A színházak egyszerűen elfelejtik a múltjukat. És a növendékeim nem tudják, ki volt Kállai Ferenc. El kellett magyarázni, hogy valamikor Magyarország legnagyobb színésze volt. És hogy volt egy pillanat, amikor a világ legnagyobb színésze volt. […] Nagyon nem szeretném, hogyha eltűnne az emlékezetből a… mit tudom én, Székely, vagy eltűnne a Bódy, róluk én minden interjúban beszélek, hogy amíg én élek, addig ők is mindig legyenek.

– Csöng a telefon, ismeretlen szám, felveszem, azt mondja: „Zsámbéki Gábor vagyok.” Azt mondja: „Idefigyelj, én itt ragadtam Sajkodon, nincs-e kedved átjönni?” Kérdem, mikor. Ez múlt szerdán volt. Megbeszéltük a következő szerdát. Csütörtök este fölhív, hogy a gyerek covidos lett, ne menjek. De, mondta, majd később bepótoljuk. Harminc éve nem beszéltem vele. Illetve egyszer, amikor kérdezte, elmegyek-e A manó negyvenéves születésnapjára. Mondom, miért ne mennék el. Ennyi volt.

– Te úgy jöttél el a Katonából, hogy azóta nem beszéltetek?

– Nem, csak kétszer.

– Az Új Színházban nem nézett meg?

– Én nem emlékszem rá. A Radnótiban volt egyszer, megnézni a Gothár Péter rendezte Erdőt.

– Amiben Vigovot játszottad.

– Igen. Azt Székely Gábor is megnézte. És aznap este Gothár be se mert jönni. Két nap is ment egymás után, vagyis másnap is az ment. Akkor már bejött. És rögtön megkérdezte, mit mondott a Gábor. Mire mondtam, hogy azt, hogy „hát, van ilyen olvasata is”. Mert előtte látta Kaposváron az Ascher rendezését, és az szenzációs volt.

– Igen. Az azért érdekes, hogy Zsámbékival, aki ennyire fontos ember volt az életedben, a pályádon, így megszakadt a kapcsolatod. Nagyon érdekes.

– Mert ő egy elefánt és hedonista. A hedonisták nem bírják a kritikát.

– Én ismerek olyan hedonistát, aki bírja. Mindegy… Többször említetted különböző interjúkban, hogy az a fajta színjátszás, ami régen volt, ma anakronisztikus. Ezt nem értem. Egyszer, még Kaposváron, Major Tamás Tartuffe-elemzését mutattam a gyerekeknek, és igaz, hogy először nevetgéltek picit ezen a furcsa figurán, ahogy a szódásüveg vastagságú szemüvegén át néz, és erősen gesztikulál, de aztán csönd lett, és leesett az álluk. Vagyis átjön, vagyis él.

– A tanár úr, vagyis Major nem volt másik stílus. Tudod, ki volt másik stílus? Bessenyei Ferenc. Básti Lajos. Sinkovits Imre.

– A „bölények”. De például Kállai Ferenc nem tartozik ide, igaz?

– Nem hát. Szóval ez nem nemzedéki dolog. Szacsvay Imre vihar-monológján a Lear királyból én a mai napig elsírom magam. Hallgasd meg, a rádióarchívumból elő lehet venni. Főiskolás koromban hallgattuk, és sírtunk a röhögéstől, hogy így nem szabad színésznek lenni. És amikor rendeztem Zalaegerszegen a Villa Negrát – tudod, ami a Hattyúdal című filmből lett, amiben Páger, Sztankay és Bodrogi voltak a főszereplők –, volt abban egy jelenet: egy központi szálláson hallgatják együtt a rádiót. És nem tudtam, hogy mit tegyünk oda, mert az égvilágon minden jogdíjas, pénz meg persze nem volt semmi. Aztán eszembe jutott ez a monológ, és kiderült, hogy ez nem jogdíjas. És a nézők is elkezdtek rajta röhögni, de csak olyan tíz-húsz másodpercig, aztán nagy csönd lett, a végén meg fújták az orrukat. Elképesztő volt. Én ott nagyon szégyelltem magam a főiskolás hozzáállásom miatt.

– Azt mondjuk értem, hogy ez a bizonyos „bölény”-féle színjátszási stílus nagyjából kimúlt. De volt utána is olyan stílus, ami alól kiment az idő?

– Például az enyém. Alólam ment ki az idő.

– Na, ezt nem értem, tényleg nem. Don Juant vagy Alceste-et ma nem lehet úgy eljátszani, ahogy te játszottad? Miért?

– Nyilván más nem tudja úgy eljátszani, hiszen egészen máshogy él, egészen máshogy játszik. És nem azért, mintha ez vagy az különb lenne, ez nem minőségi kérdés. Az oda volt lehorgonyozva.

– De te ma másképp játszanád?

– Egészen másképp. És nemcsak ezeket, hanem mindent. Talán a Don Juant nem, mert az annyira előreszaladt az időben azzal, hogy értelmiségi darab lett, hogy ma is állna. Akkor nagyon nehezen fogadtam el Székelytől, amikor győzködött, hogy ez egy értelmiségi történet. Ez nem egy lovagtörténet, mondta, nehogy már így beugorjunk ennek a marhaságnak. Én meg meg voltam sértődve, tudod, hogy a vívás miért nincs a színpadon, mert azt végre tudok, ugye. Hanem valahol hátul van valami csatazaj… Emlékszem, a Huszti-féle Cyranóban is mindig csak megjöttek a vívás után a győztesek. És szólt valami csatazaj magnóról. Én meg, hát tényleg, én szerettem volna száz emberrel vívni a kapunál.

– Jó, ezt talán értem. De Alceste-et például a Mizantrópban – ami az utolsó előadásod, az utolsó főszereped volt a Katonában, és nem mellesleg Székely Gábornak is az utolsó rendezése –, őt hogyan játszanád másképp?

– Nem tudnám már másképp… Bele lettem rakva ebbe a játékmódba; harmincéves voltam, és az volt az én nemzedékemnek a nagy felfutása. A hetvenes évek közepétől kezdve tulajdonképpen a kilencvenes évek közepére ért meg ez annyira, hogy tényleg ez lett a prímhegedű.

– Le tudnánk ezt írni? Mármint ezt a prímhegedűt.

– Nem.

– Mert az igaz, hogy előttetek volt az elhíresült „lefúrt lábú színészet”, amit épp te tettél szóvá meglehetősen indulatosan.

– Abból nekem kijutott bőven. Mikor odakerültem a Nemzetibe, ettől én sírógörcsöt kaptam. Bementünk próbálni. Én besétáltam egy tornanadrágban vagy melegítőgatyában, tornacipőben és egy agyonhordott trikóban, és néztek rám, mint egy állatra, aki valahonnét elszabadult. Ők ugyanis álltak ott nyakkendőben, nejloningben – 1975-öt írunk! –, zakóban, kopogós, bőrtalpú cipőben. És odaszóltak a rendezőnek: „Tamáskám, premierre hozom.” De mit? Ez döbbenetes volt, tényleg. És akkor mindenki utált, mint a szart. „Jé, ez mozog, ez hátramegy. Háttal mondja a szöveget…”

– Igen, ezt értem. Ez világos.

– Az hogy lehet, hogy te érted, ők meg nem értették?

– Mert ők úgy nőttek föl, hogy a nézőnek kell beszélni, kifelé fordulva, erőteljesen. Sokszor nem lehetett kideríteni, hogy ki kihez beszél a színpadon, mert hozzám beszélt.

– Ne viccelj! Hát ott voltam benne! Figyelj, így ment ez: most én Balogh Emese vagyok, te vagy Trisztán. Így állok melletted, és mondom, kifelé: „Szeretlek, Trisztán. Szeretlek.” Hát lekaptam a felragasztott műszempilláját, hogy többé ne a nézőtérnek mondja.

– Igen, volt ez a frontális színjátszás. A következő váltást nem értem. Amikor szerinted a te stílusodat váltották le. Egy tanítványom együtt játszott veled Székesfehérváron. Felnézett rád, azt mondta, tanult tőled. Vagyis?

– Igen, de ő Mohácsi-tanítvány. Mohácsi jó tanár volt.

– De ez éppen az ellen szól, amit te mondasz, mert ezek szerint nincs stílusváltás.

– Azért, mert megint a nyolcvanas évek a divat. Ugyanazokat a darabokat játsszák, ugyanúgy.

– Ez nem a színjátszás stílusa, amire most átváltottunk, hanem a színházi nyelv és mondandó. Ebben van azért változás. Alföldi például valami mást gondol a színházról, mint az előző nemzedék. De szerinted másképp játszik, mint te?

– Nem, csak rosszabbul, mint én. Nagyon jó gondolkodó, de nagyon közepes színész.

– Érdekes, én az ellenkezőjével szoktam viccelődni vele.

– Pedig ő rendezőnek egyébként jó, mert gondolkodó ember. Bár szerintem néha megerőszakolja a darabot. Nem szabad, hogy az Oresztész az unokatestvérek szerelméről szóljon, mert akkor megette a fene az egészet. Akkor nincs nemzedéki lázadás, semmi sincsen, akkor valami más van. Gondolom, világos, hogy nem a homoszexualitással van bajom. Mert Az őrült nők ketrecét végigtapsolom, őrjöngve imádom az egészet úgy, ahogy van, és van sok darab, ahol ennek tényleg van helye. De azt nem bírom, amikor a Laertes beleesik a Hamletbe. Mert az Ophelia essen bele.

– Oké. De most is csak annyit mondasz, hogy szerinted Alföldi rosszabb színész, nem azt, hogy más színészi nyelvet beszél.

– Azt nem is lehet, mert azért minket bezár a mi nyelvünk. Illetve egyszerre tágít és zár. Akárhová mész be egy színházba Magyarországon, ugyanazt fogod hallani. Mert ez a nyelv másol. Vannak, akik alternatívát kínálnak, hozzájuk is el lehet menni, például Pintérhez, Bodóhoz, Mundruczóhoz.

– Már csak arra keresem a választ, hogy miért mondod azt, hogy nem tudnál úgy játszani, ahogy játszottál harminc-negyven évig.

– Ez más, ez nem általános, ez abszolút szubjektív. Mert megéltem egy olyan dolgot, Erzsi betegségét és halálát, amitől ez az egész előző korszak kitörlődik, és ha fölmennék ma a színpadra, és ugyanazt csinálnám, akkor nagyon szégyellném magam. Márpedig ezt kérné tőlem a rendező, mert évtizedekig ez volt. Már a Lear királyban is azért voltam pipa a Bagó Bercire, mert mondtam neki, hogy ez az alak nem egy katona. Ez egy beteg, hülye öregember. Érzelmes, hülye fasz. Egy katona nem osztja fel a birodalmát.

– Talán értem, és akkor mások is értik. Ez nem arról szól, hogy az a színészi nyelv, amit te beszélsz, anakronisztikus ma, hanem arról, hogy szubjektív okod van a váltásra. Ez azért fontos különbségtétel, mert tényleg van olyan színjátszási stílus, ami alól kiszaladt az idő. És nem, nemcsak itt, hanem világszerte.

– Latinovits Zoli alól például. Akinek az emlékét őrzöm, persze, de most a stílusáról beszélek.

– Miért?

– Azért, mert a hősök öt évre érvényesek, vagy tízre. A kisember örök. Őze Lajos örök. Jávor Pali meghalt.

– Váltsunk egy nagyot! Mi volt az a kanyar, amikor azt mondtad, hogy nem országos vívóbajnok leszek, nem olimpikon leszek, sőt, nem is kaszkadőr leszek, hanem színész?

– Ez furcsa volt, mert nagyon sokat mozogtam kaszkadőrök között, és engem úgy is könyveltek el.

– Hogy kerültél kaszkadőrök közé?

– Pintér Tamás vitt el hozzájuk, a főiskolán. Pénzkereset. Odavitt, aztán ott is ragadtam. Már öt éve országos hírű színész voltam, amikor külföldi sorozatokban még mindig kaszkadőrködtem. Vívtam, lovagoltam, kocsit hajtottam, fölakasztottak, levágtak, felgyújtottak, minden volt.

– A kaszkadőrnek muszáj, hogy ne féljen?

– Az hülye, aki nem fél. Én nem vagyok egy félős fiú, de tudom, hogy mi a kockázat. Hogy van a dolgoknak tétje, és határa is.

– És nem mész túl?

– Nem, mert amikor azt mondta Pintér, hogy ezt nem tudod megcsinálni, akkor nem mondtam neki, hogy de igen, Tamás, meg tudom. Akkor nem tudom megcsinálni. Ő volt a főnök. Amire azt mondta, hogy csináld, azt csináltam. Azt hiszed, hogy a lóval bukni olyan nagy dolog? Nem. Ha megvan a technikája, akkor semmi. Ha nincs meg a technikája, akkor rád esik hat-hét mázsa. Az nagyon fájdalmas. De ha kigurulsz, és a ló ér előbb földet, akkor gyakorlatilag szépen elgörget téged. Ez soha nem fájt. Soha semmi nem fájt. Az ember megáll, föláll, és megnézi a lovat, hogy hogy van.

– Soha nem ért baleset?

– A munkában soha. Mindig csak ilyen pitiáner ügyekben. Tudod, hogy halt meg a világ egyik legnagyobb kaszkadőre? Egy orosz ember volt, és leugrott ötszáz méter magasból a Kaukázus egy olyan lejtőjére, aminek kiszámította a szögét, hogy a becsapódás után hogyan vezeti el, vagyis egy gördülési vonalat számított ki, és semmi baja nem lett. El tudod ezt képzelni? Hiszen olyan magasról lenézni is szörnyű.

– Nem akarom elképzelni, tériszonyom van.

– Valahol Madrid mellett forgattak, ment vissza a szállodába, és egy kifutófiú ütötte el, egy triciklis, és úgy verte be a fejét a járda szélébe, hogy a helyszínen meghalt.

– Hol volt az a kanyar, amikor azt mondtad, hogy föladod a vívást, és színész leszel? Az is a főiskolán?

– Igen, a főiskolán. A Puskin mozi fölött volt a vívóterem, és egy házi bajnokságon negyedik lettem. És akkor. Mert az élsport egész embert kíván. És voltak sokkal jobbak nálam. A Fülöp mester engem azért rakott be, mert tudta, hogy csapatban nem tudnak megverni, mert a csapatért mindent. De egyéniben meg odaadtam négy tust azért, hogy egyszer megszúrjam a talpát.

– Mondd, anyád (Varga Magda operaénekes – a szerk.) örült, amikor úgy döntöttél, hogy színész leszel?

– Persze. A kisebbik nővérem, a Mackó Arezzóban énekversenyt nyert. De azt mondta, hogy ő nem megy ebbe a szakmába, amiben anya is ott van, hanem pszichológus lesz, és az is lett. Gyönyörű szoprán hangja van. A Gyöngyi nővérem, aki igazából Anna, ő alt volt, a mama meg mezzoszoprán. Na, ha ők hárman „rágyújtottak” a lakásban, az maga volt a mennyei csoda. Voltak közös dalaik, én meg hallgattam, és ezek voltak életem legboldogabb pillanatai.

– Anyád büszke volt rád, mikor már színész lettél?

– Persze.

– Megnézett? Mindig jött?

– Nem. Egyszer-egyszer. Debrecenben igen, de itt Pesten nem.

– A Katonában már nem nézett?

– Nem, akkor ő nagyon sokat dolgozott. És én nem hívtam soha. Amikor nyugdíjba ment, akkor eljött megnézni a Don Juanban, mert már vagy húsz éve nem látott színpadon. Mondtam a nézőtérieknek, hogy jön anyám, ők készültek rá, aztán mesélték, hogy anyám nem jött, hanem vonult. Menet közben széttárta a karját, így vették le róla a nercbundáját – nem tudom, hogy októberben minek kell nercbundában járni.

– Ez nem időjárásfüggő, a nercbunda ugyanis nem egy meleg kabát, hanem egy értékes holmi, mutogatásra való.

– Az előadás végén volt a taps – tényleg nagy siker volt aznap is, a Don Juannak mindig nagy sikere volt –, és akkor anyám fölállt, megfordult a közönség felé, és azt mondta könnybefúló hangon: „Az én fiam.” Majd visszaült.

– Isteni!

– Én meg hallottam fönn a színpadon. És nagyon szarul éreztem magam.

– És neked mondott valamit utána?

– Persze, nagyon tetszett neki. De azért volt benne egy „ki se néztem volna belőled” árnyalat is. Sőt, amikor Kossuth-díjat kaptam, akkor megsértődött, hogy nem ő kapott. De hát ez is olyan „Varga Magdá-s” volt. Mert ő ilyen volt. Otthon, ha próbája volt, fölkelt úgy fél hét körül, és elkezdett beskálázni. Arra ébredtünk. Aztán bement a fürdőszobába, és amikor kijött, húsz évvel fiatalabb volt, érted? Úgy ment a próbára, mintha bálba menne; bent persze átöltözött, próbaszoknya, próbacipő, minden. Egészen más volt, mint én, mert én nagyon rendetlen vagyok, anyám meg elképesztő volt ilyen szempontból is. Jelenség volt.

– Valahogy a te pályád pilléreit nem annyira a szerepeid vagy a színházak, mint inkább az emberek jelentik, akikhez kötődtél.

– Igen, mert emberekhez kötődtem, soha nem színházakhoz.

– Tehát nem az jelezte az idő múlását, hogy épp hol voltál, mit játszottál vagy mit forgattál, hanem az emberek: volt Latinovits-korszak, Jancsó-korszak, Székely-korszak… És érdekes az is, hogy te amolyan begyűjtős vagy. Aki egyszer fontos szerepet játszott az életedben, az többnyire megmaradt.

– Igen. Tudod, érdekes, hogy amikor én elkezdtem ezt a szakmát, akkor nem volt divat, hogy megismerje egymást a rendező és a színész. Ez a Zsámbéki–Székely párossal kezdődött. Ők kezdték el, hogy jó ismerni és érteni egymást. Ez nekem nagyon fontos pályaindító tudás lett.

– Majoréknak ez még nem volt fontos?

– Major azért kapizsgálta ezt. Szerintem ő is tudta, csak talán nem volt megfelelő alany a barátkozásra. Mindig az volt a panasza, hogy „nekem a Törőcsik a színészem, és nincs más”.

– Amikor Latinovitscsal találkoztál, még színész se voltál, igaz?

– Nem hát. Ő 56-ban került Debrecenbe. Anyám is akkor került oda. Zoli akkor végzett építészként, csak nem akart építész lenni, hanem színész akart lenni, mert neki azt mondta Bajor Gizi: „Magából színész lesz.” Én gyerek voltam még, de azért már ott apródkodtam körülötte, statisztáltam neki, igaz, hogy csak egyszer, de hát az megmaradt örökre. Aztán később is sokat járt fel hozzánk, engem tulajdonképpen még bírt is. Akkor már volt Ruttkai Éva, mert tőlünk hívogatta.

– Volt telefonotok?

– Volt, képzeld, anyám ilyen kivételezett helyzetben volt a városban. Még televíziónk is volt.

– Egy ilyen anyával, aki Debrecen ünnepelt operaénekese volt, viszonylag egyenes út vezetett a színészethez. A nővéreidnek nem?

– Anna nővérem benne volt az Izgága Jézusokban Mezei Máriával és Latinovits Zoltánnal együtt. Aztán az Universitasban a Ruszt József által rendezett előadásban főszereplő volt, ez volt A pokol nyolcadik köre.

– De nem akart színész lenni?

– De, akart. Nem vette föl Olthy Magda.

– Latinovits nézett téged később színházban?

– Nem.

– Tehát a barátság nem arra terjedt ki, hogy…

– Nem. Amikor összevesztek Pethes Gyurival – aki Veszprémben rendezett, azután került a Madách Színházba, miután a Zolival összeveszett –, neki mondta Nádasdy Kálmán, hogy hülye, hogy összeveszett vele, mert ő nem egy barátot keresett, hanem egy apukát. És bennem meg egy gyereket keresett magának.

– Akin látja a keze nyomát?

– Valami ilyesmi lehetett, de aztán én elég hamar felnőtt lettem.

– Nem nagyon látok semmi közöset a színészetetekben.

– És ezt is neki köszönhetem, mert mondott egy nagyon jót. Megkérdezte: „Mi a neved?” Mondom, Cserhalmi. „Na, ugye. Akkor legyél Cserhalmi, és ne Latinovits kettő!” Aztán később meghatározó volt Székely, Zsámbéki, Ascher – Ascher ugyan soha nem rendezett, de rengeteget néztem.

– Most előreugrottunk, menjünk vissza kicsit! Debrecenből miért és hogyan mentél Veszprémbe?

– Mert ott volt egy színigazgató, Tarr Ferencnek hívták. Írt egy darabot, Sírkő pántlikával, ez volt a címe, és ott valami tanácstitkárt kellett volna játszanom. Megvolt az olvasópróba, és mondtam Ruszt Jóskának, aki rendezte, hogy én ezt nem csinálom. Azt mondja: „Ne hülyéskedj, mert akkor kirúgnak.” Mondom, nem kell engem kirúgni, elmegyek magamtól. És elmentem. Kiderült később, hogy Tarr ezt a nagyon szar darabját már körbeküldte az összes színháznak, senkinek nem kellett, és a saját színházában hatalmi szóval bemutatta. Minősíthetetlen volt. Akkora seggnyalás volt az egész, hogy borzalmas.

– És miért pont Veszprémbe mentél?

– Mert Zoli odakerült, és odahívta Pethes Gyurit, aki megrendezte Illyés Gyula Különc című drámáját, amiben Zoli Teleki Lászlót játszotta. Ebbe hívtak először vendégnek, aztán ott ragadtam. És amikor híre ment, hogy Debrecenben fölmondtam, Molnár Gál Péter írt egy cikket, hogy az ilyen alakokkal kifelé a színházak szélesre tárt kapuin.

– Magyarul: rúgjanak ki téged a pályáról?

– Igen. Nagyon gonosz volt a Péter, velem nagyon gonosz volt. Mással is. Írt Az ügynök haláláról, engem meg a Harkányi Jancsit kiemelt. Azért, hogy a Latinovitsnak fájjon, tudod? Ez a technika már a könyökén jött ki mindenkinek. És amikor összefutottunk a Hotel Veszprémben, ahova bementünk Zolival valamit inni, akkor mondtam neki, hogy „elég szar alak vagy, ami azt illeti”. És akkor hőbörgött egyet, mire mondtam, hogy „jó, akkor kaphatsz egy pofont is”, és elindultam felé, mire elkezdett rohanni, beugrott a Népszabadság osztott ablakos Volgájába, és a sofőr gázt adott. Aztán a televízióban egy interjúban elmesélte, hogy „az a Cserhalmi túl gyáva volt, hogy engem megpofozzon”. Megkérdeztek engem is, és én mondtam, hogy szart nem szoktam pofozni, ettől meg kikészült teljesen. A vége meg az volt, tudjál erről is, hogy neki volt egy asztaltársasága szerdánként a Művészben. Én meg ott ittam reggel mindig a kávét, mielőtt mentem próbára. Ott ült, és mondtam neki, hogy „de szarul nézel ki, Péter”, a következő alkalommal meg, hogy „még szarabbul nézel ki, Péter”. Így törlesztettem, mert belerúgott a Koós Olgába, aki akkor már nagyon beteg volt. Azt mondta, hogy ez a fisztulás öregasszony miért nem megy már a francba. Most mondd meg nekem, mi baja volt a Koós Olgával?! Volt neki vagy öt mondata…

– Tényleg tudott nagyon gonosz lenni. Viszont sok évvel később kiderült, hogy a jelentéseiben a Latinovitsnak nem ártott.

– Hát az Éva miatt. A kritikáiban viszont szörnyűeket írt. A Bozziról nagyon. Zoli abba halt bele. Mert hülye volt, és komolyan vette a kritikát. Én meg – ne bántódj meg – harminc éve nem olvasok kritikát.

– Térjünk vissza Veszprémhez. Ott jó dolgod volt?

– Baromi érdekes volt, mert Latinovits csinált ott valamit, amit ő képzelt a színházról. Azt mondta például, hogy nem kell azoknak részt venni a darabban, akik nem akarnak. Tehát akik úgy érzik, hogy ez nekik megterhelő, nem való, azok kimaradhatnak. Az első rendezése volt ez, Németh László Győzelem című darabja. Egyetlenegy ember állt föl, Spányik Éva, helyette lett aztán a Göndör Klárika. Ez egy nagyon szeretetteljes buli volt. Próbáltunk, beszélgettünk a próba alatt, még kajálni is lehetett, inni nem. Délután is együtt voltunk, Zoli a saját pénzéből fát vett lambériának, lakhatóvá tettük a klubot. A klub mellett volt még egy kis helyiség, ahol az olvasópróbákat meg az ülőpróbákat tartottuk, egy lerobbant, „nincs gazdám” épületszárny, azt is rendbe hoztuk. És Zoli szárnyalt, imádta az egészet.

– Te is?

– Persze, mert ugyanolyan volt, mint sportolni: megint volt csapat. És ez ilyen értelemben baromi jó volt.

– És miket játszottál?

– Először ez volt, ugye, Ács Lajos, aztán a Kispolgárokban Nyíl, ezt is még ő rendezte.

– De ezzel együtt nem sokáig maradtál ott sem.

– Három évet. Játszottam az Illyés Gyula Az ünnepelt című nagyon rossz darabjában, Petőfiről szól. Én voltam Petőfi, Meszléry Juci volt Szendrey Julcsa. És mit is még? Vámos Miklós Égszakadás földindulás című darabjában Zsolnai Julival; annak örültem, mert ő osztálytársam volt. Aztán Móricz Kerek Ferkóját. És amit nagyon szerettem: Sarkadi Kőműves Kelemenjét, annak ott volt az ősbemutatója.

– Fogadjunk, hogy Kelement játszottad benne.

– Igen.

– Gyuri, színészberkekben ez talán közismert, de én Molnár Piroskától hallottam egyszer valakire – többekre, tán a Katona egész társulatára –, hogy főszereplő szakon végzett. Hát úgy tűnik, te is főszereplő szakon végeztél.

– Igaz, hogy kis szerepet csak egyszer játszottam.

– De akkor miért jöttél el, ha Veszprémben ilyen jó dolgod volt?

– Ne viccelj, hát én be voltam börtönözve. Hatóság elleni erőszakért.

– Veszprémben csuktak le?

– Hát persze.

– Valamit olvastam erről, de valahogy összemosódott a gyerekkori intézettel.

– Bent ültem egy hónapot a veszprémi börtönben, és aztán kaptam, nem tudom, mennyit, fölfüggesztetten. Aztán amikor kijöttem a börtönből, akkor volt még egy Égszakadás földindulás-előadás, ahol állva tapsolt a nézőtér. Utána bementem Pétervári István igazgatóhoz, hogy „Pista, megyek a francba”. Nagyon megkönnyebbült.

– Tehát ott is te mondtál föl.

– Igen.

– És akkor hogy kerültél a Nemzetibe?

– Úgy, hogy visszamentem Debrecenbe. De az már nagyon rövid idő volt, mert Székely Gábor áthívott Szolnokra, aztán onnét megszöktem. De előtte még végigjátszottam a Yermát, Valló rendezte, Csomós Marival, Piróth Gyuszival.

– Az akkor egy nagyon jó színház volt, amit ő ott csinált. Miért szöktél meg?

– Mert a Gábor nem hitte el, hogy a nagymamám elkezdett haldokolni. Én őt nagyon szerettem, engem ő nevelt fel, rohantam haza, mint az őrült. Azt még megúszta, a következő évben halt meg. Örkény Kulcskeresőkjében játszottam volna. De mivel Gábor azt hitte, hogy megszöktem, ebből nem lett semmi. És akkor egyszer csak hívtak a titkárságról Debrecenben. Hogy szóltak a Nemzetiből, hogy lejönnének valami előadást megnézni. Marton Endre és Major Tamás. Egy páholyban ültek. Nem tudom, hogy ki volt még az a színész Magyarországon, aki egy páholyba tudta kényszeríteni ezt a két embert… Akaratomon kívül, persze. És ők vittek föl engem a Nemzetibe. Mert a Kálmán György megbetegedett.

– Ez így nekem kicsit bonyolult, pontosabban nem értem az összefüggést.

– A Faust bemutatójára készültek – így lettem én a Faust. Átvettem Kálmán Gyurkától. Akkora bukás volt, mint az ólajtó. Viszont nagyon sok szöveg volt, és megtisztelő volt ilyen rövid idő alatt megtanulni. A premier után többen is jöttek gratulálni, aztán Kálmán György is. Az ő helyén öltöztem, felpattantam a székről, mert hát hogy jövök én ahhoz, hogy az ő helyén… És akkor megölelt, és azt mondta: „Gratulálok, kolléga, és köszönöm, hogy helyettem is megbukott.”

– De aztán már jött Székely és Zsámbéki, nem?

– Nem. Nem tartunk még ott, ez 1975, nem 78. Mert volt még Mariskával, vagyis Törőcsikkel a Téli rege. Tudod-e, hogy Major ilyen „cetlis ember” volt?

– Nem.

– Különböző szövegeket gépeltetett a titkárságon nagy, fehér lapra, aztán azt csíkokra vágatta, és beküldte az öltözőkbe. A darabban van egy közös gyerekünk Marival, és én ezt a gyereket a nyakamba vettem, de valahogy rosszul sikerült, rossz helyre tettem, ezért húzta a ruhát a nyakamnál, én meg nem akartam igazgatni, mert nem akartam leállni, és akkor az „égbe” ment a szöveg, egyenesen fölfelé. Érted?

– Igen.

– És akkor az a papír várt szünetben az öltözőasztalon, hogy: „Nagyon jó, hogy a karzatnak is elmondta, hogy a felesége kurva lett. Major Tamás” Csodálatos volt az ürge egyszerűen. És ezek a cetlik megvannak, gyönyörűen begyűjtöttem. Imádnivaló volt a próbaidőszak. Volt olyan, hogy semmi nem jutott eszébe. Volt a darabban a koncepciós per, „na, erről nekem semmi nem jut eszembe”, mondta. Itt kifeküdtem. Azt mondta, én ebben érintetlen vagyok, hát találjak ki egy koncepciós pert. Azt a jelenetet én rendeztem, és becsületére legyen mondva, benne hagyta.

– Zseniális ötlet.

– Emlékszem, hogy a Téli rege főpróbája előtti éjszaka Kende Jancsival találkozunk, valahol iszogattunk, aztán átmentünk a kis Olimpiába. Ott nagyon „betörölköztünk” a Margónál… Aztán Jancsi mondta, hogy most költöztek az Osztyapenko szoborhoz, Kérő utca 10., sose felejtem el, és hazavitt taxival magához. Egy híres maszkmester lánnyal, az Adrienn-nel élt akkor. Én teljesen kész voltam. Reggel fölébredtem egy idegen lakásban, fogalmam sem volt semmiről, hol vagyok, hány óra van… Kérdeztem Adriennt, hány óra. Mondja, tíz. Nahiszen! Telefon van? Van. Fölhívom a színházat, kérem a büfét, a Major vette föl. „Jaj – mondom –, tanár úr, az a baj, hogy a világ végén vagyok.” „Ugyan már – mondja ő –, a világ vége, az taxival tíz perc.” És képzeld el, beértem. Megyek föl a lépcsőn, azt hittem, hogy rémes vesszőfutás lesz, ott álltak az emberek, szürreális volt az egész, kinyitom azt a bizonyos második üvegajtót a lépcső tetején, és ott térdel a Major. „Álljon meg!” Elővett egy fehér zsebkendőt. „Jöjjön közelebb!” Odalépek elé, és… kipucolta a cipőmet. „Öltözzön át, kezdünk!” És képzeld el, a főpróba végén vár a cédula: „Kötelezem, hogy ezentúl csak másnaposan játszhat. Major Tamás”

– Óriási történet – sokkal erősebb, mint ha megszidott vagy megbüntetett volna.

– Hát igen. Teljesen megfogott, levett a lábamról.

– Te alighanem közelről láttad, hogyan fogadták a régi nemzetisek Székelyt és Zsámbékit. Téged hogy érintett az ő megérkezésük?

– Én akkor már nem voltam tag. Elszaladtam a filmgyárba. A szerepeimet játszottam tovább, de elmentem. Törőcsik is, Garas is. De engem attól, hogy próbálhattam Majorral, akkora utálat vett körül ott…

– A Nemzetiben?

– Igen. Amúgy sem bírtak. Volt egy híres kiírás, Zsolt Pista azt írta egy próbáról, hogy „valami jetik próbálnak odalent”. Ezt én is magamra vettem. Ascher Tamás próbált egyébként. De még mindig nem tartunk itt, 76-ban vagyunk. Káin és Ábel. Sütő András darabja. A premieren megmondtam, hogy tovább én ezt nem játszom. Megvártam, míg megjön Sütő, és a banketten elmondtam neki, hogy ilyet nem szabad írni a színészeknek, ez színészgyilkos darab. Ezek a mondatok nemcsak loknik, hanem még szájpenészük is van. Szegény csak ült ott. Rettenetes bankett volt. És akkor beugrasztották az előadásba szegény Sinkó Lacit.

– Ezt is lenyelték tőled?

– Nem, nem, dehogy.

– Szóval megint elmentél.

– Igen. Aztán Gáborék visszaszerződtettek, mert jött Székely a Danton halálával, aztán Zsámbéki A konyhával. A Danton előtt megsérültem, pont a Káin és Ábel alatt, volt egy porcleválásom, megműttettem, de Székely közben elkezdte a Dantont próbálni, tehát én a rehabilitációs időszakot a színpadon töltöttem, próbával. És mind a két előadás fantasztikus volt, aztán a kétestés IV. Henrik is. Emlékszel, hogy a Népszabadságban a kritika címe az volt, hogy „Sir John Kállai”? Feri elképesztően jó volt. Hívták is a Katonába, de nem ment. Gondolkodási időt kért. Aztán nem ment.

– Érdekes, én úgy tudtam, hogy azon sértődött vérig, hogy nem hívták.

– Hívták, mondom. Nem ment. Viszont ment Sinkovitscsal Aczél Györgyhöz följelenteni a két Gábort. Sinkovits ugyanis délután kettőre mindig bent volt a Rádióban. De hát a próba is kettőig tartott, ugye. És öt perccel kettő előtt Zsámbéki ránézett az órájára, és azt mondta: „Ezt a jelenetet megismételjük.” Mire Sinkovits elkezdett üvölteni: „Ugyan mi az, amit nekem öt perc alatt megmutatsz, amit én negyven-ötven év alatt nem tanultam meg a szakmából?” Mire Gábor: „Az, Imrém, hogy a próba kettőig tart.” Ez matt! Zseniális mondat! És ezután elmentek följelenteni.

– Te pedig mentél a Katonába az alapító csapattal. És közben végig filmeztél. Ez a kettő mindig összefért? Hogyan?

– Volt úgy, hogy éjjel forgattam, mert a műtermi jeleneteket meg lehetett oldani, és volt olyan, hogy beestem előadásra. És előadás után folytattam a forgatást.

– Mondd, melyik volt a legjobb filmes munkád?

– Fiatalon minden filmet nagyon jó volt csinálni. Különösen éjjel szerettem forgatni. Aztán ez az egész megfordult olyan negyven-ötven éves korom körül, és akkor már nem is tudom… Most olvastam a Brad Pittről, hogy már palacsintát is jobban szeret csinálni, mint filmet forgatni. Kurvára egyetértek.

– De mégis a filmeknek köszönheted, hogy annyi alakításod megmarad.

– Hát nyilván ennek is, meg a tévének is.

– Az Új Színház, mármint az, ahol játszottál, és amit Székely Gábor vezetett, mintha nem is lett volna. A mostani garnitúra egyszerűen kitörölte az archívumot. Nincs – és nem volt.

– A színházak egyszerűen elfelejtik a múltjukat. És a növendékeim nem tudják, ki volt Kállai Ferenc. El kellett magyarázni, hogy valamikor Magyarország legnagyobb színésze volt. És hogy volt egy pillanat, amikor a világ legnagyobb színésze volt. Megesküszöm, hogy az a pillanat években mérhető, másfél-két év biztos volt.

– Ezért írsz? Hogy nyoma maradjon?

– Nem tudom. Ez kényszer, hogy ne múljon el minden nyomtalanul. De ez így még nem is jutott az eszembe. Valamit, ami kikívánkozik, leírok, aztán vagy megbánom, vagy nem. De például alig írok színházról. Pedig nagyon nem szeretném, hogyha eltűnne az emlékezetből a… mit tudom én, Székely, vagy eltűnne a Bódy, róluk én minden interjúban beszélek, hogy amíg én élek, addig ők is mindig legyenek.

– Hat egymásra a két tevékenység? A színház meg a film?

– Persze. Nálam biztos.

– Van olyan, hogy színházban tudod használni azt, amit Jancsó mondott egy forgatáson?

– Nemcsak Jancsó, hanem maga a kamera. Pontosan tudom, hogy egy monológban a színpadon mikor kell totált csinálni, mikor kell közelit, mikor kell szekondot. Figyelj, lehet ködösen beszélni erről, de azért ez egy szakma.

– A Katonában megint csupa főszerep várt, felsorolni sem lehet mindet. Bulgakov Menekülés, aztán a Coriolanus, aztán még sok minden, míg egyszer csak onnan is eljöttél.

– Én körülbelül öt évig éreztem magam nagyon jól a Katonában, úgy 87-88-ig. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy a fiatalok, akik jöttek, Gáspár Sanyi, Dörner, Eperjes, Helyei Laci, egy idő után mentek is.

– Az utolsó szereped a többinél is emlékezetesebb: Alceste A mizantrópban. Székely Gábor rendezte ezt is, aki szintén eljött a Katonából. Hogy ő miért, azt azóta is némi homály övezi. De te miért?

– Rám adták Alceste jelmezét. Többe került, mint az éves fizetésem. De nem ez volt az oka, nem. Hanem éreztük, hogy nő a feszültség a két Gábor között. Az okát ugyan nem tudtuk, csak éreztük. És féltem, hogy előáll egy olyan helyzet, hogy választani kell kettőjük között. És ezt semmiképp sem akartam.

– Aztán mégiscsak választottál, hiszen a Székely Gábor vezette Új Színházba mentél. Annak az öt évnek a koronája a Don Juan volt, igaz?

– Az már nem választás volt, hanem úgy alakult. Amikor a Katonából eljöttem, még sehol nem volt Gábor színháza. És igen, ott jó volt minden, jó volt ott lenni. Az Ács János rendezte Hamletben Claudius, aztán a Székelynél az Ivanov, Novák Eszternél a Figaro, aztán a Koldusopera…

– A legutolsó estén a Koldusopera ment – elég stílusos zárás.

– Igen. Utoljára elénekeltem, hogy „előbb a has jön, aztán a morál”, meg azt, hogy „mi egy bankrablás egy bankalapításhoz képest”…

– Volt egy rövid kanyar a Radnótiban is.

– Az Athéni Timon, Zsótér Sándor rendezte. Ez 2000-ben volt, ha jól emlékszem. És ott volt az Osztrovszkij Erdő is, erről már beszéltünk, és Kárpáti Péter darabja, A negyedik kapu. Meg a Sirály, azt Valló rendezte.

– Székesfehérvár?

– Lear király, igen. Az Őfelsége komédiásában XIV. Lajos. A Mester és Margaritában Poncius Pilátus. A Don Carlosban Posa márki. Ezt még az Új Színházban mutattuk be, Bagó Berci rendezésében; Márta Pista meghívására mentem oda. Aztán amikor jött Dörner, mi mentünk, és meg sem álltunk Székesfehérvárig, ott játszottuk tovább.

– Négy éve nem játszol. Fogsz még?

– Erre az én kicsiszolt válaszom az, hogy e pillanatban erre sem fizikailag, sem szellemileg, sem lelkileg nem vagyok alkalmas.

– Nem lehet, hogy csak egy megfelelő felkérés hiányzik?