Úgy tűnik, Andrei Şerban rendező egy ideje felfedezte magának „a brit színház nagy reménységeként” emlegetett angol drámaírót és rendezőt, az 1986-ban született Robert Icke-t. 2022 márciusában a Kolozsvári Állami Magyar Színházban mutatták be Şerban rendezésében Icke Oidipusz-átdolgozását, az év végén pedig a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban rendezte meg az angol szerző egy másik átiratát, A doktor címmel, amely Arthur Schnitzler 1912-ben írt Bernhardi professzor című darabjának átdolgozott változata.

Fotók: Petru Cojocaru

Andrei Şerban Robert Icke, egy zseniális író / rendező című írását tavaly októberben közölte a liternet.ro román nyelvű irodalmi-kulturális portál, ebben a rendező elmeséli, hogyan ismerkedett meg a brit író, rendező munkáival. „Amikor néhány évvel ezelőtt Londonban jártam, Peter Brook ragaszkodott hozzá, hogy megnézzek egy új Hamlet-előadást, amelyet egy fiatal rendező, Robert Icke állított színpadra. »Látni és hallani fogsz egy teljesen új darabot. Találkoznod kell Icke-val. Zseni«.” – idézi fel Şerban az emlékeit. Kíváncsi és egyben kissé hitetlen is volt, jegyzi meg, hiszen számos Hamletet látott már, „mindegyik csodálatos, de egyik sem teljesen meggyőző, ez a szerep ugyanis annyira összetett, meg voltam győződve, hogy senki sem tudja átadni minden árnyalatát ennek a rejtélyes szövegnek”. Miután részletesen leírja előadás-élményét, Şerban megjegyzi, hogy később lelkesen olvasta Icke Oidipusz-adaptációjat, majd elkezdett levelezni vele, összebarátkoztak, Icke pedig „nagyon boldog volt”, amikor megtudta, hogy Şerban meg szeretné rendezni a darabját Kolozsváron. És természetesen az Oidipuszt hamarosan követte a Schnitzler-adaptáció, a 2022. december 17-én bemutatott A doktor című produkció a temesvári színházban.

Robert Icke egyébként több klasszikus szöveg adaptációt készített és rendezett meg eddigi rövid pályafutása alatt, mint például Aiszkhülosz Oreszteia-trilógiájából, Schiller Stuart Máriájából, de színre vitte Csehov Ványa bácsiját, és az imént már említett Hamletet. Szerinte „a mai színház unalmasnak tűnik, hiányzik belőle a csillogás”, „banalitásokkal és közhelyekkel” bombáznak minket, ezért is készíti ezeket a „radikális átiratokat”. Be kell vonzani a fiatal közönséget a színházba, jegyzi meg egy beszélgetésben, „nagy problémaként” írva le az idősebb nézőréteget. Úgy tartja, hogy ezzel foglalkoznia kellene a színháznak és megoldást kellene találnia, mert ha nem, „50, 60 év múlva meghalunk, nem lesz közönség”. Szerinte a közönségnek szünetben ott kell hagynia az előadásokat, ha unalmasnak találja azokat.

Már az Oidipusz-adaptációt látva úgy éreztem, hogy Robert Icke átiratai elkészítésekor megtartja ugyan az alaptörténetet, de hajlamos elereszteni a gyeplőt a további problémafelvetéseket illetően, és olykor széttartanak a tematikai szálak. A doktor esetében aztán egyenesen túltolja az aktualizálást, egy idő után az ember csak úgy kapkodja a fejét, hogy mi minden bele van zsúfolva egyetlen darabba, ez ez pedig eléggé fárasztó. Félreértés ne essék, nem az aktualizálással van problémám, hanem azzal, hogy újabb és újabb tematikai mellékszálakat vezet be a darab folyamán, emiatt könnyen úgy érezheti magát a néző, hogy telítődik, nem képes befogadni a szerteágazó történetet.

Arthur Schnitzler drámájának címszereplője a bécsi Erzsébet-klinika zsidó származású orvos-igazgatója. A darab története dióhéjban a következő: Bernhardi nem engedi be haldokló betegéhez az utolsó kenetet feladni akaró katolikus papot, mondván, hogy ha a mérsékelten tudatánál lévő páciens szembesül ezzel, minden bizonnyal felzaklatja, mert rájön, hogy állapota végzetes, ez pedig sietteti a halálát. A beteg egyébként egy 14 éves lány, aki az önmagán végzett terhességmegszakítás következtében beálló vérmérgezés miatt került kórházba, de súlyos helyzete ellenére is reménykedik a felépülésben. Mialatt a pap odakint vitatkozik az orvossal, azzal érvelve, hogy neki kötelessége bemenni és felmenteni a fiatal lányt a bűne alól, a páciens, akinek a nővér időközben elmondta, hogy megérkezett a gyóntató, zaklatott állapotba kerül, és meghal. Az ügy természetesen kiszivárog, az ezt követő sajtókampány politikai vihart kavar az egészségügyi miniszter és a parlament részvételével, a zsidó származású orvos eljárása, illetve az önkényes értelmezések következtében fellángol a helyi antiszemitizmus. Bernhardit végül két hónap börtönre ítélik, és megvonják tőle a praktizálás jogát. Mindehhez természetesen hozzájárulnak egyéb, intézetbeli személyes konfliktusok és ambíciók.

Robert Icke aktualizált átiratában a férfi főszerepből női főszerep lesz, az Erzsébet Intézet alapítója és orvos-kutatója a szintén zsidó származású Ruth Wolff, az általa vezetett magánklinika pedig az Alzheimer-kór kezelésével és egyben kutatásával foglalkozik (ez a betegség aztán saját narratív rezonanciát kap a darab folyamán). Az alapkonfliktus ugyanaz, mint Schnitzler darabjában, s bár egy félmondat erejéig Ruth Wolff utal arra, hogy épp a sürgősségen volt, amikor a 14 éves, vérmérgezésben szenvedő lányt, Emilyt behozták, csak később tisztázódik valamennyire, hogy miért is van elhelyezve ebbe az intézetbe. Mivel későn került kórházba, Emily szervezete már nem reagál az antibiotikumos kezelésre, várható tehát a halála, Ruth pedig azért nem engedi be a papot, mert meg akarja óvni a „nyugtalan haláltól”. A vita alatt Ruth megfogja a pap vállát, ám nem egyértelmű, hogy ez csak egy egyszerű érintés, vagy pedig erőszakkal vissza akarja tartani attól, hogy bemenjen Emilyhez. Az ügy miatt aztán hamarosan online petíció indul a közösségi hálón, az egyre nagyobb méreteket öltő „botrány” pedig megállíthatatlan…

A szereposztásban Ruth-on és még két szereplőn kívül férfinevek tűnnek fel, a szerző kikötése azonban az, hogy a rendezők a „nem hagyományos szereposztás”, az úgynevezett „társadalmi nemre vak casting” szerint járjanak el, vagyis némely férfiszerepet nőkre osszanak, azonban a nemi jegyek hangsúlyozása nélkül. Van még egy csavar a szereposztásban, ez is a „bőrszínre vak casting”-elv szerint kell történjen: a fekete karaktereket fehér színészek kell játsszák, és fordítva (már ahol ez nyilván lehetséges és adott). Például a pap, Jacob Rice szerepét is szerzői utasítás szerint fehér színész kell játssza, később azonban kiderül, hogy Rice fekete, és ebből is konfliktus származik. Némi zavart okoz(hat) ez a döntés, hiszen a szereposztás szerint ugyanaz a színész játssza Emily apját is, itt viszont nincs feltüntetve a férfi származása.

A Schnitzler-féle darab – a szerző maga is orvos lévén – az orvostudomány és a vallás, az értelem és a hit párharcát állítja reflektorfénybe, a politikai- és karrierharcok mentén antiszemitizmussá, bűnperré degradálva a morális kérdést. Több mint egy évszázadnyi idő elteltével Robert Icke feldolgozása mindezeket többszörösen übereli, belezsúfolja a 21. század szinte minden divatos problematikáját, megjelenik a nemi és szexuális identitás kérdése, a faji, vallási tematika, az osztály- és identitáspolitika, a közösségi média, a woke kultúra, a politikai korrektség, az abortusz probléma, egyszóval a „mindent (is) kritizáló” hozzáállás. A túlburjánzás egy tévés „vitaműsorban” csúcsosodik, számomra ez jelentette a tűrőképesség határát. Ez a tematikai bőség aztán majdhogynem kioltja az eredetileg felvetett fontos problémát, vagy legalábbis gyengíti annak súlyát. Ruth Wolff szakmai meghurcoltatása tehát mondhatni a szerző mértéktelenségének áldozatává válik.

Mindazonáltal az Andrei Şerban rendezte temesvári előadás színvonalas produkció, kivételes színészi alakításokkal. B. Fülöp Erzsébet vendégművész brillírozik Ruth Wolff szerepében, mélyfúrást végez az általa alakított figura lelki világában, megmutatva annak többféle arcát. Ruth autokratikus, kemény kezű vezető, jellemző rá egyfajta gőgösség is, aki ráadásul folyton kijavítja mukatársai/beszélgetőpartnerei nyelvi hibáit. Intézetbeli énje legtöbbször nyers, számonkérő, de mindemellett képes arra is, hogy egy esetleges téves orvosi diagnózist intézeti szinten kezeljen. „Nem, mi hibáztunk. Mi egy intézet vagyunk, Roger, közösen, nem holmi balkáni véleménykupac – és ezt most elhibáztuk.” (a darabot André Ferenc fordította), mondja a darab elején az egyik kollégájának, aki tévesen diagnosztizált egy beteget, az pedig emiatt meghalt.

Orvos vagyok, ismételgeti szinte megrögzötten a darab folyamán, mintegy ezzel támasztva alá, hogy eljárása etikai szempontból helyes volt. Van benne egy jó adag makacsság, és akkor sem képes kompromisszumra, vagy az igazgatóhelyettes által ajánlott „egyszerű bocsánatkérésre”, amikor már kezdi világosan látni, hogy minden összeomlik körülötte, szakmai és magánélete romokban hever.

Apropó, magánélet, ez a szféra is felvillan néhány jelenet erejéig, ezekből derül ki, hogy Ruth szeretetteljes, gondoskodó is tud lenni. Két személyre, illetve egy fekete macskára korlátozódik ez a része az életének, ez utóbbi nyilván nem véletlenszerű, szó esik ugyanis arról, hogy az emberek „boszorkánytanyának” nevezik a házat, ahol lakik, később meg is ölik a macskát egy, a háza előtti tüntetésnek álcázott támadás alatt. Feltehetően egyfajta utalás ez a szerző részéről Arthur Miller Salemi boszorkányok című darabjára. Charlie az egyik személy, aki a szereposztásban Ruth „párjaként” (így, idézőjelesen”) van feltüntetve, de a leírásban ez olvasható: „fontos, hogy a közönség számára végig ne legyen egyértelmű, hogy Charlie férfi vagy nő”. Az idézőjel valószínűleg azért van, mert a Charlie-val való jelenetek – Magyari Etelka játssza mindvégig visszafogottan, finoman – flashback-szerűen zajlanak, ezekből a visszaemlékezésekből értjük meg egy idő után azt is, hogy Charlie-t feltehetően Alzheimer-kórral diagnosztizálták, és már a betegség első szakaszában öngyilkosságot követett el. Hogy ez a szerelmi kapcsolat már csak flashback-ként jelenítődik meg, az abból is utolérhető, hogy a Samivel, Ruth Wolff magánéletében jelenlévő másik személlyel zajló jelenetekben Sami nem vesz tudomást Charlie „jelenlétéről”. Samiről – Vajda Boróka alakítja nagyszerűen – sem lehet tudni pontosan, hogy fiú vagy lány, a Ruth-hoz gyakran látogató tinédzserről egy darabig csak sejthető, hogy transznemű, erről végül a tévés vita alatt szó is esik.

Az intézetbeli kollégákat játszó színészek is jó alakítást nyújtanak, közülük is kiemelném Tar Mónikát (Brian Ciprian szerepében), Tokai Andreát (Roger Hardiman), és Aszalos Gézát (Michael Copley). Bár kevés jelenete van, de meg kell említenem a Rezidens orvost játszó Jancsó Elődöt, akinek viszont a szerepével ellentétben tudjuk a nevét (a szereposztásban így van feltüntetve: Rezidens orvos, akinek nem tudjuk meg a nevét). Van egy jelenet, amelyben a rezidensnek jut az a feladat, hogy visszakérje Ruth Wolff igazolványát, aki időközben lemondott az intézet igazgatói tisztségéről (helyébe nyilván az addigi igazgatóhelyettes, Roger Hardiman kerül, aki azonnal boldogan elvállalja ezt a feladatot). Szikrázik a levegő Jancsó Előd és B. Fülöp Erzsébet között, a pattogó replikákból derül ki az is, hogy a rezidens mondta el a haldokló Emilynek, hogy eljött a gyóntató pap.

Mint említettem, színvonalas, pergő ritmusú produkciót hozott létre Andrei Şerban a temesvári társulattal, tele drámai pillanatokkal, jó színészvezetéssel. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennének problémáim az előadással. Zavaró például az elég gyakori hangoskodás, a színészek – minden bizonnyal rendezői utasítást végrehajtva – sokszor „nyomatékosítják” mondandójukat csapkodással, hangerővel, agresszivitással. Újabban Şerban „rászokott” a videóvetítésre , ez korábbi rendezéseire nem volt jellemző. A kolozsvári Oidipuszban például nagyon gyakran használja ezt a vizuális elemet, de ezek a vetített anyagok sajnos a legtöbbször illusztratív jellegűek voltak, „elmagyarázták” a nézőnek, hogy miről beszél a színész. „Ezt nem gondolja komolyan”, dohogtam magamban az előadás alatt. Nos, úgy tűnik, nagyon is „trendinek” gondolja, ezt A doktor-ban is bebizonyítja, szerencsére csak egy-két alkalommal használva a módszert, de sajnos ugyanolyan szájbarágósan, mint az Oidipusz esetében.

Sokat gondolkoztam azon, hogy miért választotta Şerban épp ezt a darabot. Van rá egy válaszfélém, de nyilván ez csak feltételezés részemről. Az az érzésem, hogy valamiféle szakmai sértettséget hordoz magában egy ideje, erre pedig egyfajta gyógyírt talált Robert Icke darabjában. Elvégre, mint tudjuk, a színháznak  megvan a maga gyógyító ereje.

Mi? Robert Icke: A doktor (ford. André Ferenc)
Hol? Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház
Kik? Rendezte: Andrei Şerban. Társrendező: Daniela Dima. Szereplők: B. Fülöp Erzsébet m.v. / Éder Enikő (Ruth Wolff), Mátyás Zsolt Imre (Paul Murphy), Tokai Andrea (Roger Hardiman), Aszalos Géza (Michael Copley), Bandi András Zsolt (Pap/Apa), Tar Mónika (Brian Cyprian), Jancsó Előd / Erdős Bálint (Rezidens orvos), Lőrincz Rita (Rebecca Roberts), Magyari Etelka (Charlie), Vajda Boróka (Sami), Borbély. B. Emília (Jemima Flint), Czüvek Lóránd (Műsorvezető), Molnos András Csaba (Első meghívott), Kiss Attila (Második meghívott), Lajter Márkó Ernesztó (Harmadik meghívott), Vadász Bernadett (Negyedik meghívott), Hegyi Kincső (Ötödik meghívott). Díszlettervező: Irina Moscu. Zene: Cári Tibor.