Az, hogy a Diótörő a karácsonyi időszak elengedhetetlen velejárója, manapság alapvetésnek tűnik Európa nagy részén és Amerikában is. Ám a huszadik század talán legsikeresebb balettjének története korántsem indult ilyen egyértelműen: a zeneszerző Csajkovszkij és a koreográfus Marius Petipa második együttműködésével már a kezdetekkor gondok adódtak.

Egyrészről a komponista is küszködött a zene megírásával különböző okokból, másrészről Petipa épphogy elkezdte a munkát, máris megbetegedett, és asszisztensére, Lev Ivanovra kellett bíznia a koreográfiát. Ugyan Ivanov már bizonyította korábban, hogy tehetséges táncalkotó, ráadásul rendkívül muzikális is volt (egy alkalommal, amikor a szentpétervári Marinszkij próbájára nem érkezett meg a zenei kísérő, ő ült le a zongorához, és emlékezetből lejátszotta a teljes balettzenét), ám sokkal szervezetlenebb volt Petipánál, így a próbák is elég kaotikus mederben folytak. Ráadásul a librettó, amelyet E. T. A. Hoffmann kisregénye és az abból id. Alexandre Dumas által készített francia átirat alapján írtak a Marinszkij illetékesei, szintén elég zavarosnak tűnt. Végül mindezen baljós előjelek után 1892. december 18-án került sor a Diótörő bemutatójára – egy estén Csajkovszkij egyfelvonásos operájával, a Jolantá-val. Habár született néhány elismerő írás is a balettről, a közönség és a legtöbb kritikus egyetértett abban, hogy a cselekmény kaotikus, ráadásul az első felvonás csupa sztori és nincs benne semmi tánc, ellenben a második felvonás csupa tánc, és nincs benne semmi sztori. A gyerekek prominens szerepe – ami manapság a legtöbb előadás egyik fő vonzereje – szintén nem aratott túl nagy sikert. A Diótörő mindössze 11 előadás után lekerült a Marinszkij repertoárjáról, és Csajkovszkij alig egy évvel később abban a tudatban halt meg, hogy utolsó balettzenéje gyakorlatilag megbukott.

Royal Ballet: Diótörő. Fotó: Tristram Kenton / The Royal Opera House

 A következő évtizedekben készült néhány Diótörő-produkció Oroszországban, Európában és Amerikában is, ám a ma ismert népszerűség útján George Balanchine 1954-es, a New York City Ballet számára készített adaptációja, és annak 1957-es és ’58-as televíziós közvetítése indította el a Diótörőt. Balanchine, a Marinszkij egykori táncosa ismerte ugyan Lev Ivanov eredeti koreográfiáját, de csak néhány részletet tartott meg belőle, és jórészt a maga képére formálta a darabot. Ezzel egyben hagyományt is teremtett: míg sok más klasszikusból ma is az eredeti verziót lehetőleg minél jobban megőrző koreográfiát mutatnak be a nagy társulatok, addig a Diótörőből általában a legtöbb együttes saját változatot készített. A televíziós közvetítés egy egész nemzet kedvencévé emelte a Diótörőt, és az elmúlt évtizedekben már Amerika-szerte minden profi és amatőr balett-társulat ezzel a darabbal köszönti a karácsonyt. Az „őrület” átterjedt Európára is, sőt, eredeti hazájában, Oroszországban is újra meghonosodott a Diótörő (Vaszilij Vajnonen koreográfiájával, amelyet néhány évvel ezelőttig a Magyar Állami Operaház is repertoárján tartott), habár ott a mai napig nem kötődik az előadása az év végi ünnepi időszakhoz.

Az utóbbi néhány évben azonban ismét megkérdőjeleződött a Diótörő megingathatatlannak hitt népszerűsége: a második felvonás nemzeti táncait, elsősorban a kínai és az arab táncot ugyanis sztereotip ábrázolásmóddal, sőt, időnként egyenesen rasszizmussal vádolták, néhányan pedig még ennél is tovább mentek, és a darabban a cári Oroszország elnyomó, imperialista politikájának sötét lenyomatát vélték felfedezni. Ezek a vádak aztán sok esetben izgalmas és konstruktív vitákhoz vezettek, és számos előadásban át is dolgozták a kérdéses részeket. Ez rendjén is van így, hiszen a művészet élő dolog, és ahogy mondani szokták, vannak hagyományok, amelyek érdemesek a megőrzésre, míg vannak, amelyek kevésbé. (Balanchine Diótörőjének arab tánca például véleményem szerint rasszista felhangok nélkül is meglehetősen idétlen és idejét múlt). Azonban volt, ahol sikerült kiönteni a fürdővízzel együtt a gyereket is: a Berliner Staatsballett például 2021-ben úgy döntött, hogy egyszerűen leveszi repertoárjáról a szintén rasszizmussal vádolt Diótörő-produkcióját.

Royal Ballet: Diótörő. Fotó: Tristram Kenton / The Royal Opera House

Nos, míg a németek hajlamosak túlzásokba esni éppen aktuális ideológiák mentén, addig szerencsére a jóval visszafogottabb angoloknál szóba sem jött egy olyan előadás eltörlése, amely egyébként a világ legtöbb balettegyüttesénél az éves bevétel jelentős hányadát termeli ki, egyben jó lehetőséget biztosít a helyi balettnövendékeknek színpadi gyakorlat szerzésére, a társulat tagjai számára pedig a kisebb-nagyobb szerepeken keresztüli fokozatos fejlődésre. Balanchine-hoz hasonlóan a londoni Royal Ballet koreográfusa, Peter Wright is megőrizte Ivanov alkotásának néhány momentumát, ám legnagyobb részt eredeti koreográfiát készített a saját, 1984-ben bemutatott verziójához. Az idén 96 éves alkotó 1999-ben átdolgozta némileg az előadást, ezt a változatot láthatja a közönség most már évek óta Európa-szerte – a mozis közvetítésnek köszönhetően. 

Az ősbemutató óta eltelt 130 évben sokan, sokféleképpen próbálták megoldani a Diótörő dramaturgiai problémáit – több-kevesebb sikerrel. Wright produkciója is tartalmaz néhány abszurdabb elemet (rejtély például, hogy miért libben át egy ponton egy oroszlán a karácsonyfa előtt, és a főszereplő kislányt segítő angyalok is meglehetősen giccsesek és szükségtelenek), de összességében elég jó keretet talál a darab talán legproblematikusabb kérdéséhez, a való világ és az álmok/fantázia birodalmának egymásba olvadásához. Az ő verziójában az egész cselekmény mozgatórugója Drosselmeyer, akinek az unokaöccsét, Hans-Petert diótörő bábuvá változtatta a gonosz Egérkirály. Az egyetlen módja az átok megtörésének az, ha Diótörő legyőzi az Egérkirályt, és ha talál egy lányt, aki szeretni fogja a taszító külső megjelenése ellenére is. Amikor Drosselmeyert barátai, a Stahlbaum házaspár meghívják karácsonyi ünnepségükre, a varázsló meglátja a kiváló lehetőséget, és a házigazdák kislányát, Clarát (más verziókban Marie, a magyar előadásokban általában Marika) szemeli ki Hans Peter megmentésére. Ezért ajándékozza neki a diótörő-babát, éjfél után pedig bevezeti a lányt abba a bizonyos fantáziavilágba, ahol aztán a főhős – Clara hathatós segítségével – legyőzi az Egérkirályt. Az Édességek Birodalmába tett kirándulás és ünnepség után Clara végül ismét a szülői házban találja magát, az utcára kiszaladva pedig összetalálkozik egy furcsán ismerős fiatalemberrel. Drosselmeyer eközben műhelyében imádkozik, hogy sikerüljön a terve. Hamarosan beállít hozzá az unokaöccse, így végre megnyugodhat: sikerült megtörni az átkot. 

Volksoper, Wien: Jolanta és a Diótörő. Fotó: Ashley Taylor/Wiener Staatsballett

A Royal Ballet társulata az elmúlt években olyan egységesen erős színvonallal büszkélkedhet, hogy egyáltalán nem okoz nekik gondot megfelelő számú szereposztást kiállítani a hosszú Diótörő-szériára, sőt, sok esetben a kisebb szólószerepeket is első szólisták, vagy akár principálok táncolják. Wright koreográfiájában (néhány más verziótól eltérően) Clarát és a Diótörőt is felnőtt táncosok alakítják, és ezek a szerepek egyben előszobái is a második felvonásbeli Cukorhercegnő és Herceg szerepének. Olyannyira, hogy az idei mozis közvetítés Diótörője, Joseph Sissens egy későbbi szereposztásban már idén debütált is Hercegként – a hagyományok megújításának jegyében a fekete bőrű táncosnak külön parókát készítettek az alkalomra: az aranyszőke frizurába ezúttal afrofonatok kerültek. Sissens robusztus, de megnyerő Diótörője mellett Sae Maeda táncolja Clarát – könnyedén és elbűvölően. Wright verziójának különlegessége, hogy a nemzeti táncokba a fiatal párost is bevonják, így a kínai táncban például Clarát is megpörgeti a két férfi táncos, míg az orosz táncban a Diótörő is bemutat pár virtuóz elemet. És ha már nemzeti táncok: természetesen azért a Royal Ballet-t sem hagyta érintetlenül a változás szele, így ők is eszközöltek néhány módosítást a kifogásolt divertissement-okon. Az orosz tánc előadóit például megszabadították nevetséges szakálluktól és fejfedőjüktől, de a legfontosabb átdolgozáson az arab tánc esett át, amelyet kritikusai a három férfi-egy nő felállásban túlságosan háremszerűnek találtak, így 2022-ben duettként született újjá. 

A mozis közvetítés szereposztásában Fumi Kaneko táncolja a Cukortündért: az oszakai születésű balerina hajszálpontos technikája és mértéktartó eleganciája mellett bájosságával is elvarázsolja a közönséget – különösen a nagy pas-de-deux-ben. Ebben persze komoly segítsége is akad a Royal Ballet első walesi származású principálja, William Bracewell Hercegének személyében, aki biztos kezű partner a visszafogott, ám korántsem könnyű koreográfiájú duettben, a szólójában pedig elsősorban puha ugrásaival tűnik ki. A kisebb-nagyobb szólók előadói és a balettkar is egyenletesen magas színvonalat hoznak, így a táncra biztosan nem lehet panaszunk – a cselekmény apróbb furcsaságain és megbicsaklásain pedig bőven átlendít minket az ünnepi hangulat varázsa, és persze Csajkovszkij lenyűgöző zenéje.

Volksoper, Wien: Jolanta és a Diótörő. Fotó: Ashley Taylor/Wiener Staatsballett

Habár nem kommunikálták a berliniekhez hasonlóan nyíltan, szakmai pletykák szerint a bécsi Staatsoper műsoráról is a rasszizmus-vádak miatt került le néhány évvel ezelőtt a Diótörő. Talán részben ennek a hiánynak a pótlására (és amikor hiányt említek, nem csak művészi, de anyagi hiányról is beszélek) választotta első bécsi rendezésének Lotte de Beer, a Volksoper szeptemberben hivatalba lépett új igazgatója a Jolanta és a Diótörő című produkciót. A 130 évvel ezelőtti bemutató után 2016-ban szerepelt először újra közös estén Csajkovszkij két műve: a Párizsi Operában Dmitrij Csernyakov rendező állította őket színpadra (a balettet három koreográfus: Arthur Pita, Edouard Lock és Sidi Larbi Cherkaoui jegyzi). Habár Csernyakov double billje is húzott egy laza összekötő szálat a két mű közé, Lotte de Beer és csapata ennél is tovább mennek, és egy előadássá elegyítették a két alkotást. Omer Meir Wellber zenei vezető szerint a zene ötvözése viszonylag problémamentes feladat volt, hiszen a művek keletkezésekor Csajkovszkij már kiforrott alkotó volt, ráadásul hasonló időszakban írta őket, így stílusuk, hangszerelésük között is sok az átfedés. Trükkösebb lehetett a két darabot dramaturgiailag összeházasítani, de Peter te Nuyl és Anne do Paço dramaturgok meglepően érvényes megoldást találtak erre. Az opera eredeti cselekménye szerint Jolanta egy vak hercegnő, aki elől apja, René király eltitkolja betegségét – a lány nem tudja, hogy létezik a látás képessége, és apja mindenkinek, aki a közelébe megy, megtiltja, hogy színekről, fényekről vagy egyáltalán látható dolgokról beszéljen neki. Miközben Jolanta egy szerető és védett, ám egyben elszigetelt környezetben nevelkedik, kezd benne felébredni az érzés, hogy túl keveset ismer a világból. Amikor pedig egy gróf véletlenül átjut a szigorúan védett palota falain és egymásba szeretnek Jolantával, a látszat nem tartható fenn tovább. Lotte de Beer koncepciója szerint a vak Jolanta rendkívül intenzív fantáziával és belső világgal rendelkezik, amelybe rendszeresen betekintést is enged a nézőknek – ezek a jelenetek pedig a Diótörő álomvilágának képében és karakterei által elevenednek meg előttünk. Minden kamaszlányhoz hasonlóan képzeletében Jolanta is találkozik egy herceggel; később apja túlféltését egyfajta fullasztó rémálomként éli meg, amelyben többek közt hatalmas egerek üldözik. A gróffal való találkozáskor bimbózó szerelmüket egy a Diótörő és Jolanta álombeli alteregója közötti duett szimbolizálja. Az opera végül happy enddel zárul, hiszen Jolanta visszanyeri a látását, és hozzámehet újdonsült szerelméhez, egyúttal kinyílik számára a világ. Ám de Beer hozzábiggyeszt egy keserédes epilógust az operához: úgy gondolja, hogy miközben a felnőtté válás új távlatokat nyit az ember életében, egyben azzal is jár, hogy az ember elveszít valamit a naivitásából, a világ iránti vak(!)hitéből és bizalmából. Ezért, hogy könnyebb legyen elviselnie a valóság prózaiságát, az utolsó jelenetben Jolanta egyesíti két világát, fantáziájának szereplői megjelennek a valós emberek mellett, és mindezt alátámasztja a balett és az opera zenéjének egymásra montírozódása is.

Lotte de Beer elegye már csak azért is okos, mert teljesen nyilvánvalóvá teszi Jolanta vakságának szimbolikus voltát, ezáltal elveszi az eredeti cselekmény némileg abszurd élét. A két világ közötti kontrasztot látványosan teszik kézzelfoghatóvá Jorine van Beek jelmezei: a Diótörő-féle álomvilágban minden hatalmas, élénk és színes, míg a való világ minimalista, szürke, kevés színt enged be. Az előadás gyenge pontja a tánc: a Diótörő-hagyományoknak megfelelően itt is balettnövendékek, a Staatsoper akadémiájának tanulói táncolnak, ám Andrej Kajdanovszkij koreográfiája csak középszerűnél kicsit rosszabb modern balettes kliséket vonultat fel kulcsfontosságú jelenetekben. Kár érte, mert egy kifejezőbb és izgalmasabb koreográfia még jobban alátámaszthatta volna a rendezői koncepciót, így azonban csak az ordító különbség marad a mesteri zene és a vele lépést tartó látvány, a másik oldalon pedig a szegényes mozgásvilág között.

Royal Ballet: Diótörő. Fotó: Tristram Kenton / The Royal Opera House

Összességében színházi kísérletként érdekes és jórészt sikeres vállalkozásnak mondható Lotte de Beer Jolanta és a Diótörője – ám hogy megállja-e a helyét (egy „szimpla” Diótörő-előadáshoz hasonlóan) családi előadásként, aminek hirdették, az számomra erősen kétséges. Persze az álombirodalom izgalmas látványvilága és a táncosok lekötik ideig-óráig a gyerekeket is, de az egész produkció valójában a Jolanta-operának az eredetinél jóval komplexebb változata, tele metaforákkal, szimbólumokkal, és nagyon is húsbavágó témákkal, amely gyakorlatilag nyomokban sem tartalmazza a Diótörő cukormázas karácsonyi varázsát. Így talán nem véletlen, hogy a második felvonás közepe felé a környékemen ülő gyerekek már mind édesdeden aludtak, rosszabb esetben látványosan unatkoztak. 

A Diótörő minden tökéletlenségével együtt nagyon fontos szerepet tölt be a legtöbb balett-társulat életében, emellett pedig gyerekek tömegének jelenti a belépőt a balett világába; az első, gyakran egy életre meghatározó élményt. Emellett büszkélkedhet egy olyan erénnyel, amivel nagyon sok klasszikus balett nem: Csajkovszkij zenéje ugyanis vitathatatlanul a legminőségibb eredeti balettzenék közé tartozik. „A hagyományt táplálni kell, hogy életben maradjon”, írja Omer Meir Wellber a Jolanta és a Diótörő műsorfüzetében, és én csak egyetérteni tudok vele. A következő évek fogják megmutatni, hogy sok szempontból terhelt korunkban hogyan boldogulnak ezzel a feladattal a különböző együttesek. 

Szerzőnk a londoni Diótörőt online közvetítésen, a bécsi előadást élőben látta.