Alakváltó játék ez a majd két óra hosszú, egy részben lefutó ősbemutató. A magában monologizáló kokainszállítmánnyal, vagyis K-val a címszerepben, úgy kezdődik, mint egy kedélyes Rejtő képregény, s mint kortárs orosz prózán átszűrt, pszichedelikus látomás fejeződik be, a hóban kóborló, arany bundájú, transzszilván medvék jelenetével. A költőként is ismeretes, dramaturg szakos Komán Attila Örkény István drámaírói ösztöndíjjal megtámogatott, drámai költeményként meghatározott művét a frissen végzett színház- és bábrendező, Gardenö Klaudia rendezte.

Fotók: Gordon Eszter

Komán Attila Brassóban született, a felvidéki magyar gyökerekkel rendelkező Gardenö Klaudia pedig Svédországban. Mire a színművészetin találkoztak, már mindketten rendelkeztek színházi, sőt, színészi gyakorlattal is. Az egyetem szétesése és a Covid időszak egymásra rétegződött nehézségei közben tanultak meg együtt munkálkodni, s közös tevékenységüket East End márkanévvel jelölve, egyre több projektet indítottak. A Vígszínház padlásán most megvalósuló bemutató a nagy tapasztalatú Hársing Hilda dramaturgiai segítségével, a Képzőművészeti Egyetem két hallgatója, Herman Anett és Pajor Patrícia által tervezett látványelemek között, Dzsúdló (eredeti nevén Juhász Márton), a borsodi faluból származó, „pop/trap” énekes és dalszövegíró zenéjével került közönség elé. Mondhatjuk, hogy világok találkozásának vagyunk tanúi, kicsiben is, nagyban is.

Paplanmódra letűzött, hófehér pufi-köpönyegben jófejkedik előttünk Kokó, a Kövesi Zombor által megjelenített, 1211 kilogrammnyi tiszta kokain, aminek – vagyis hát akinek – három tételben követjük majd a sorsát. Ez a bezacskózott, lezser világfi lesz a műsorvezetőnk, aki hol kisebb, hol nagyobb odaadással narrálja végig saját „elfogyásának” történetét, egy lényegében üres térben, a Vígszínház Házi Színpadán. A fölvezető jelenetből megtudjuk, hogy 2001-ben volt az a viharos délután, amikor a Dominikai Köztársaság egyik kikötőjében az eperszín mentőmellényben billegő Koós Boglárka, vagyis a Kokóval enyelgve társalgó Hajó gyomrába besuvasztották a szállítmányt, Malagába címezve. Ám a Hajó lapátjának később problémái támadtak a hínárokkal, s a baleset következtében a mázsányi fehér öröm java részét – a szokásos formájú téglácskákba csomagolva – az Azori-szigetek partjaira dobta az ár. 

Az első tétel egy ott élő halászcsalád meggazdagodását és széthullását mutatja, a másodiknak egy magyarországi sorozatszínész és annak a nevelő-nagyanyjától megnyomorított, depressziós élettársnője a főszereplője, a harmadik pedig egy 2016-os, erdélyi házibuli elkábult résztvevőit kergeti ki meghalni, a fagyba. A jobbára fiatalokból álló közönség eleinte zavarba ejtően reagál a látottakra. Kicsit úgy érzem, maguk a játszók is meghökkennek az értelmetlennek tűnő vihogások hallatán, de fegyelmezetten teszik a dolgukat, míg aztán szépen elkeseredik a történet, s a jelenlétjelző kuncogások is abbamaradnak. Az effajta viháncoló kórust vagy a fiatal színészek iránt érzett leküzdhetetlen rajongás, vagy valamiféle vegyi rásegítettség működteti. Mindenesetre az előadást követő esetleges beszélgetések során kiderülhet majd, hogy mire is ez a nagy derültség.

Jólesően hallgatom a közönséges karattyolással váltakozó, emelt beszédet. Az „almapiros hajnal” kifejezés hosszan megül az érzékeinkben, akármilyen idézőjelet biggyeszt is rá a színészi hangsúly. Valahol és valaha egy versben már fölparázslott előttem, de most, ebben a drámai szövegben nagy erővel képzik meg a látomás. S lám, elég egyetlen fénylő pontocska ahhoz, hogy még többet reméljek belőle. Kicsit dülöngél a történet, de meglehet, ez a forma tartalomhoz való idomulása csupán. 

Kevés idővel az előadás után, volt szerencsém elolvasni az alapművet, s akkor néhány dologra rájöttem. Először is: úgy van, ahogy hallás után is sejteni lehet, ez a darab afféle „karácsonyfa-dramaturgiával” jött létre. Már megvoltak a díszek, vagyis léteztek például versek, magukban járó lírai alkotások, amikhez – úgy nagyjából – kitalálódott egy ágas-bogas cselekményszerkezet, s elképzelődtek figurák. A szerencsésebbek szájába illő szövegek kerültek, ezek szinte repülnek, a pechesebb figurák meg olykor „félrebeszélnek”, de úgy, mintha rossz fordítás került volna a dialógussorokba. Az alakok egy részének nincs személyre szóló nyelve. Van egy elsődleges hősünk, ez az első jelenetben Pablo, a fiú, a záróképben meg Alpár, a díler szétesett figurája, (mindkettőt Dino Benjamin játssza, egészen nagyszerűen), leginkább ő a költői „én” közvetítője. A középső tételben Kokó rezonőri megnyilvánulásaiba szorul vissza a poézis, és jut belőle olykor a helyzetbe hozott – Ötvös András, Szilágyi Csenge, Ertl Zsombor, Antóci Dorottya és Csapó Attila által megformált – talált lelkeknek is. Koós Boglárka nemcsak hajóként áll be a történetbe, ő lesz a szürke selyemruhában járó, fémfényű léggömbökkel felékszerezett, színezüst Semmi is a végén.  

A szerző nyilatkozatát idézem: „A darab írásának nagyon korai szakaszában kiderült számomra, hogy mind az éppen keletkező történet, mind az érintett jelenségek, helyzetek és maguk a mondatok is nagyon szerteágazóak. Nem akartam megerőszakolni az anyagot, ezért teret adtam neki és hagytam, hogy azzal a szabadsággal nője ki magát, amire szüksége volt.”  Értem én ezt. Megengedte magának, hogy igazából ne írja meg ezt a kanyarogva folydogáló, epikus drámát, hanem csak ráigazítson a „fára” pár – egyébként igen jó költőt mutató – monológot. De azért az még sincs rendjén, hogy a 12 és 28 Celsius fok közti hőmérséklettel megáldott Azori-szigeteken felnőtt Pablo, téli havas focizásról és hópelyhektől sárga égről beszél az egyébként gyönyörű monológjában. Vagy kicsire nem adunk? Miért nem? Tovább menve: Pablo szájából nem rossz hallani, hogy „több receptorom van a szenvedésre mint a szépre / nem tudok / egyszerűen nem tudok nem rezignált félmosollyal nézni / az emberek szépkényszerére / a belefeledkezés kiolthatatlan vágyára / a mulandóság elleni csuklógyakorlatokra / és a halálfelejtési kísérletek esendő szépségére”. Ez jó. De kétlem, hogy az „imarohamos” Silvia akár csak elgondolni is képes azt, hogy „csak üvöltés van néma homlokom mögött”. Azt meg egyszerűen nem hiszem, hogy Marzio, a halász, leleményesnek találja az Urat, mert „ez alkalommal csillogó kokainnal árasztja el híveit”. Nagy drámai erőt és írói bátorságot érzek viszont az Ötvös András által játszott, egyelőre csak félig megírt, sötét lelkű Gizi, a protézisos rémnagymama alakjában. Ilyen végletesen gonosz, rettentő alakot rég láttam színpadra hívva, és ilyen merészen bemutatva. 

A szöveg olvasásakor még azt is éreztem, hogy nem elképzelhetetlen ennek a műnek egy testesebb, hosszabb próbaidővel elkészített, és erőteljesebb bábos megoldásokkal bíró előadása, amit ugyancsak a világítással izgalmasan gazdálkodó Gardenö Klaudia rendezne. Jelen esetben tudniillik, érzésem szerint, félbe maradt az „elbábosítás”, ami pedig nagy erővel kezdődött meg a zsugorított hajó és az óriás protézis szerepeltetésével. Viszont, épp akkor nem élnek vele, amikor a végső bódulat látomása során szükség lenne vizuális segítségre. Az LSD-vel gazdagított „cseppes víztől” elváltozott Hunor (Ertl Zsombor), kisgatyára vetkőzve, elég visszafogott jelenség teátrálisan, hiába mondják róla, hogy „talpig f…ban” kóvályog köztük. Mire megérkezne az aranymedvék közé, a kéklő hóba, akár mások által mozgatott, életnagyságú bábbá változhatna az ő figurája, akár testprotézis segítségével maga a színész alakulhatna át, magáról már mit sem tudó, irányíthatatlan és életveszélyes, valaha volt emberré.

A sorsok megpecsételődése talán nagyobb hangsúlyt kaphatna ebben a csúszkáló, csavaros haláltáncban. Az rendben, hogy Kokó végig „lazázza” a történéseket, az életekre rácsapódó ajtó döndülése azonban minden esetben nagyobb cezúra, mint ahogy az jelenleg érzékelhető. Elismerésre méltó, hogy a színház vállalta a kissé fésületlen darab, s főképp a nehéz téma bemutatását. Az összjátékban érzek egy leheletnyi bizonytalanságot, a színészcsapat – egyelőre – mintha eltartaná magától kissé ezt az előadást. Bár mindez inkább csak hullámokban és akkor is halványan vehető észre. Egy dolog egészen biztos: nem fog elfogyni egyhamar a produkció közönsége. Mi pedig bizalommal telve várhatjuk, hogy mi érdekeset lehet látni legközelebb az alkotóktól, vagyis, mit ír majd Komán Attila, s mit rendez Gardenö Klaudia, a legifjabb színházi nemzedék e két izgalmas képviselője.  



Mi? Komán Attila: K utazásai
Hol? Vígszínház, Háziszínpad
Kik? Rendező: Gardenö Klaudia Játsszák: Kövesi Zsombor, Ötvös András, Szilágyi Csenge, Dino Benjamin, Ertl Zsombor, Antóci Dorottya, Csapó Attila, Koós Boglárka e.h.

Facebook Comments