A színházfinanszírozás kérdése evidencia, hiszen posztszocialista országként nem szoktuk megkérdőjelezni, hogy az állam tartsa-e el a színházakat. A színházfinanszírozás kérdése darázsfészek, mert ha onnan közelítünk hozzá, hogy csak működés szempontjából hányféle színháztípus létezik (kő, független, magán, bulvár stb.), akkor már egyáltalán nem biztos, hogy az államnak mindegyik fenntartásában azonos szerepet kell vállalnia. És ha ehhez hozzávesszük, hogy egyes (radikális?) baloldali kultúrpolitikai elképzelések szerint például nem áldozható közpénz arra a művészeti megnyilvánulásra, amelyből a társadalom legalsó csoportjai nem profitálnak, akkor a színház legtöbb ma működő intézményes formája eltűnne a színtérről, különösen Magyarországon. Na, ebben a dzsungelben vágjon rendet, aki tud… Mindezt a hatalmi arrogancia és szűklátókörűség még tovább tetézi, hiszen a mai kultúrpolitika is sok mindent eltüntetne a színtérről, de egészen más motivációk alapján. A kultúrafinanszírozásban uralkodó uram-bátyám rendszernek ennélfogva nemcsak a NER-rel hűvös(ebb) viszonyt ápoló színházak és kulturális intézmények a lehetséges kárvallottjai, de kárvallottja a szakmai tisztánlátás, pontosabban az arra való törekvés is. Nyár végén, ősz elején az Átrium ügye kavarta fel a kedélyeket (ők voltak a leghangosabbak, bár hátrányos megkülönböztetés a teljes független szcénát éri), hiszen tudni lehetett, hogy az állami – pl. taopótló – támogatásuk kifizetésének elmaradása mögött nem esztétikai, hanem politikai okok húzódnak. De lehet-e beszélni ebben a helyzetben, mondjuk, a magánszínházak finanszírozási kereteiről úgy, hogy egy közülük nyilvánvaló politikai támadásnak van kitéve? Nem lehet. Mégis kell, szükséges. (Ebbe a problematikába a NER fennállása óta amúgy folyamatosan belebotlottunk.) Színházfinanszírozásról szóló tematikus blokkunknak azonban így is csak kiindulópontja, ugródeszkája, és nem tárgya az Átrium körüli vihar. Cikkeink jóval messzebbről, történeti távlatokból indítanak és jutnak el a máig, több oldalról letapogatva, kibontva a színházfinanszírozás legégetőbb kérdéseit. A nyilvánosságban újra és újra elhangzik, hogy az államnak tiszteletben kell tartania a színházi szféra autonómiáját, de létezhet-e, létezik-e bárhol a világon ideológiamentes kultúrpolitika és kultúrafinanszírozás? Ring Orsolya tanulmányában a pártállami időszak strukturális felépítését elemzi egészen a rendszerváltásig, Rihay-Kovács Zita a rendszerváltás utáni parlamenti pártok kultúrpolitikai koncepcióit ismerteti és veti össze – több tételben – a mai gyakorlattal és tapasztalatokkal, Szabó István a színházak, kulturális intézmények tulajdonosi (és ezáltal támogatási) szerkezetében bekövetkezett változásokat vizsgálja szintén az 1989-es fordulat óta. Összeállításunkat – már szinte hagyományosan – körkérdés zárja, nyolc megszólalóval a kulturális élet különböző területeiről, arra keresve választ, de már határozottan mai fókusszal: mi az állam szerepe a színházfinanszírozásban?

Facebook Comments