A művészeti díjak osztogatásának története – természetesen antik előzményekkel – 1341 húsvét vasárnapján kezdődik, amikor a római városi szenátus a Capitoliumon rendezett ünnepségen babérkoszorút adományoz Francesco Petrarcának. A hírnév, az ismertség és elismertség utáni vágy a művészeti, színészeti, költői „tevékenységgel” elérhető boldogságfaktorok egyike a polgári világban – és Petrarca, a poeta laureatus a minta. Ez a vágy nemritkán művészeti alkotások témája is, és mindenféle „díj” ennek az ideiglenesen beteljesült vágynak a tárgyiasulása. Ugyanakkor a „díj” mindig tartalmaz valamit abból a tapasztalatból, hogy a művész tárgyiasult boldogsága az el nem ismertség, a mellőzöttség, a félreismert tehetség egyszeri kompenzációja, a modern társadalmak korrekciós mechanizmusainak egyike.

Hogy az utóbbi évtized – évtizedek? – magyar művészeti díjainak szét- meg összezilált, szét- meg összepolitizált viszonyait áttekinthessük, érdemes előbb tisztázni néhány fontos fogalmat.

Törőcsik Mari, a háromszoros Kossuth-díjas (1965). Fotó: Kotnyek Antal / Fortepan

A díj (prize, Preis) – vagy ahogyan a reformkorban hívták: a jutalom – elsősorban anyagi, pénzben kifejezett elismerést, kompenzációt jelent. Jelentős összegeket, amelyek alsó és felső határát – változó módon, de – egyfajta rejtett társadalmi konszenzus határozza meg: a túl kicsi összeg sértés, a túl nagy vagy a díjjal megszerezhető befolyás pedig irigységet kelt. Ennek ellenére nálunk – a rendszerváltás után megsokasodott, költők, kritikusok, színészek, énekesek, zeneszerzők, koreográfusok nevét viselő művészeti díjak többsége esetében feltehetőleg a kiosztott elismerések elgondolkodtatóan nagy száma az oka ennek – a pénzjutalmak kimondottan jelentéktelenek. Az ilyen típusú elismerés egyik korai változata volt Magyarországon az 1815-ben alapított és 1817-től kiosztott Marczibányi-jutalom: Marczibányi István tetemes hagyatékának kamataiból származott maga a díj, néha bronzkoszorú vagy szobrocska is kísérte, vagyis egy komoly tőkével rendelkező magánalapítvány adott díjakat évről évre. A díjazottak kijelölésében már az 1830-as évektől részt vett a Tudós Társaság, sőt idővel a pénzalapok kezelését is átvette, és 1947-ig az Akadémia díjtételeinek sorában jutalmazta a magyar tudósokat és művészeket, de az 1944-es anyagi csőd után már csak címeket adományozott, pénzt nem. Bizonyos – de csak bizonyos! – értelemben ennek helyettesítésére hozta létre a magyar állam a Kossuth-díjat 1948-ban.

A díj tehát, ha fejlődéstörténetére figyelünk, végeredményben civil kezdeményezések, alapítványok, szakmai szervezetek, a szervezetek adományozói szerepkörét viselő testületek, kuratóriumok által adott pénzbeli, valamilyen ikonográfiailag felismerhető jelvény (lásd a petrarcai koszorút) viselésére jogosító elismerés. (Így van ez a Nobel-díjak esetében is, ahol a svéd királyi „hatalom” egyenrangú partnerként, házigazdaként vesz részt a megítélés folyamatában és a díjkiosztás ceremóniáján; vagy az Oscar- és a César-díjaknál, amelyekhez az államoknak semmi közük, egyiket az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia, a másikat a francia Filmművészeti és Filmtechnikai Akadémia adja. Vagy ilyen volt nálunk a néhai, a maga nárcisztikusságában egyszerre szánalomra és tiszteletre méltó Spéter Erzsébet díja a nyolcvan-kilencvenes években; vagy a szintén néhai Demján Sándor és a mai magyar burzsoázia által alapított – elnevezésében egy olaszfagyi-kehely fantázianevére emlékeztető – Prima Primissima díj.) A díjakat lehet egy egész művészi pálya vagy pályaszakasz elismeréseként adni, de vannak olyan díjak, amik egy adott év művészi teljesítményét jutalmazzák. Ezt azért fontos rögzíteni, mert a nem civil társadalmi szerveződések, az egyházak vagy maguk az államok is oszthatnak művészi teljesítményért kitüntetéseket, választhatnak a maguk által alapított társaságok, rendek tagjai közé művészeket. (A Horthy Miklós által 1930-ban alapított Corvin-lánc tulajdonosai, miniszterek, tudósok és politikusok között például egy „művész” volt: Herczeg Ferenc író-drámaíró. A Corvin-láncot viselők tizenkét fős testületének – a testület 2001-es újraalapítása után – több művész tagja is volt, jelenleg hárman vannak: Huszti Péter színész, az SZFE volt rektora, Marton Éva operaénekes és Melocco Miklós szobrász, de halálukig Corvin-lánc–tulajdonosok voltak Makovecz Imre építész, Szabó Magda író, Szokolay Sándor zeneszerző és Kocsis Zoltán zongoraművész-karmester.)

Az állami kitüntetések, csillagok, keresztek azonban csak részben művészi teljesítmények elismerései, kompenzációi. Ha közelebbről megnézzük a 20–21. századi magyar példákat – vagy a 19. századiakat, Jókai vagy Arany állami kitüntetéseit: ismert, hogy Ferenc József „kitüntető” figyelmét vérmérséklete szerint viselte el egyik is, másik is –, kiderül, hogy igazából az állam, ha kitüntetést ad, mindig a saját kurrens ideológiáját reprezentáló művészi teljesítményeket ismer el bennük, legalábbis fontosabb a kitüntetésnek az a gesztusa, hogy a közönség által nagyra értékelt alkotókat az állam a saját kultúrpolitikájának legitimációjaként, önnépszerűsítésként, propagandaeszközként tudja felhasználni. Néha a kultúrpolitika hiányát vagy a kultúrairányítás kaotikus értékrendjét leplezi az állam ezekkel a kitüntetésekkel. Az állami elismerések odaítélésének mechanizmusa többnyire – ez állandósulni látszik nálunk az ötvenes évek óta – nem átlátható, részt vesznek benne szakmai szervezetek, nem mindig világos vagy folyton változó összetételű „zsűrik”, nevenincs minisztériumi küldöttek meg maguk a miniszterek. Éppen ezért jelennek meg időről időre a miniszteri vétókról, a „listáról lehúzott nevekről” szóló legendák, pletykák: ezek egy nagyon is élő, az állami önreprezentációval szemben megfogalmazódó, állandó civil bizalmatlanság jelei.

A díjaknak – a történeti definíciók szerint: civil, alapítványi stb. előzmények – ettől az állami kitüntetésesditől különböznie kellene. Baj van az állami elismerésekkel, ez igaz, de alapvetően azért, mert a magyar államiság eszmei, politikai-történelmi ideáját, 19. századi, kultúrközösségi eredetű koncepcióját – leegyszerűsítve: az tekintse magát magyarnak, aki azonosulni tud a magyar kultúrával, sőt, gazdagítani is képes azt – mindig kisajátítja, eltorzítja valamilyen politikai szélsőség. Vagyis a 20–21. századi magyar államnak a kultúrán, a jutalmazáson keresztül megnyilvánuló önreprezentációja gyakrabban tűnhet az eltorzított ideák tárgyiasításának, és csak néha fedezhető fel benne az eredeti, 19. századi, „osztatlan” és „szabadelvű” nemzet eszménye. Persze minden állami eredetű jutalmazási rendszer kaotikus, és alighanem a rendszer természetéből adódóan kijátssza egymás ellen a mindenkori kitüntetetteket, az egyes neveket így vagy úgy fogadó közösségeket. A kitüntetések, a díjak rendszere azt a képzetet is kelti, mintha nem az elismerések rendszerével, hanem egyenként a tartalmi elemekkel, a nevekkel volna mindig baj.

Nagyon fontos megértenünk, hogy a díj, a kitüntetés, a testülethez való tartozás a művészeti élet egyik fontos – bár virtuális – intézménye. A medialitása, a közvetítettsége is fontos, hírértéke van, marker, amelyet a díjazott vagy tag neve mellé mindig odaírnak. Ugyanúgy intézmény, mint a könyvkiadó, a színház, a kiállítóterem vagy a kritika. Kánonok, kultuszok alakítója, pontosabban beavatkozási kísérlet – talán ez a fő funkciója – a kánon- és kultuszképződés alakításába bonyolult, kontextuálisan mindig más- és másképpen működő szándékok szerint: lehet vele szakmai elismertséget teremteni, bizonyítani, hogy X író, színész, rendező művészete ugyanolyan jelentős, mint Y-é (vagyis a díj, a kitüntetés nivellál, egyneműsít); lehet revansot venni mástól kapott elismerésekkel szemben, vagy éppen alternatív díjakat adományozni; lehet vele tönkretenni a népszerűséget; lehet vele befolyásolni a művészközösségek belső hálózatát, a ki kivel tart össze, a ki kit utál pókfonalait kötözgetni és elszaggatni, meg még sok mindent. Lehet a kitüntetés a kritika képében tetszelgő – mert visszavonhatatlannak tűnő – értékítélet: az állami elismeréseknek főleg ezt az imázsát ismerjük. De lehet(ne) a díj egy szakma (ha kritikailag nem kérdőjelezhető meg az indoklás, a laudáció, ha nem blöff), például a színházi szakma önismeretének pontos leképezése is – ha még egy szakmának tekinthetnénk azt, amit 2022-ben látunk, amikor körülnézünk: a szakmai és álszakmai szervezetek ellentéteit, a jutalmazásokhoz való „becsatornázottságaik” közötti különbségeket.

Fontos még, hogy a díj, a kitüntetés nem csak díj meg kitüntetés. Tárgyiasul ugyan, ikonikusan is létező valami, de nem választhatók el tőle az átadás ceremoniális körülményei, a laudációk – az államtól kapott elismerések az utóbbi időkben ijesztően béna – retorikája, a különféle elismerések fura paratextusai sem. Az átadási ünnepély a díj performatív oldala, színház maga is, sokféle rejtett játék, irónia, tiltakozás, provokáció színtere: Bob Dylan nem megy el a Nobel-díj átvételére; valaki nevében valaki átveszi a kitüntetést (beteg az illető, vagy szándékosan távol akar maradni?); Blaskó Péter nem fog kezet az aktuális miniszterelnökkel; megjelenik a sajtóban, hogy valaki díjat kapott, de az illető sajtóközleményt ad ki, hogy tiltakozásképpen nem veszi át; valaki a díjátadón hagyja ott a ceremóniát; valaki bejelenti, hogy átveszi, de a pénzjutalmat jótékony célra fordítja, mire az állam sietve módosít az eljárásrenden, és nyilatkozatot írat alá a leendő díjazottakkal, hogy eljönnek a ceremóniára, és biztosan átveszik a díjat. (Elég méltatlan dolog ez az államtól.) És aztán jön ezeknek a performanszoknak a közéleti kiértékelése az újabb nyilatkozatokban, blogokban, kommentekben. Fodor Tamás születésnapját, pár hete történt, a színházi szakma egyik fele úgy rendezi meg – micsoda fricska az egész rettenetes, hiszterizált magyar díjátadási szcénának! –, hogy felismerve az ünneplés igazi, performatív célját, színre viszik a díjátadásnak a mai magyar kultúrából tökéletesen hiányzó ironikus és érzelmes, esztétikai és etikai eszményképét. Úgy, mintha a 19. század elején lennénk.

Nincs mit szépíteni azon sem, hogy a magyar Kossuth-díj – és származékai: a nem művészeti, hanem tudományos vagy műszaki alkotásokért járó Állami Díjak vagy a rendszerváltás után a Kossuth–Széchenyi díjpáros – szovjet típusú elismerés, és az állami ideológiák tárgyiasítását szolgáló ravasz koncepcióját tekintve, noha az alapítása óta eltelt majdnem hetvenöt év alatt többször átalakult, mégis kísértetiesen sok mindent sikerült megőriznie azokból a célokból, amelyekért voltaképpen létrejött. A minta természetesen az 1930-tól 1955-ig osztogatott Sztálin-díj (premija) volt. Megkapták tudósok, művészek, színészek, termelő és művészeti kollektívák, például a moszkvai Akadémiai Művészszínház, a MHAT is. A Sztálin-díjat 1955 után átnevezték: Lenin-díj (nem azonos a Lenin-renddel!), később Állami Díj, majd legutóbb Orosz Állami Díj lett belőle. Per definitionem ez is díj, hiszen pénzjutalommal jár, elvileg a diktátor összes műveinek honoráriumát osztják szét – ami szimpla hazugság –, vagyis színleg Sztálin elvtárs, a magánember alapítja, ideológiai célját tekintve pedig a „szocializmust építő”, a pártszervezetektől „független” termelési eredmények, tudományos és művészi teljesítmények, mindenekelőtt – ez volt a hivatalos ideológiai címke – az úgynevezett „társutas” értelmiség jutalmazására szolgált. Hamis kép arról, hogy a totális állam mégsem totális, hanem egy kicsit civil. Álca.

Major Tamás, Németh László és Aczél György 1966. február 23-án a Kossuth Klubban. Fotó: Németh László Társaság / Fortepan

A magyar változat lényege az volt – Kossuth nevét nyilván az 1848-as forradalom centenáriuma hozta –, hogy kulturális alapon legitimálja a friss kommunista rezsimet. (Ne foglalkozzunk most a termelő munka Kossuth-díjakkal való, szovjet mintájú jutalmazásával, ezzel a gyakorlattal amúgy is már az ötvenes évek közepétől felhagytak.) Az állam (be)vállalja a szereptévesztést, és díjat ad ki! Csal. A kezdetekkor a közelmúlt teljesítményeit is felhasználta önmaga legitimálására: az első évben posztumusz Kossuth-díjat kapott József Attila (ma is lehet látni az erről megemlékező táblát az angyalföldi József Attila tér egyik lakóházának falán), Bartók Béla és Derkovits Gyula. Egyfajta új kánonteremtés volt ez: balos vagy társutas színészeket azonnal, már 1948-ban jutalmaztak (Major Tamást vagy Somlay Artúrt, őt feltehetőleg a Valahol Európában főszerepéért), másokat végig mellőztek (Mezey Mária „csak” Érdemes és Kiváló Művész volt haláláig – ez retorikai értelemben nem sokkal több, mint a „kiváló dolgozó”). Pénzjutalom is járt a Kossuth-díjhoz, relatíve nagy összeg, aztán kevesebb, aztán fokozatai lettek az „elismerésnek”: teljes összeggel, fél- meg negyedpénzzel. Egyesek kétszeres, háromszoros Kossuth-díjasok is lettek. Kétszeres volt például Várkonyi Zoltán színész, filmrendező, a Vígszínház igazgatója, Tolnay Klári (1951, 1952), Pécsi Sándor, Mészáros Ági (1949, 1954, aztán mellőzik), Major Tamás, Darvas Iván és még sokan mások. Háromszoros színházi Kossuth-díjas volt Nádasdy Kálmán operarendező, és Törőcsik Mari, aki 1973-ban II. fokozatot, 1999-ben rendes Kossuth-díjat, 2019-ben pedig Kossuth-nagydíjat kapott. A hatvanas évekig gyakorlat volt, hogy a színházi plakátokon vagy a filmek stáblistáján kiírták, hogy melyik színésznek, rendezőnek, operatőrnek hány Kossuth-, Jászai-díja van, ki érdemes, kiváló stb. Ez a két háború között nem látott díjeső virtuálisan átszervezte a színészközösségeket, a szakma belső hálózatát, pár évtized alatt a befogadottak, az elismerésért sóvárgók és a mellőzöttek csoportjaira osztotta a színházi társadalmat. Vagyis a Rákosi- és a Kádár(–Aczél)-korszakban a művészeti díjak osztogatásával a hatalom a társutasok és a rezsim nyílt támogatóinak jutalmazása mellett egy különös játékteret is létrehozott: az érvényesülés mindenféle dinamikájának adott lehetőséget ezzel. A színházak, a filmgyárak irányításába beleszólni, vidékről Pestre kerülni, elnyerni és visszaadni szerepet, rendszerellenes kilengésekért bocsánatot nyerni, életkörülményeket javítani, lakást cserélni, útlevelet kijárni kivándorolni akaró családtagnak (Tolnay Klári intézte így Münnich Ferencnél a lánya Bécsbe költözését 1956 után), mindez jelentett valamiféle, mások által elérhetetlen szabadságot egy Jászai- vagy Kossuth-díj birtokában.

A Kossuth-díjnak – főleg ennek, akárcsak a Sztálin- és a többi hasonló díjnak a Szovjetunióban – volt egy másik, szociálpszichológiai és -patológiai tünetként megfigyelhető következménye is. A díjak megszerzése, illetve az elutasítottság valós vagy hamis érzete a Helmut Schoeck-i értelemben a társadalmi hálózatok folyamatos átrendezéséért nagy részben felelős irigységfaktort hozta működésbe, és ez komoly eszköz volt a kultúrairányítók kezében – már amíg és amikor éppen olyan kultúrairányítók voltak hatalmon Magyarországon, akik értettek ennek a körmönfont mechanizmusnak a működtetéséhez. Schoeck[1] Georg Simmel és Max Scheler szociológiai megjegyzéseit követve arra lett figyelmes, hogy mivel a „legitim hatalom elosztása a legáltalánosabban egyenlőtlen”, a társadalmi vagy közösségi – esetünkben az úgynevezett művésztársadalmon mint fiktív közösségen belüli – konfliktusok nagy része folyamatosan rejtve marad, sőt olykor még a konfliktus részesei, az irigyeltek és az irigykedők számára sem teljesen világos képlet. A hatalom és/vagy a civil, szakmai közösségek által is elismertek és az elismerésre vágyók konfliktusai – ezek felelősek a közösségi hálózatok folyamatos átrendeződéséért – egy másik, az átrendeződések fékezésére szolgáló kiegyenlítő mechanizmust is létrehoznak. A konfliktusok és a kiegyenlítő mechanizmusok azért lehetnek észrevétlenek, mert a szereplők néha az elindítói, néha viszont csak öntudatlan vagy figyelmetlen eszközei a konfliktushálózatnak. (Egy nemrég hallott anekdota jut eszembe erről: Feleki Kamill keserűen tagadta meg egyik legnagyobb filmalakítását, az Uramisten! főszerepét, amelyért 1985-ben a Játékfilmszemle Törőcsik Mari vezette zsűrije nem neki, nem is vele megosztva, hanem egyedül szereplőtársának, az általa „Mócának” hívott fiatal kollégájának adta a legjobb férfi szereplő díját. Igaz, hogy a díjat már eleve megosztották Eperjes Károly és Székely B. Miklós között, de Felekit ez nem érdekelte. Törőcsik állítólag utólag megbánta az átgondolatlan döntést, és azt mondta a film rendezőjének, Gárdos Péternek, hogy egyszerűen meg sem fordult a fejében, hogy mi lesz a döntés következménye.) Mindenesetre, hogy lássuk az egész abszurd logikát, a figyelmetlen döntéshozó – ahogy Schoeck írja – akkor is szabotálhatja az irigykedő személy szándékait, „ha az irigyelt személynek fogalma sincs az irigykedő jelenlétéről”.

Schoeck és a német szociológiai irodalom az irigység két fajtájáról is beszél: a valódi irigységről (Neid) és a féltékenységről (Eifersucht). Az elsőben az irigykedő ugyanazt szeretné elérni, amit az irigyelt (vagyis szeretné ugyanazt a díjat, amit már más is megkapott), a másikban azonban arról van szó – ez a gyilkosabb változat –, hogy az irigykedő elvenni szeretné az irigyelttől, és egyedül birtokolni azt a valamit (mondjuk pozíciót, feladatot, színházat), ami eredetileg az irigyelt személyé. És minthogy Schoeck könyvében szociálpszichológiai és szociálpatológiai jelenségekről van szó – és nem pusztán pszichológiai eredetű, mondjuk, freudi irigységről –, az irigység és a féltékenység irigykedő és irigyelt alanyai nemcsak emberek, színészek, rendezők, de csoportok, érdekcsoportok, az irigykedés kollektív örömére szerveződő ideiglenes közösségek is lehetnek. Nagyon leegyszerűsítve – az irigység társadalomelméletére hivatkozva – azt lehetne mondani, hogy az irigységnek ez a fajtája, amely az 1948-as és a későbbi, kádári politikai elit kezében a kultúrairányítás manipulatív eszköze volt (például a Kossuth-díj mint eszköz), az a kilencvenes évek után, de különösen 2010-től másképpen kezdett el működni, és tulajdonképpen a politikai hatalmi elit ellen fordult, egyre gyakrabban leplezte le a díjosztogatások manipulatív szándékát. Egyszerűen azért, mert az új, a rendszerváltás utáni politikai elitek – igazából politikai oldalaktól függetlenül – maguk is az irigykedő közösségek részei lettek, és nem csak külső irányítói akartak lenni egy társaslélektani, kulturális gépezetnek. Az utóbbi három kormányzati ciklusnak a kultúrához való viszonyában pedig különösen jól fel lehet ismerni a sérelempolitizálás retorikáját – vagyis az irigység, a legtöbb esetben a féltékenység szociálpatológiai önkifejeződését –, és a sérelemretorikát művelődési programként megvalósítani akaró cselekvéseit. (Aki teheti, kímélje magát ezeknek a programoknak az olvasásától.)

Dörner György, az Újszínház ügyvezető igazgatója 2020. augusztus 19-én a Kossuth-díj átvételekor. Fotó: MTI

Hogyan lett a 2010 előtti sérelemretorikából 2010 után cselekvés? Elvették a civil kulturális elittől a díjak odaítélésének intézményeit, attól az elittől, amely éppen elvégezni látszott a régi, kádári politikai elittől való megszabadulásának nehéz munkáját. (De különben ez veszélyes, mondták ezt a „sérelmi” oldalon, miért akarna a kulturális elit megszabadulni a politikai elittől?) Elvonták a forrásokat, alternatív szakmai szervezeteket, alternatív művészeti akadémiát alapítottak, amelyek demonstratíve nem akartak függetlennek látszani. Ezzel sikerült relativizálni a más színházi kultúrákban oszthatatlan színházesztétikai értékeket; sikerült felfüggeszteni a kritika érvényes megszólalásának beszédmódját. Lenyúlták a fesztiválokat (POSZT) és elfoglalták az egyetemeket – ez mind a rosszabbik féle irigység forgatókönyve szerint zajlott vagy zajlik még most is. Irigy, féltékeny emberek kellenek, akik ezt végrehajtják. Ez a rombolás persze radikalizálja a szembenálló kulturális eliteket, az egyik nem tudta befejezni a függetlenedés szabadságharcát, a másik soha nem is akart az államtól függetlenné válni. A cél most a nyilvánvaló károkozás és az esetleges kiegyezés megakadályozása, minden lehetséges eszközzel. Alighanem ez a döntő különbség az 1990–2002 közti és a 2002 – de leginkább 2010 – utáni művészeti, színházi elitek viselkedése között, a dramaturgiai értelemben is érdekes fordulat pedig az, ahogyan a 1998–2002 közti, politikai és kulturális értelemben irigy elit egyszer csak féltékeny, romboló politikai elitként tért vissza a hatalomba.

Tessék a művészeti, irodalmi, színházi Kossuth-díjak névsorait olvasni az utóbbi évtizedekből! Hány kihisztizett, hány kompenzációként odaítélt és elégtételként elfogadott, a kiegyenlítősdinek engedő, a politikai hűség és hitvallás jutalmaként járó Kossuth-díj! És mellettük persze néhány – hogy legyen ilyen is – zavarba ejtő, a konszenzus hamis reményével kecsegtető. Lehet, hogy be kellene fejezni ezt a paródiává vált, Kossuth-díjak körüli játékot?

Nem tudom, hogy létezhet-e, létrejöhet-e egyszer olyan politikai konszenzus, amely meg meri szüntetni – vagy vissza meri adni a civil szférának, a művészeti szakmáknak – a tartalmát és ceremoniális körülményeit tekintve is kompromittálódott Kossuth-díjat. Valószínűtlen, jámbor elképzelés, késő vágy, mert már szinte nincs is kiknek visszaadni a döntés szabadságát. Az irigység, úgy látszik, élvezetesebb játék volt és lesz mindenkinek – a féltékenykedőknek ugyanúgy, mint az irigyelteknek.

[1] Helmut Schoeck, Az irigység. A társadalom elmélete, ford. Olay Csaba, Budapest: Helikon, 2007.