Tavaly nyáron ért véget Máté Gábor 2003-ban végzett színészosztályának, azaz az AlkalMáté TRUPP-nak a tizenhét éven át tartó előadás-sorozata, amely Zsámbékon kezdődött 2004-ben, majd 2013-ban átköltözött Budapestre, a Jurányi Házba (az utolsó bemutatót a Benczúr kertben tartották). A magyar színháztörténetben első alkalommal fordult elő, hogy egy nagy tehetségűnek tartott főiskolai osztály a végzés után minden évben összejött, és közös produkciót készített. Méghozzá nem irodalmi alapanyagból kiindulva, hanem a szöveget frissen írva, az előadást rekordidő alatt konstruálva, a máról, az ország, a szakma és saját sorsuk alakulásáról beszámolva. A bemutatók a negyedik évtől kezdve már direkten az osztály tagjairól szóltak, címük pedig a főszereplő neve volt. A Park Könyvkiadónál megjelent, látványosan szép kiállítású könyv címe ennek megfelelően a társulat neve. Gyárfás Dorka és Somos Ákos munkája klasszikus interjúkötet, amelyben – Mácsai Pál ajánlóját és a szerzők rövid bevezetőjét követően – Máté Gábor és az egykori osztály tagjai szólalnak meg (olyan sorrendben, ahogy a róluk szóló bemutatók elkészültek), majd azok a háttérben dolgozó munkatársak, akik nélkül az előadások e formában nem jöhettek volna létre (Izsák Lili és Kálmán Eszter látványtervezők, Dargay Marcell zeneszerző és Orlai Tibor, aki a Pestre költözéstől gyakorlatilag producerként segítette a munkát).

Első, felületes megközelítésben akár azt is gondolhatnánk, kevés hálásabb feladat van annál, mint amit a kötet szerzői vállaltak. Az AlkalMáté TRUPP előadás-sorozata az elmúlt másfél évtized megkérdőjelezhetetlen jelentőségű színházi eseményei közé tartozik, amelyet már első éveiben is megkülönböztetett érdeklődéssel figyelt a szakma és a közönség, s ez a figyelem és népszerűség az évek során egyre növekedett. A vállalkozás a nyár legfontosabb színházi eseményei közé számított, ennek megfelelően mind nagyobb publicitást kapott, a pesti bemutatókra a jegyek pillanatokon belül elfogytak. Ezen nem változtattak a sorozat közismert nehézségei, a Zsámbékról való elköltözés kényszerűsége vagy a két alapító tag, Fenyő Iván és Száraz Dénes kiválása sem – sőt, ez utóbbi talán még fokozta is a média érdeklődését. Azon persze lehet vitatkozni, hogy a média – illetve a közönség egy részének – érdeklődését mennyiben táplálták nem kifejezetten esztétikai igények, mint ahogy azon is, hogy a bemutatókról megjelenő írások mennyire tudták láttatni az egyes produkciók, illetve a teljes sorozat szakmai, esztétikai vonatkozásait, ám az e kérdésekre adható szkeptikusabb válaszok sem kérdőjelezik meg az alkotófolyamat különlegességét. Így aztán az AlkalMáté TRUPP történetét izgalmasan, színesen – Dömölky Dániel és Ilovszky Béla kitűnő fotóival gazdagon illusztrálva – bemutató interjúkötet méltó foglalata és lezárása a sorozatnak, s minden bizonnyal számíthat a színházszerető olvasók érdeklődésére. Ám ahhoz, hogy munkájuk ne csupán protokolláris célját érje el, a szerzőknek több csapdát, buktatót is sikeresen el kellett kerülniük.

Az egyik buktató éppen az a publicitás, amely a sorozatot hosszú évek óta kísérte. Máté Gábor és a trupp tagjai igen sokszor nyilatkoztak már magáról a vállalkozásról, illetve az egyes előadásokról. Többen közülük amúgy is szélesebb népszerűségnek örvendenek, következésképpen változatos sajtóorgánumokban nyilvánulnak meg több-kevesebb rendszerességgel – vagyis nem könnyű feladat úgy kérdezni és beszéltetni az alanyokat, hogy a kötet ne a sokszor elhangzott és leírt mondatokat, illetve a jó néhányszor elmesélt történeteket tartalmazza. Ennek kulcsa bizonyosan az, hogy a napi sajtótermékeknél jóval mélyebbre kell ásni az interjúkban, egyfelől tágabb összefüggéseket érzékeltetve, másfelől felmutatva a párhuzamokat és az ellentmondásokat az egyes interjúalanyok által hasonlóan vagy éppen gyökeresen másképpen átélt történetek között. Ami magával hoz egy újabb buktatót is. Sok mindennek, ami a csapat tagjaival az évek alatt történt, gyökere és eredője a közösen megélt főiskolai években rejlik. Vagyis bizonyosan elkerülhetetlen erről az időszakról, a mestereikhez, az oktatási módszerekhez való viszonyukról beszélni, ám ezek teljes feltérképezése, az ellentétes érzések, vélemények analízise nyilvánvalóan szétfeszítené az alapvetően az előadás-sorozatról szóló kötet kereteit. (Miként az is nyilvánvaló, hogy a színházi szakma általános kríziseinek kontextusba állítására sem igen van mód, noha a legtöbb alkalommal, legalább egy-két jelenet erejéig, ezek is megjelentek a produkciókban.) Fontos kérdés továbbá az is, mennyire sikerül szakmai szempontból is szólni az előadásokról – vagyis az, hogy a beszélgetések ne ragadjanak le a személyes vonatkozásoknál, lássunk meg valamit az alkotófolyamatból is. És sarkalatos pont az őszinteség. Ami természetesen bármilyen interjú esetében kulcsfontosságú, de ha egy olyan alkotófolyamatról van szó, amelynek lényegi alapja a szereplők önmagukkal és egymással szembeni kegyetlen őszintesége, akkor az átlagosnál is jobban irritálhatnak az esetleges elhallgatások, maszatolások. (És itt nemcsak magukról az interjúalanyokról van szó; már a bemutatóknak is fontos kérdése volt, hogyan jeleníthetők meg őszintén az egyes szereplők személyes kapcsolatai anélkül, hogy az így színre kerülő „civilek” azt bántónak, méltatlannak éreznék – még inkább érvényes ez a könyvre, ahol a nevesített vagy éppen csak körülírt, de jól felismerhető szereplőknek éppúgy nincs lehetőségük a válaszra, mint a színpadon megjelenített alakmásaiknak.)

Gyárfás Dorka és Somos Ákos munkáját elsősorban azért érzem kifejezetten sikeresnek, mert elkerüli ezeket a buktatókat. Minden interjú mögött érződik a komoly felkészültség; nem általánosak a kérdések, nem a „levegőben lógnak”, hanem az egyes előadások konkrétumaiból indulnak ki, azokra kérdeznek rá. Ez a rákérdezés részben a megjelenített eseményekre, hátterükre vonatkozik, részben azok szakmai megvalósítására. Így a beszélgetésekből nemcsak az általános munkamódszer rajzolódik ki (amelyet a szereplők már korábban, többször is elmeséltek), hanem a produkciók megszerkesztéséről, egyes jelenetek megírásáról is sok információt kapunk. Egyszerre láthatunk rá tehát a közösség belső életére, annak változásaira és az alkotómódszer alakulására, a szakmai műhelytitkokra, ami igazán érzékletessé teszi azt a paradox helyzetet is, hogy az alkotók életrajzi elemekből építkezve állítanak elő fikciót, amelyet a nézők nem kis hányada valóságként néz. Fontos, hogy a szerzők ugyanarra az eseményre, jelenetre több alanynál is rákérdeznek, láttatva a különböző szempontokat is, ezért éppoly markánsan rajzolódnak ki azok az események, amelyek majd mindenki számára egyaránt fontosak, mint azok, amelyekre az alanyok másképpen emlékeznek, illetve amelyeket másképpen éltek meg. A szerzők kiválóan találják meg az arányokat az eltérések bemutatásánál is; minden maszatolás nélkül felmutatják ezeket, de nem provokálják az interjúalanyokat, nem hoznak létre egyoldalú vitákat a beszélgetésekben – az olvasóra bízzák az eltérő álláspontok feldolgozását. Az eltérő nézőpontok természetesen azoknál a szereplőknél hangsúlyosabbak, akik nem tartoztak a közösség szűk magjához, vagy éppen az előadás-sorozat ideje alatt távolodtak el tőle – elsősorban a társulatból kilépő Fenyő Ivánnál és Száraz Dénesnél, de sok érdekességet rejt e szempontból a Czukor Balázzsal vagy Máthé Zsolttal készített interjú is. E beszélgetésekből kiderül, hogy voltak olyan konfliktusok mind a főiskolai évek alatt, mind az előadás-sorozat folyamán, amelyek különböző okokból nem kerültek kibeszélésre, és amelyeknek sokszor tágabb, a kötet kereteit messze meghaladó összefüggései vannak. Czukor Balázs például nem Máté Gáborral való konfliktusának mibenlétét vagy annak feloldatlanságát tartja problematikusnak, hanem azt a gyakorlatot, hogy teljesen elfogadott, ha egy főiskolai tanár üvöltözik a növendékkel. És Száraz Dénes nyilatkozata is erősen elgondolkoztat arról, mennyiben törvényszerű, mennyiben következik a képzés struktúrájából az, hogy vannak, lesznek olyan képességes emberek, akik nem tudnak alkalmazkodni az elvárásokhoz, a képzés módszereihez, s emiatt kudarcsorozatként élik meg azt az időszakot, amely a többiek számára szakmai szempontból is a legfontosabb éveket jelenti. (S noha többen úgy tekintenek Szárazra mint egyedi esetre, kivételre, aki egymaga volt a vesztese azoknak a képzési sajátosságoknak, amelyek az osztályt formálták, éppen a vele folytatott beszélgetésből látszik, hogy a helyzet ennél bonyolultabb. Egyfelől azért, mert Száraz nem egy másfajta színházeszmény híve, térvesztése nem eltérő elvekből vagy esztétikai ideákból következik, másrészt mert hangsúlyt kap másik két osztálytárs unortodox – harmadévben bekövetkező – távozása is.) Ezekhez a tágabb, a szakma és a színészképzés egészét érintő interjúkhoz kapcsolódnak más beszélgetések is: Dömötör András például nyíltan beszél a honi színházi hierarchiával, struktúrával kapcsolatos, a képzésben is megjelenő problémákról, a tanítás abbahagyásáról és Máté Gábortól való finom eltávolodásáról. Ugyanakkor a beszélgetéseknek mégis visszatérően fontos eleme a közösség ereje. Nem a mantrák, a közhelyek szintjén: az elbeszélt történések mutatják meg, hogy az alkalmi konfliktusok, az évek során felhalmozódó, eltérő emberi és szakmai tapasztalatok, no meg a kapcsolatok törvényszerű lazulása ellenére e közösségnek olyan különleges ereje van, amely lehetővé tette/teszi azt, hogy az egykori osztálytársak mindig megtalálhassák azt a közös nyelvet, amelyből kiindulva komoly szakmai eredmény esélyével tudnak együtt dolgozni. És éppúgy nyilvánvalóvá válik Máté Gábor pedagógiai és közösségformáló szerepe, mint ahogy az is, hogy a kívülről gyakran magától értetődően frappánsnak és gördülékenynek tűnő, villámgyorsan elkészülő bemutatókat mennyi kérdés, dilemma és felkészülés előzi meg.

Ahhoz persze, hogy mindez így, a maga teljességében, összetettségében megszólaljon, nem elegendő a szerzők felkészültsége, szakmai tudása, arányérzéke, bizodalma az olvasóban. Kellenek hozzá azok a művészek, akik a beszélgetéseket érezhetően fontosnak tartják, és olyan őszinteséggel válaszolnak a kérdésekre, mint ahogyan az életüket is feltárták és feldolgozták az előadásokban. A trupp tagjai – a már névvel említettek mellett Járó Zsuzsa, Szandtner Anna, Kovács Patrícia, Mészáros Máté, Péter Kata, Gál Kristóf, Mészáros Béla, Vajda Milán, Jordán Adél – olyan érzékletesen, élményszerűen, esendőségüket, konfliktusaikat, szakmai és emberi elfogultságaikat is felvállalva beszélnek az eltelt évekről, hogy azzal valóban a sorozat részévé és egyben méltó lezárásává teszik a könyvet. Amely így sajátos dokumentum, szubjektív élménybeszámoló, szakmai anomáliákról folytatott diskurzus és izgalmas színészportré-gyűjtemény egyszerre, és amely a sorozat rendszeres nézői számára kiválóan alkalmas arra, hogy saját szubjektív benyomásaikat összevessék az itt leírtakkal, ugyanakkor érdekes, gazdag olvasmány azoknak is, akik csak alkalmanként követték a társulat munkáját. És ekként nemcsak funkcionálisan, protokollárisan, de tartalmilag is méltó kerete ennek a tizenhét évnek.

Gyárfás Dorka – Somos Ákos, AlkalMáté TRUPP, Budapest: Park Könyvkiadó, 2022, 280 oldal, 5999 Ft