Magyar–macedón összművészeti projektbe vágott bele Levko Esztella és Száger Zsuzsanna. Összművészeti, hiszen storytelling-esteken és színházi ősbemutatón keresztül ötvözik a képzőművészetet és a színházat, rávilágítva egy fontos társadalmi problémára, a női egyenjogúság kérdésére. A színházi előadás a kortárs macedón írónő, Rumena Buzsarovszka azonos című kötetének hat novellájából dolgozik, s azt a kérdést feszegeti, hogy vajon az egyes történetek középpontjában álló nők mit tehetnek, egyáltalán tudnak-e, akarnak-e tenni az egyenjogúságért.

Fotók: Toldy Miklós

Levko Esztella és Száger Zsuzsanna a hat különálló történetben hús-vér nőket alakítanak. Nőket, akik néha hibáznak. Férjüknek alárendelt vagy éppen megcsalt feleségeket, szerepükbe belefásult családanyákat, férjük helyett szeretőjükre gondoló özvegyeket és kíváncsi szeretőket. Nőket, akiknek az élete férfiak körül forog, akik férfiakon keresztül definiálják magukat. A karakterek karcos humorral, iróniával, gyakran öniróniával beszélnek mindennapjaikról s a férfiakhoz való viszonyukról. Történeteiket rendszerint monológok formájában halljuk, mintha csak egy barátnőjüknek mesélnének otthon. Az étkezőasztalnál vagy a fotelban ülve tárják elénk gondolataikat, közben teát kortyolgatnak vagy épp süteményt készítenek. Kezdetben egy-egy elszólás utal csak arra, hogy ez számukra a legkevésbé sem nyugalmi helyzet. „Pillanat, lejárt a mosógép, ki kell teregetnem a férjem ruháit” – mondják, hiszen az ő valóságukban a házimunka elvégzése és a férj elégedettsége mindenek felett áll.

Az első jelenet két történetet állít párhuzamba. „Férjem, a költő”, „Férjem, a festő” – olvassuk a kivetített címeket, Levko Esztella és Száger Zsuzsanna pedig csillogó szemekkel, már-már kamaszos lelkesedéssel mesélik karaktereik férjükkel való megismerkedését. A két történet több ponton egybevág, éppen ezért erősítik fel egymást. Alaphelyzetük hasonló: adott egy fiatal nő, aki beleszeret egy nála idősebb férfiba. A férfi művész, vagy legalábbis foglalkozik művészettel, ami a nőnek eleinte imponál, ám hamar megunja, hogy a férfit csak a saját művészete foglalkoztatja, és hogy folyton ajnározni kell. A két férfi hasonlóképp vélekedik a nőkről: „Az összes nagy művész férfi. A férfi a szellem, a nő a test. A férfi a kreativitás, a nő a praktikum. (…) A nő nem lehet művész – az nem sajátja a természetének” – vallja az egyikük. „Ha tényleg tudnád a történelmet, nem kellene készülnöd az órákra. Te csak magolj!” – így a másik. A két nő megküzdési stratégiája azonban erősen eltér egymástól. Levko Esztella karaktere whiskyt tölt teáscsészéjébe, s férje kérésére (parancsára?) minden éjjel kinyílik, mint egy orchidea. Száger Zsuzsanna karaktere másik utat választ: élesen bírálja nőgyógyász férje festményeit, melyek szerinte egytől egyig azt az egyetlen dolgot ábrázolják, ami a férfi minden tudásának alapja: a női nemi szervet; majd büszkén, emelt fővel, pátoszosan olvassa fel versét a szeretőjéről. Beletörődés és bűnös kitörés – két különböző út. Pass Andreának azonban nem célja sem az ítélkezés, sem az útmutatás, rendezése nem démonizálja sem a férfiakat, sem a nőket, s nem kínál megoldási javaslatot egyik problémára sem.

A harmadik történet A házasságtörés címet viseli. Tánya (Levko Esztella) eltökélten igyekszik igazolni gyanakvását, miszerint férjének szeretője van. S a gyanú beigazolódik. Szandra (Száger Zsuzsanna), az özvegy szomszédasszony magát összehúzva, ijedten pislogva hallgatja őt, mint aki éppen olyasvalamiről szerez tudomást, amiről a másiknak nem lenne szabad beszélni. Levko játéka a dühtől az elkeseredésig, onnan a fásultságig, végül a megfékezhetetlen bosszúvágyig eljutó nő érzelemtengerét tárja elénk gyors, hullámcsapásszerű váltásokkal, heves gesztusokkal. Ezzel szemben Száger Szandrájának ragyogó tekintete gyermeki izgatottságot tükröz, cinkossága szomszédasszonya hajmeresztő, a férje ellen indított bosszúhadjáratában mintha színt vinne az ő szürke hétköznapjaiba. De nem Szandra energiaáramlásról szóló prédikációja vagy épp fényes jövőt ígérő jóslata az, ami végül lecsendesíti Tányát, hanem sokkal inkább anyja beletörődésre ösztönző mondatai: „Ő a férjed. Te választottad, neked kell elviselned. (…) Tapasztalatból mondom.” Ez a szemlélet tökéletesen mutatja, hogy gyakran teljesen kívül esik a nők perspektíváján az egyenjogúság lehetősége. A beletörődés olyan hozzáállás, amely a szocializáció része, s örökérvényű, generációkon átívelő igazságként van jelen.

Ezen a ponton érdemes kitérni az előadás összművészeti jellegére, a színház és a képzőművészet fúziójára. A produkció látványát Fajgerné Dudás Andrea festőművész tervezte, akinek munkásságában a nők szerepe, helyzete és maga a nőiség kiemelkedő szerepet kap. A képzőművészet nem csak az előadás látványvilágát támogatja, hiszen a festmények szereplőkké is válnak, különösen az, amelyik egy arc nélküli, összenőtt szemöldökű, kigombolt ingű, „univerzális” férfit ábrázol, akit a nők azzal, hogy több történetben mint férjükhöz szólnak hozzá, arcot és konkrét személyiséget adnak neki, életre keltenek.

Sem A leves, sem a Lile, sem a Nőnap című történet nem törekszik a középpontjában álló nő felmentésére. A levesben és a Nőnapban a szeretőké a főszerep, de nem a megcsalt, hanem a félrelépő feleséget látjuk a színpadon, mindkétszer Száger Zsuzsanna alakításában. A leves egy gyászoló feleséget mutat be, aki saját bevallása szerint rosszul van a bánattól, amelyet éreznie kéne, de képtelen rá. Figyelme minduntalan a levesesfazékra terelődik, arról pedig a szeretőjére, D.-re (a nevét nem mondja ki, talán nem meri), akinek mindig elcsent egy-két dunsztosüveg levest a férjének készített adagból. Száger játéka óvatos és finom, szája sarkában a szerelmes nő mindentudó mosolya bujkál.

A Nőnap főszereplője jóval harsányabb figura, egy kiegyensúlyozott – vagy legalábbis annak vélt – házasságban élő asszony, aki lubickol az anya és a feleség szerepében. Mentora (akiről nem derül ki, hogy pontosan milyen mentor) támogatására – és persze kíváncsiságból is – szeretőt keres, hogy megtapasztalhassa azt, amiről a magazinokban olvasott. Ez a történet azonban rejt egy másik, talán még izgalmasabb szálat, a nő kolléganőjéét, Irenáét, aki a munkatársak célpontjává válik szokatlan, már-már felháborító élet- és gondolkodásmódja miatt. Irena „bűne” pusztán annyi, hogy harmincegy évesen még nincs férjnél, nem szült, sőt, maga szeretné fizetni az italát a nőnapi vacsorán. Ez a szál egy fontos generációs különbségre mutat rá az egyenjogúsági törekvések terén, s feltárja a fiatalabb generáció e célért vívott csatájának egyik nehézségét: hogy megértessék a náluk akár csak egy kicsit is idősebbekkel, hogy az egyenjogúság elérésének első lépcsőfoka az arra való igény kialakulása.

Pass Andrea az előadás egészében remekül használja a teret, amire nagyon jó példa a Lile című történet. A csúnyácska kislány, Lile anyját játszó Levko Esztella a jelenet kezdetén mereven, kezét tördelve ül egy konyhaszéken, mögötte, a Képező Galéria belső termének áttetsző, tejüveges ajtaján túl az anya barátnőjét alakító Száger Zsuzsanna sziluettjét látjuk, akinek sürgető utasítása – „El kell mondanod a férjednek!” – sötét árnyékként telepszik rá az anyára. Pass a történet egy későbbi pontján is használja az árnyjáték eszközét, amikor Levko karaktere férje haragja elől a barátnőjéhez menekül, szintén az ajtón túlra. Kettejük dialógusát hang nélkül, a falra vetített feliratokon keresztül követhetjük, s ez a némaság kiegészítve a női sziluettekkel misztikumot kölcsönöz az epizódnak, s felerősíti a titkolózás tényét.

Az előadás szövege egyébként kisebb kihagyásokkal és átstrukturálásokkal megegyezik az eredeti novellák szövegével. A Lile című történetben bátrabban nyúltak az alkotók az alapanyaghoz, hiszen a jelenet rögtön a barátnő korábban említett utasításával indul, az anya vétkességével tehát még azelőtt szembesülünk, hogy a körülményeket megismernénk – nem úgy, mint a többi történetben.

A projekt keretében megvalósult előadás nem tűzi zászlajára a női egyenjogúság problémájának megoldását, nem vádol sem férfit, sem nőt, sokkal inkább látleletet kínál arról, hogyan élik meg a nők társadalmi helyzetüket, elnyomásukat, s egyáltalán elnyomásként élik-e meg alárendeltségüket. Mindezt balkáni környezetbe ágyazva, macedón nők történetein keresztül teszi, ám erre olykor csupán az észrevétlenül bekúszó balkáni dallamok emlékeztetik a nézőt. A rendezés nem törekszik a perspektíva több kultúrára való kiterjesztésére, a gondolat mégis ott motoszkálhat a fejünkben, hogy ezeket a történeteket nem csak balkáni nők mesélhetnék.

Mi? A férjem – színházi előadás
Hol? Képező Galéria
Kik? Rendező: Pass Andrea. Színészek: Levko Esztella, Száger Zsuzsanna. Látvány: Fajgerné Dudás Andrea. Asszisztensek: Aradi Fanni, Tajti Boglárka. Fordító: Rajsli Emese. Kulturális konzulens: Zlatko Panzov.