetése alatt élnek, valószínűleg többet tudnak és értenek a posztfaktualitás megvalósult rendszeréről, mint azok, akik csak a társadalmukat esetlegesen fenyegető veszélyt látják benne. Utóbbiak még elegendőnek érezhetik a figyelmeztetést: válogasd meg a forrásaidat, ne bízz abban se, aki számodra szimpatikus dolgot szimpatikusan mond, kételkedj és ellenőrizz. Előbbiek pedig erre talán csak ennyit mondanak: üdv a valóságban!

 Mi? Agrupación Señor Serrano: A hegy / The Mountain
Hol? Trafó
Kik? Dramaturg és rendező: Àlex Serrano, Pau Palacios, Ferran Dordal. Előadók: Anna Pérez Moya, David Muñiz, Marc Costa, Marc Cartanya. Narrátor: Amelia Larkins. Zene: Nico Roig. Video programozás: David Muñiz. Video: Jordi Soler Quintana. Díszlet és makettek: Lola Belles, Àlex Serrano. Díszlettervező asszisztens: Mariona Signes Jelmez: Lola Belles. Fényterv: Cube.bz. Digitális maszk: Román Torre. Produkciós igazgató: Barbara Bloin. Producer: Paula Sáenz de Viteri. Technikai igazgató: David Muñiz. Management: Art Republic.