Olyan lehet ez nálam, mint a népek életében a háború. Bizonyos idő után elfelejtem, mennyire gyűlölök (mivel nem tudok) kritikát írni, át vagy bét mondani, a pőre véleményemmel leleplezni magam, és akkor újra rá lehet venni, hogy elvállaljam. Nyilván az is számított, hogy nagyjából minden Fekete Ádám rendezés eléggé tetszett, amit idáig láttam, volt, amelyik nagyon – mi baj történhet? Ádám kötete (nem fogok úgy tenni, mintha nem ismernénk egymást) ráadásul nagyon erős hatással volt rám költőként is, a legjobb pillanatban tágított a horizontomon, új utakat nyitott azzal, hogy összezavarta az iránytűmet – gondoltam, legalább egyúttal ezért is lerovom a hálám, felkészült nézője leszek. Ismerve, milyen szériákat futnak a Trafó nagyszínpadán az előadások, igyekeznie kell annak, aki dicsérni szeretne, nem temetni: a Moby Dicket a bemutató másnapján láttam (két hónapja) – el tudom képzelni, hogy jót tett neki az idő.

Na és vajon a regénynek jót tett-e? Jóindulatomban odáig mentem, hogy e korszerűtlen vállalkozás kedvéért mintegy edzésként Melville művét is bezsákoltam, vettem egy nagy levegőt, és átrágtam magam a szövegmonstrumon, noha – dacolva a korszellemmel, és búcsút intve ifjúságomnak – ma már alig-alig olvasok vastag regényeket, aminek okát egészen addig hanyatló szellemi képességeim számlájára írtam, míg életem első olvasószemüvegével újra bebocsátást nem nyertem abba a világba, amely egyszer már bezárult előttem. A kóstolódó ifjúság még bármit behabzsol, amiről azt mondják, a műveltség része, de ötven felé ötszáz oldal felett automatikusan vetődik fel már közben a kérdés: megéri-e. Folyamatos deja vu és spoilerveszély! Még a mondatok is ismerősnek tűntek, egy ponton feladtam, hogy eldöntsem, olvastam is valamikor az ifjúság számára átdolgozott verziót, vagy csak diafilmen láttam. Annyi mindenről tudom, hogy olvastam, amiből nem emlékszem ennyire se. Mindenesetre folytattam a kísérletet: hogy valami, ami nem csak, hogy ennyire nem mai, de a múltamra sem fejtett ki különösebb hatást, milyen hosszan tud lekötni, miközben olvashatnék mást is.

Fotók: Simon Iringó

Nem lehet azt mondani, hogy már útközben megbántam. Egyfelől a nagyepika benyel, másfelől már rákészülve is büszke voltam magamra, amiért deres halántékkal a Moby Dicket olvasom. Nyilván nem kalandregényként, hanem jobb híján a stíluson élvezkedve. Ez kiskamaszként még nem ment volna, abban az időben, amikor Ádám Melville-t, én Farley Mowattól a Meg kell ölni a bálnát? olvastam. De azóta sem volt olyan ember-állat konfliktus, amelyikben az ember pártján álltam volna. Ez most is okozott némi nehézséget, lényegre törően jegyzi meg egy másik nagy amerikai ikon olvasása kapcsán egy harmadik (Vonnegut): „Hemingway vitathatatlanul elsőrangú művész, csodálatos lelke akkora volt, mint a Kilimandzsáró. De a témái – bikaviadalok, szinte teljesen elfeledett háborúk, nagy állatok élvezetből történő lelövöldözése – manapság egy kissé megnehezítik könyveinek elolvasását. A természetvédelem, az állatokkal kapcsolatos humanizmus és az úgynevezett hadművészet iránti undor mára elől áll az általános értékek rangsorában. … Gondoljunk bele, manapság ki dicsekedne azzal, hogy megölt három oroszlánt, és most a negyedik oroszlán lepuffantásának esélyeit latolgatja. … Sietek azonban leszögezni, hogy bár zavar manapság Hemingway témaválasztása, de a lecsupaszított nyelv általa felfedezett hatalma mindig ámulatba ejt és gyönyörködtet.”

És hogy nem légből kapott a párhuzam, abban a Moly.hu olvasója is megerősít: „Ez a komótos, régi, elbeszélő/elmesélő stílus, akár csak Az öreg halász és a tengernél, elvarázsolt. Stílusosan úgy lehet elveszni ebben a történetben, mint amikor felfekszünk a vízre és csak lebegünk; a történet sodor magával.”

Először azért írtam be a Google-be a ’Moby Dick’ keresőkifejezést, mert nem találtam a példányomat, másodszor már emésztést serkentő értelmezéseket keresve monitoroztam a közvéleményt. Nagyon akartam, hogy hasson rám az előadás, hogy minden utalását értsem.

Ez lehetett a hiba.

Mert mi van, ha a katarzis előfeltétele a készületlenség, ami gyakorlott művészet-fogyasztók esetében csak akkor valósulhat meg, ha a befogadó – önsorsrontó módon – lemondással-ellenállással a szívében érkezik: úgysem fog sikerülni. Nem engedem elcsábítani (becsapni) magam. Akkor győzöm le a művet, ha nem hat rám, akkor értem meg, hogyan akart hatni, ha nem engedem, hogy hasson. Ha segíteni akarok az előadásnak, azzal megölöm.

Érzékelem, persze, hogy ez nem kritika. Az szolgáljon mentségemül, hogy az előadáshoz hasonló módon én is inkább a műfajjal küzdök, mint az anyaggal. Tök fölöslegesnek bizonyultak az előkészületek. Nem segítettek megtudni, mi vár rám.

Október 8-án tapintható volt, hogy a félcivil szereplők bírják a Trafó teltházas közönségének szimpátiáját. A két színész, a meggyötört és a tétova rendező, az alázatos virtuóz, a gordonkahangú teoretikus és persze maga Ádám is mind olyan alakok, akiken szívesen megpihen a szem, jelenségek színpadi értelemben is, és nem csak akkor, amikor a szöveg dolgot ad nekik – nagy művek hordozói, a létezésükkel hatnak. Ki ne zárkózna össze velük egy hajóba (olvasókörbe) akkor is, ha nem teljesen világos a cél.

Egyfelől neoavangarde gesztus-műként az előadás önmagán demonstrálta a szövegtengerbe fulladás imaginárius élményét (amikor a jelek-asszociációk burjánoztatásával, egy túlterheléses támadással sikerül kikapcsolni az értelmezést – ez csak auditív formában lehetséges, mivelhogy színházban képtelenség visszalapozni). „Feltételezéseink szerint a szerző kamaszkori fantáziáját olyannyira magával ragadta Herman Melville azonos című regénye, hogy soha többé nem tudott szabadulni tőle – lelkének egy része, úgy mondják, örökre elsüllyedt a Moby Dick végtelen szövegóceánjában.” Így már érthető, miért nem akarja a rendezés vezetni a figyelmemet. (Maximum tévútra – hosszan előkészített, mellékesen kipukkadó gesztusokkal.)

A színpadkép rendetlensége olyan fokú, hogy biztosra vehetjük: volt ideje elfajulni (albérlet? költözés? fedélköz!). A széthányt könyvtár a zsezsgésig részletgazdag, ingerként hat mindegyik cím (értem-e, hogy mi köze ennek az egésznek Eric Berne-hez?). De az előadás gondoskodik arról, hogy ne tudjak elmerülni a képben, csak ha elengedem a szöveget. („Egyre sötétebb zsírrétegekben vájkálunk, Moby Dick kilencventonnás, szigonysebekkel telitűzdelt leírórészeiben.” – aztán ellovagolunk egy tizennyolcadik századi tájleírásba.)

Az nem kérdés, hogy egyfajta lebegést, a hajóút időtlen egymásra utaltságának érzését megkaptuk. Míg állni látszék az idő, a szöveg végig padlógázzal tép. Másfél órányi szólamokra osztott, rendkívüli intenzitású szabadverset hallunk, nem is tudatfolyamot, de deltatorkolatot, vagy még inkább magát az óceánt, egy fixált elme oratóriumszerű kiteljesedését. És ahhoz, hogy csak megközelítőleg is értsük, amit hallunk, nagyon kell figyelnünk. Azt veszem észre, hogy többek is – nem, nem alszanak, hanem – ahhoz, hogy követni tudják a szöveget, inkább elfordítják a fejüket a színpadtól, kikapcsolják a látványt. Pontosan ugyanez történt velem amikor otthon hagytam a szemüvegem, és tíz perc próbálkozás után úgy döntöttem a vonaton, hogy keresek egy hangoskönyv-változatot. Találtam is. De újra és újra vissza kellett tekernem, míg be nem csuktam a szemem, mert folyton elterelte a figyelmemet az elsuhanó és egyébként ingerszegény táj. Itt is volt, akinek csak a testtartásán látszott, hogy feszülten figyel. És közben lemarad.

Pontos indikátor, hogy a szórványosan előforduló direkt szóviccek (tisztelt nyáj -dinsztelt máj; azt jegyezd meg legalább, hogy angolul a leg a láb) épp csak nyíltszíni tapsot nem kapnak. Csak hát két jól irányzott szigony közt, színpadi akcióba ágyazottság nélkül a szöveg szöveg marad, amihez maximum intellektuálisan vagyok képes viszonyulni – vagy duruzsolás, zene, atmoszféra, ha kinyitom a szemem. Mikor később a súgópéldányt olvastam a legnagyobb élvezettel, és a felfedezés örömével, be kellett látnom, hogy a szememmel jobban tudok figyelni, mint a fülemmel, a versfelolvasásoktól is ezért idegenkedhettem mindig, és ha csak tehettem, a szöveget követtem az ölemben, nem az előadót néztem a színpadon.

Gondolkoznék-e róla ennyit, ha nem kéne beszámolnom arról, mire jutottam? És vajon az előadás elérte-e azzal a célját, hogy rájönni vélek, mit akart demonstrálni? Unalmat unalommal ábrázolni, elkészíteni az 1:1 arányú világtérképet, belefulladni-fullasztani a szövegbe, ami nem csak az óceán, de a soktonnás bálnatest maga.

Még behajózás előtt (negyed óra után átültetik a nézőket a nézőtérről a hajópadba), ahogy borítékolható volt, felbukkant a Jónás-motívum is, ráerősítve arra az asszociációra, hogy a cethal maga a befogadhatatlan-feldolgozhatatlan regény, és szereplőinek (akiket kiszabadítani lenne hivatott az előadás?) fikcióba zárt, kötöttpályás sorsa elégtételért kiált. („…és ti mégis szívesebben éltek egy májbeteg hulla álmába börtönözve, mint szeretteitek körében, és ebben a betegességben megdicsőülve álom és ébrenlét peremén vesztegeltek élethossziglan, az őrült feleslegesség glóriájával fejeteken”)

A másik cél (szándék) a sokszólamú önvallomásé lehetett (hogy az eredeti művet akarnák interpretálni, az fel sem merül, annyira „meta” az előadás), mint például a korábbi A Jeditanács összeül című munkában. Ádám – hangsúlyosan szerzőként – abban is szerepelt.

Ádám színpadi produkciója (és tartok tőle, de valószínűleg nem jobban nála, hogy esetében minden természetes megnyilvánulás is produkció számba megy, hogy ő nem tud leszállni a hajóról-színpadról) a (mozgás- és az ebből következő beszéd-)sérültséget mint alapállapotot nagyítja fel és tünteti el, teszi jelenlétté. Ő van reflektorfényben, aki ezzel él, mégis te fogsz a kondíciókról hamarabb megfeledkezni. Mert te el tudsz tekinteni tőlük.

Ádám azonosulása Ahabbal az evidencia erejével hat (elég csak a fulladás nagyon is konkrét motívumára utalni). „Én értem, hogy visszakaptam valamit – nem is – hozzájutottam valamihez, amim sosem volt, és amiről mindenki kijelentette, hogy nem lehet az enyém – mégis – úgy érzem magam, mint jó karban lévő öregember – az apám apja lehetnék, a protézisem óta.” Tánca az előadás csúcspontja még akkor is, ha nem először látom. Az a fajta vallomásosság, aminél az se baj, ha van egy kis önterápiás stichje. A szöveget mégis a két színész Egger Géza (Izgága) és Czukor Balázs (Izzó) tudja legjobban megszólaltatni, Czukor Balázs szuggesztív jelenete mindent érvénytelenít, amit eddig mondtam. Attól azért még mondom tovább.

Ha nem is törvényszerű, de tanulságos, hogy nem csak Ahab-Ádám győzedelmeskedett az átirattal a fantáziáját foglyul ejtő behemóton („egyetlen szótag sem a tiéd”), hanem a szerző is a rendezőn – Ádámot, a minden(es)t legyőzte a szöveg, amit alkotott. Mintha a Moby Dick kibelezése után nem jutott volna elég eszébe arról, hogy mihez lehetne kezdeni az aktuális szöveg zárójeleivel, jelenetcímeivel a színpadon. („…vonzódása az írott szóhoz kétesértékű horgonyként ereszkedik a mélységbe…”)

Az előadás határozott (és számomra némiképp esetlegesnek tűnő – de valamit biztos nem tudok) gesztussal rúgja el magát a regénytől, szedi fel a horgonyt Nantucketben egy másik referencia, John Berryman amerikai költő megidézésével. Ha mindent szabad, akkor csak magáért felel, cserébe nem lehet rajta számonkérni Melville-t. (Tandori tollára méltó fatális evidencia-véletlen, hogy Kabai Lóránt „öngyilkosságát bejelentő” akkortájt megjelent utolsó novellája ezzel a mondattal kezdődik a Literán: „Nevezz mondjuk Ismáelnek” — mondja beszélgetésünk végén Sándor a kiskovácsi pszichiátriai intézet parkjában, ahol nagyjából húsz évvel miskolci megismerkedésünk után teljesen véletlenül találkoztunk. – Össze vagyunk zárva.)

Mivel a priváttal is kacérkodó radikálisan személyes (amiről az ember személyesen inkább nem kérdez) végig egymásba van játszva a szimbolikussal, és az interpretációt használja álcául-ürügyül az önreflexív vallomásra, a Zsótér Sándor által sokszor emlegetett Pip – azon túl, hogy a regény mellékalakja – lehet akár egy a próbafolyamat közben kiugrott szereplő, egy előre megjósoltan bealvó néző („A szövegek nem alszanak, uram. Maximum beléjükalszanak. Éberek koporsójukban, az örökkévalóságig”), vagy akár én magam is, aki egy ponton szintén kiugrottam a csónakból, és inkább figyeltem a tevést-vevést a szememmel, mint a szöveget a fülemmel. Azt majd úgyis elkérem utána.

Mi? Fekete Ádám: Moby Dick, vagy a fehér bálna
Hol? Trafó
Kik? Rendező: Fekete Ádám. Szereplők: Fehér Balázs Benő, Laboda Kornél, Egger Géza, Czukor Balázs, Zsótér Sándor, Sipos Balázs, Kiss Rajmund, Fekete Ádám. Rendezőasszisztens: Purosz Leonidasz. Látvány: Molnár Anna. Fényterv: Langó Ádám.